Jozef Hajko írása eredetileg a .týždeň 23/2017 számában jelent meg. Fordította: Körkép.sk (P. Vonyik Erzsébet). Terjedelmes írás, de érdemes végigolvasni.

 

A szlovákok történelmében több olyan mérföldkő létezik, amelyek valamilyen módon összekötik őket a magyarokkal, mert együtt álltak ugyanazon az oldalon. Példa erre a mohácsi csata 1526-ban, amely után a magyaroknak és a szlovákoknak közösen kellett szembeszállniuk az oszmán törökökkel. Az ezt követő Habsburg-ellenes rendi felkelésekben is gyakran közösen harcoltak.

 

Amikor a törökök kiűzése után a Habsburg-ház uralkodói az egész monarchiát központosították, kezdték magukat szembetalálni a magyar nemesség újabb ellenállásával. Ez főleg azután vált erőteljesebbé, hogy Mária Terézia és II. József felvilágosult uralkodókként megnyirbálták évszázados kiváltságaikat és az államigazgatásban mindenáron a német nyelvhasználatot erőltették.

 

 hirdetes_810x300  

Itt azonban már a barikád ellenkező oldalán találjuk a magyarokat és a szlovákokat. Amikor a 18. század végén a magyarok fellázadtak a német nyelv központosított érvényre juttatása ellen és ehelyett Magyarországon a magyart forszírozták, a nem túl népes szlovák képviselet ugyanakkor kezdte szorgalmazni saját nyelvének használatát. Bécsben a cári udvarban kerestek támogatást a magyarok ellenében és ettől a legnehezebb időkben sem riadtak vissza, vagyis az 1848/49-es szabadságharc éveiben.  Ekkor már a két nemzet katonai alakulatai egymással szemben álltak – a magyarok a magyar szabadságharcban vettek részt, míg a szlovákok saját egységeikben a császár oldalán.

 

Ferenc József császár első forradalom utáni évei azt vetítették előre, hogy az önállóság kivívására irányuló törekvéseket, vagy legalábbis a monarchián belüli egyenrangú helyzet elérését célzó erőfeszítéseket sikerült elhallgattatni. De paradox módon épp a monarchia nemzetközi helyzetének rosszabbodásával újra előtérbe kerültek ezek a szándékok. Az Olaszország és Németország egyesítését elérni hivatott háborúk elvesztése arra kényszerítették a bécsi udvart, hogy ismét foglalkozzon a magyarok követeléseivel.

 

A tárgyalásokon 1867-ben megszületett az osztrák-magyar kiegyezés. A kiegyezés szó azt sugallja, mintha sikerült volna elérni a kölcsönös egyetértést és a stabilitást. De ennek épp az ellenkezője történt. Az új elrendezéssel egyik fél sem volt elégedett és csak átmeneti állapotnak tekintette saját céljai eléréséhez. A császár lehetőségeit behatárolták a nemzetközi körülmények és az új potencionális belső konfliktus kezelhetetlensége. A magyarok az eredményt nem tartották kielégítőnek, ezért mind a mai napig inkább a kompromisszum kifejezést használják. Az ő céljuk az önállóság volt. A kiegyezés nem hozta meg a monarchiának a stabilitást, sőt, inkább azt kell megállapítani, hogy benne rejlett jövőbeni felbomlásának a csírája.

 

Félúton Magyarország függetlensége felé

 

Az uralkodóval megkötött egyezség létrejöttében kulcsszerepet játszott Deák Ferenc, a mérsékelt magyar politikus. Habár ő volt az 1848 utáni magyar forradalmi kormány igazságügy-minisztere, már akkor igyekezett egyensúlyt teremteni az osztrák császár és a forradalom vezére, Kossuth Lajos között. Miután ez nem sikerült neki, ki is vált a kormányból és csak az országgyűlési képviselői mandátumát tartotta meg. 1849-ban, amikor a magyar csapatok Világosnál letették a fegyvert, Deák arra készült, hogy béketárgyalásokat folytasson a császár követeivel.

 

Kossuth Lajos. Kép: wikimedia

 

Deák az ötvenes években is ezt az álláspontot képviselte, jóllehet

 

[stw]

 

a szembeszegülés jeleként nem fogadott el semmilyen tisztséget, megtestesítve ezzel a passzív ellenállás politikáját. Tájékozottságának és bölcsességének köszönhetően fokozatosan ki nem nevezett politikai vezetővé vált és a magyarok a mai napig a haza bölcseként emlegetik. Nemcsak politikai partnereire volt hatással, hanem a fiatal Ferenc József császárra is, amit ki is használt a kiegyezést rögzítő megállapodás létrejötténél.

 

A monarchiát 1867 után elsősorban az uralkodó személye kötötte össze. Közös volt a pénzügyi, a külügyi és a hadügyi tárca. A többi ügyek a Bécsben és Pesten székelő kormányok hatáskörében voltak. A monarchia egységes vámterületnek számított, közös pénze volt és egy központi bank működött. A fontos problémákat a monarchia két részében működő parlamentek küldöttségei oldották meg.

 

Az új rendszer részét képezte a gazdasági kiegyenlítés is, amit tízévente újítottak meg. A közös kiadásokat 70:30 arányban viselték, miközben Magyarország részarányának fokozatosan a felére kellett emelkednie. Ezt azonban soha nem sikerült elérni, az utolsó gazdasági kiegyenlítés alkalmából 1907-ben Magyarország a közös kiadások 36 százalékát állta.

 

Ferenc József. Kép: origo.hu

 

A magyarok a kiegyezést kételyekkel fogadták. Zavarta őket az, hogy Magyarország változatlanul a Habsburgoknak alárendelt ország. Például a hadseregben megmaradt vezénylési nyelvnek a német. Maga Deák erről azt mondta, hogy az összes lehetséges megoldás közül ez volt a legjobb. Arra szólította fel a magyarokat, hogy használják ki a lehetőséget, amelyet az új helyzet kínál. És később ők valóban ki is használták ezt, a pozíciójuk erősödött, sőt, jelentős szerepet játszottak a monarchia külpolitikájának meghatározásában.

 

A kiegyezés a Deák vezette liberálisok sikerének számított. Ellenkezőleg: Kossuth hívei szempontjából viszont visszalépést jelentett. Maga az emigrációban élő Kossuth a létrejött alku miatt rendkívül csalódott volt, mivel az egyetlen helyes megoldásnak a Habsburgokkal való szakítást tartotta. Máskülönben meggyőződése szerint Ausztriával együtt a szétesés veszélye fenyegetett, ami később valóban be is igazolódott.

 

Az uralkodó is nagy engedményeket tett. A magyar kormány élére azt az Andrássy Gyulát nevezte ki, akit eredetileg a forradalom után halálra ítélt. Ő csak úgy menekült meg a kivégzés elől, hogy emigrált. Ferenc József megerősítette az 1848-as forradalmi magyar alkotmány érvényességét és 1867 júniusában a kiegyensúlyozott kompromisszum elérése érdekében magyar királlyá koronáztatta magát.

 

A szlovák politikai színpad elnyomása

 

A szlovákok szempontjából az osztrák-magyar kiegyezés alapvető fordulatot jelentett.  Amíg 1867-ig közvetlenül az uralkodóval tarthatták a kapcsolatot és felhívhatták magukra a császár figyelmét, az új helyzetben közvetlenül Pestre voltak utalva. Habár a császár- és forradalomellenes magatartás miatt nem számíthattak nagyobb elismerésre és a megálmodott autonómiára sem, éppen erre a kedvező időszakra esik a Matica slovenská és az első szlovák középiskolák megalapítása, valamint képviselet szerzése a hazai egyházi intézményekben.

 

A Magyar Sz. Korona országainak etnographiai térképe 1880-ban. Kép: antikterkep.hu

 

De ez aztán megváltozott.  Amint Roman Holec történész írja, „ha sikerült is a még mindig štúri nemzedéknek túltennie magát a forradalom utáni nagy csalódáson, és a hatvanas évek kedvezőbb körülményei között teljes mértékben kihasználni a lehetőséget a nemzeti emancipációs mozgalom kiszélesítésére, a következményeivel való szembesülés olyan illúzióromboló hatású volt, amelyből ez a generáció már nem tudott magához térni. Az új politikusoknak és képviselőknek gyorsan hozzá kellett szokniuk a kisebb mozgástérhez, a nemzetiségi nyomást és az uralkodót, mint az egyik lehetséges politikai alternatívát törölni kellett”.

 

A kis létszámú szlovák képviseletnek alkalmazkodnia kellett ahhoz, hogy ezentúl az események alakulását Bécs helyett Pesten kell megpróbálniuk befolyásolni. Ha eltekintünk a katolikusok és az evangélikusok között továbbra is meglévő megosztottságtól, amelyet jelentős mértékben sikerült csökkenteni  az egyházak feletti Matica slovenská létrehozásával, akkor éppen ebben az időszakban vagyunk tanúi egy új fajta kibontakozásnak.

 

Az aktivisták jelentős hányada továbbra is a magyarellenes elvi állásponthoz ragaszkodik, mert éppen ennek a szembeszegülésnek köszönhetően volt képes azonosítania magát a még mindig nem egységes szlovák nemzet.  A kisebbik hányada döntött az alkudozás mellett az autonóm magyar kormánnyal.

 

„Magyar vagy – nemes vagy, szlováknak lenni – egyenlő  bugrissággal”

 

A nemzeti mozgalom olyan úttörői, mint Jozef Miloslav Hurban vagy Viliam Paulíny-Tóth ragaszkodtak a régi állásponthoz és Bécsben kerestek támogatást, míg más jelentős személyiségek, így Karol Kuzmány és Štefan Moyzes épp ez idő tájt fejezték be földi életútjukat.  A régi iskolához tartozó politikusok 1871-ben megalapították a Szlovák Nemzeti Pártot és az új választási törvény révén igyekeztek szóhoz jutni a magyar parlamentben, de ez nem nagyon sikerült nekik.

 

Jozef Miroslav Hurban. Kép: wikimedia

 

Az Új Iskola képviselői új döntöttek, hogy járatlan úton indulnak el. Vezető képviselőjük Ján Bobula volt, aki a legjelentősebb szlovák építőipari vállalkozónak számított Budapesten. Feladták azt az eredeti követelést, hogy Szlovákia önállósuljon. A magyar fővárosban politizáltak és itt próbáltak megegyezni a magyar politikai elittel.

 

Az új körülmények azonban nekik sem kedveztek. Koncepciójuk viszonylag gyorsan zátonyra futott a nemzetiségi törvény 1868-as elfogadásával. Sőt, teljesen el is temette azt a Matica slovenská és a szlovák gimnáziumok megszüntetése. Maga Bobula is Budapesten maradt és itt élt. Sikeresen vállalkozott, az állami megrendeléseket sem vetette meg egészen 1903-ban bekövetkezett haláláig. Szlovákiában a Matica slovenská túrócszentmártoni székházát hagyta örökül az utókorra.

 

A szlovákok engedtek az elmagyarosításnak

 

Ahogyan a monarchián belül Magyarország a saját kormányának a vezetésével fokozatosan egyre inkább emancipálódott, a szlovák nemzetiek aktivitása ezzel párhuzamosan alábbhagyott. A 19. század végén inkább csak egyéni tiltakozásokról beszélhetünk, amelyek ugyan bátrak voltak, de hatásuk csak korlátozott volt.

 

Példál Hurban az új nemzetiségi törvényt alapvetően igazságtalannak nevezte, amely lesöpri a szlovákok és más nem magyar nemzetek természetes, történelmi szempontból indokolt jogait, mivel tulajdonképpen védelmet nyújtott az uralkodó magyar nemzetnek, amely ily módon privilégiumokat biztosított magának az országban.

 

Budapest egy régi, 1868-as térképen. Kép: old-time-budapest.blogspot.sk

 

Az 1868 és 1869-es évek fordulóján cikksorozatot jelentetett meg a Pest-budai újságban, amelyben bírálta a szlovák szavazókörök képviselőit a nemzetiségi törvénnyel kapcsolatos álláspontjuk miatt, a magyarokat a szlovák történelem meghamisításával  vádolta meg, hozzátéve hogy ezért nem ússzák meg a büntetést. A bíróság azonnal megvádolta azzal, hogy bujtogatja a szlovák függetlenségi törekvéseket és ellenségeskedést szít leginkább a magyarok ellen. Hat hónapos állami fogság lett a büntetése és pénzbeli bírság megfizetésére is kötelezték.

 

A nemzetiségi törvény mint új, „modern” jogszabály

 

A kiegyezés utáni időszakban ez volt az első politikai jellegű bírósági per szlovák közéleti személyiség ellen. A szlovák társadalmon kívül más szláv államokban is nagy visszhangot keltett és többen adták értésre, hogy rokonszenveznek Hurbannal. Ez az eset azonban egy más vonatkozásban is érdekes – Hurban ugyanis a szlovák közeget is bírálta. Milan Podrimavský történész megállapítása szerint rámutatott a szlovákok gyenge öntudatára, mert „sok helyen bedőltek annak a hamis véleménynek, hogy a szlovákok nem alkotnak nemzetet, sőt, nem is tartoznak a szláv népek táborához”.

 

Ferenc József szerint a hadsereg, a hivatalnokrendszer és a cárral fenntartott jó viszony a birodalom egységének záloga (nemzetek feletti birodalmát az udvarhoz lojális arisztokrácia és a klérus támogatja). Kép: sulinet.hu

 

A szlovákok nemzeti öntudata csapnivaló kellett legyen, ha az egyik legjelentősebb aktivistájuk így pellengérre állította őket, ráadásul egyenesen egy pesti újság oldalain. A fejlődő Budapesten a szlovák nemzeti politika inkább valamiféle folklórnak tűnt a felső-magyarországi lakosok körében, amelyek lázadoznak a magyar többség ellen.

 

A nemzetiségi törvényt a magyar kormány úgy próbálta „eladni”, hogy az egy új modern jogszabály, amely a nemzetiségeknek is új jogokat biztosít, így a szlovákoknak is. Egyebek között azt a lehetőséget is, hogy az egyéneknek joguk van használni az anyanyelvüket a hivatalban. Ez igaz is volt, de a gyakorlatban nem tartották be. De a legfontosabb vonása az volt, hogy a magyar nyelvet általánosságban használó egységes magyar nemzet gondolatán alapult, megalapozva ezzel az utat az elmagyarosítás jövőbeni kiterjesztéséhez és a reális nemzeti különbözőség megkérdőjelezéséhez.

 

Hurban helyesen értelmezte ezt a helyzetet, de ugyanakkor kritikus volt a saját soraikat illetően is. Helyesen mérte fel, hogy sok szlovák nem fog védekezni az elmagyarosítással szemben.

 

A helyzet alakulását a 20. században vizsgáló C. A. Macartney brit történész, aki a magyar történelem jó ismerője, ezt állapította meg:

 

Tény, hogy a szlovákokat folyamatosan elmagyarosították. Nem kevésbé biztos az is, hogy magyarosítás zajlott, de legalább ilyen fontos az is, hogy ez a szlovákok többségét különösebben egyáltalán nem bosszantotta. Ha az emberek tudatosítják nemzetiségüket és úgy döntenek, hogy azt megvédelmezik, a fizikai megdolgozásuk nem törli ezt a tudatot. A szlovák nem ilyen nemzet volt. Ha a nyomás alábbhagyott, mint például az USA-ba emigráltak körében (akik pedig szerepet játszottak 1918-ban), eszükbe jutott a nemzeti identitásuk, de Magyarországon nem is volt szükség túl erőteljes meggyőzésre ahhoz, hogy megfeledkezzenek róla. (…)  Ha a jobb élethez az elmagyarosításon keresztül vezetett az út, akkor könnyen hagyták magukat elmagyarosítani, sőt, örültek is neki.

 

Magyarnak lenni annyit jelentett, mint nemes embernek lenni, szlováknak lenni egyenlő volt a bugrissággal. Magyarországon az állami hivatalok és a szabad foglalkozásokban az állások szlovákokkal voltak betöltve, akik megtanultak magyarul és ezzel együtt magukévá tették a magyar nézeteket is”.

 

Kissé hosszú volt ez az idézet, de kellett ide a cikk végére. Éppen ezért még nagyobb elismerést érdemelnek azok a szlovák aktivisták és politikusok, akik az osztrák-magyar kiegyezés utáni korántsem kedvező időszakban képesek voltak szembeszegülni és a 20. századba átmenteni a nemzet magját, hogy az képes legyen az önálló fejlődésre.

 

Jozef Hajko

1962-ben született. Pozsonyban végzett a Szlovák Műegyetem Elektrotechnikai Karán. 2000-ig újságíróként dolgozott, legutóbb a Trend hetilapban, azóta elemzőként és publicistaként tevékenykedik. Tagja a Szlovákiai Vállalkozók Szövetségének. Több könyvet és tanulmányt írt, ezek témája elsősorban Szlovákia gazdasága, történelme és egyéb társadalmi témák.

 

Nyitókép:  Wikimedia-Az osztrák-magyar monarchia  geopolitikai projektként 1867 és 1918 között alapvetően meghatározta Európa térképét egészen az első világháború végig.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!