Demeter Szilárd: Vitairat a képmutatásról és annak káráról

(…)

a lengyelek és a románok sikeresen elvégezték a maguk revízióját. Át tudták lépni a nyugati árnyékot, van karakterük, hozzáadott értékük a világ számára, büszkék arra, akik.

Én lennék a legboldogabb, ha a főigazgatói munkám abból állna, hogy világhírű magyar írók (művészek) lába elé terítem a vörös szőnyeget, és ugyancsak elégedett lennék, ha egy-egy nagyságunk irodalmi emlékezete tízezreket mozdítana meg. Szeretném megélni azt az időszakot, amikor magyar szerzők tucatjait ujjongva olvasom, és annyira jók, hogy alig bírom kivárni a következő remeket.

   

Sajnos, nem ez a helyzet. A kortárs magyar irodalom (mint minden általánosítás: túlzó és igazságtalan megállapítás következik) jelentős része mintha-irodalom.

Mi még mindig csak eljátsszuk az írót. A nagybetűs szakma veregeti egymás vállát, díjazzák egymást, és önnön fontosságuktól eltelve nagyívben tesznek az olvasóra.

Három éve egyebet sem csinálok, csak próbálom a kortárs magyar irodalom művelésének feltételeit jobbá tenni. Erről szólt a Térey-ösztöndíj (csak a PIM-ből évente nagyjából 500 millió forintot fizetünk ki alkotói ösztöndíjként, DIA-juttatásként), ezért szereztem plusz forrásokat a magyar könyvkultúra számára, ezért indítottunk évi másfél milliárdos folyóirattámogatási programot. És ha egyszer végre véget ér a pandémia, ezért toljuk meg a kárpát-medencei író-olvasó találkozókat mindenféle formában. Segítjük a hangoskönyvkiadást.

(…)

– mint ahogyan a pártpolitikai elköteleződés sem mentség a teljesítmény hiányára. Mert az állam, a mindenkori kormányzat egy dolgot nem tud megcsinálni: nem tud a nagyrabecsült alkotók helyett remekműveket írni. Még csak azt sem mondhatja, hogy írók, írjatok remekműveket. Próbálták már, nem működik. De ez nem zárja ki azt, hogy adófizetői pénzből juttatott bőséges támogatásért cserébe teljesítményt várjunk el. Nem alanyi jogon járnak ezek a támogatások.

Ezt elvileg a nagybetűs szakmának kellene önszabályozó módon elősegítenie. Régebb még voltak szerkesztők, akik kapuőrként csak bizonyos minőség fölötti szövegeket engedtek a nyilvánosság elé. Nem is olyan rég még a kiadói szerkesztő jó ízléssel addig segítette a tisztelt szerzőt, amíg időtálló kötetet nem raktak össze.

Kiírja a magyar író a közösségi médiába, hogy magyar író vagyok, tehát igazam van, kalapot le, vagy leverik az elvbarátaim. Vita lezárva.

(…)

Mandiner.hu – Demeter Szilárd vitairata