80 éve tért haza a Felvidék – Szétzúzni Trianon bilincseit: A Magyar Királyi Honvédség a két világháború között

A Felvidék hazatérésének 80. évfordulója alkalmából négyrészes cikksorozatot indítottunk a Körkép.sk-n. Orbán Gábor felvidéki magyar hadtörténész kalauzol át bennünket az 1938-as események kiválasztott fordulópontjain a revizionizmustól a Magyar Királyi Honvédség bevonulásáig.

Kövessenek bennünket hétről hétre, hogy hiteles képet kapjanak a kor történéseiről. Felvidékről, nem csak a felvidékieknek.

Szétzúzni Trianon bilincseit:

A Magyar Királyi Honvédség a két világháború között (1922-1938)

   

A Magyar Királyi Honvédséget azzal a feladattal hívták életre 1922-ben, hogy a trianoni igazságtalanságot megbosszulva visszavegye Szent István örökségét. Habár a hadsereg egészen az 1930-as évek végéig csekély anyagi, személyi és technikai bázissal rendelkezett, az ún. „országgyarapítás“ időszakában nagy bravúrral ténykedett.

A növekvő német befolyás és a sikertelen „fegyveres semlegesség“ politikája végül olyan háborúba sodorta a magyar hadsereget, amire az soha nem volt felkészülve. A honvédek nagy elszántsággal harcoltak a magyarlakta területekért, de a háborús vereség és az 1947-es párizsi béke végül egy újabb „Trianon“-t hozott. Hatásai máig érvényben vannak.

Történelmi áttekintő

A modern Magyarország első önálló harci egységeit még a Habsburgok ellen vívott 1848/49-es szabadságharc idején állították fel. A forradalom leverése után a „lázadókat“ kényszerrel sorozták be a császári hadseregbe, a Honvédség ezáltal megszűnt. Az 1867-ben létrejött Osztrák-Magyar Monarchia végül újra lehetővé tette egy önálló haderő felállítását, amely 1868. december 5-én a „Magyar Királyi Honvédség“ nevet kapta.

Az első világháború alatt a honvédek elsősorban a keleti és a délnyugati frontokon harcoltak, majd 1918 őszén a háborús vereség következtében magyarok százezrei indultak haza a frontról, ahol azonnal cseh, román vagy épp szerb betolakodókkal kerültek szembe. A Szent István koronájának romjain létrehozott új államok ugyanis teljes erővel azon dolgoztak, hogy Magyarországot a térképről is eltüntessék.

Az országban eközben kikiáltották a köztársaságot. A pacifizmus jegyében Károlyi Mihály miniszterelnök abban reménykedett, hogy az ország integritása kizárólag politikai eszközökkel is megtartható, így a haderőt szinte teljesen felszámolták. Ez a lépés nagy baklövésnek bizonyult, ugyanis északon a cseh, délen a szerb ill. keleten a román csapatok gyors egymásutánban hódították meg a magyar városokat.

A Tanácsköztársaság 1919-es létrejöttével az ország egy új hadsereget („Magyar Vörös Hadsereg“) is kapott, melynek tagjai – a Monarchia hazatérő katonáihoz hasonlóan – a fronton találták magukat. Mindazonáltal a „proletárdiktatúra“ a tiszai vereséggel és Budapest román megszállásával gyorsan dicstelen véget ért.

Eközben az ország konzervatív erői szerveződni kezdtek. A Bécsben tartózkodó Teleki Pál már a kommunista uralom alatt megalapította az ún. „antibolsevita komité“-t. Ennél is fontosabb momentum volt az ellenkormány megalakulása Szeged városában, ahol Horthy Miklós mint hadügyminiszter a „Nemzeti Hadsereg“ élén Budapest felé vette az irányt. A haderő ekkor már körülbelül 25.000 embert számlált. 1919. november 16-án Horthy bevonult Budapestre és a következő év elején kikiáltották a Magyar Királyságot – igaz király nélkül. A régi-új királyság fegyveres védelmét a Nemzeti Hadsereg látta el, mely 1922. január 1-től felvette a „Magyar Királyi Honvédség“ nevet.

Katonai korlátozások Trianon után

A trianoni békediktátum az ismert passzusokon túl egy sor katonai rendelkezést is tartalmazott. Magyarországot jóvátétel fizetésére kötelezték és a hadsereg létszámát legfeljebb 35.000 főben határozták meg. Az általános hadkötelezettség megszűnt, így a hadköteles évfolyamok kiképzése és ezáltal egy tömeghadsereg fenntartása lehetetlenné vált. Amit azonban az antant (entente cordiale) büntetésnek szánt, az a jövőben jó szolgálatot tett a magyar fegyveres erőknek. A kicsi, de profi hadsereg ugyanis alaposan kiképzett „hivatásos“ katonákat kapott, így háború esetén egy széles káder-réteg állt rendelkezésre.

A megkötések szerint a magyar haderő nem állíthatott hadrendbe modern fegyverzetet. A tüzérség mindössze a 105 mm alatti űrméretű lövegeit tarthatta meg, ami a gyakorlatban a nehéztüzérség teljes hiányát jelentette. A páncélos fegyvernem, a légierő ill. a haditengerészet tabunak számítottak, mindössze pár kis őrnaszád maradt a hadsereg kezében. Muníció és fegyverek, tehát haditechnikai eszközök bármely formájának gyártását és exportját Trianon szintén tiltotta. Így a Magyar Királyi Honvédség az 1920-as évek elején leginkább egy életképtelen torzóra hasonlított, amely még a legminimálisabb önvédelemre sem volt képes és az ellenségek hadának jóindulatától függött.

A rejtés időszaka

A trianoni szerződés katonai rendelkezéseinek betartását 1927-ig a 52 főből álló „Katonai Ellenőrző Bizottság“ munkatársai végezték. S habár Magyarország 1938-ig hivatalosan nem rendelkezett se páncélosokkal, se repülőgépekkel, ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy a hadsereg 1922 és 1938 között tétlenkedett volna. Ezt az időszakot a hadtörténet mint a „rejtés időszaka“ vagy a „rejtett hadsereg időszaka“ tartja számon.

Mind politikai, mind katonai szempontból az első igazi áttörést az 1927-ben megkötött magyar-olasz barátsági szerződés jelentette. Az olaszok titkos útvonalakon több fegyverszállítmányt is Magyarországra juttattak, ami aztán a hadsereghez került. A sorkötelezettség 1932-es újbóli bevezetése ellenére azonban a haderő létszáma még a 30-as évek közepére is alacsony maradt. 1922-ben ez a szám 22.000 fő körül mozgott; 1930-ban 57.648, 1932-ben 66.500, végül 1935-ben még mindig csak 67.900 fő szolgált a hadsereg kötelékében.

Egy vezérkari jelentés szerint a haderő létszáma olyan alacsony és a haditechnika olyannyira elavult volt, hogy a Honvédség az 1936-os évben sem lett volna képes katonai bevetések sikeres végrehajtására. Speciális területeken, mint a páncélos fegyvernem és a légierő, még rosszabb volt a helyzet. Csak 1938 után javult valamelyest ez a tendencia. A légierőt „Légügyi Hivatal“ fedőnév alatt szervezték, majd az olasz nyitás után megérkeztek az első gépek is Fiat CR-20-as vadászok és Ca-101-es bombázók formájában.

A páncélosok terén szintén az olaszok nyújtottak segédkezet. A „Rendőrújonc Iskola“ fedőnév alatt működő fegyvernem 1930 és 1932 között kapott meg 12 darab Fiat F2 személygépkocsit, amiket vékony páncéllapokkal láttak el – ezek a járművek lettek a Honvédség első „páncélosai“. Röviddel később öt darab, a híres I. világháborús FT-17 licence alapján épített Fiat 3000B érkezett meg.

A „győri program“ és a visszacsatolások előestéje

Habár a M. Kir. Honvédség 1938-ban sem érte el a kívánt harci értéket, 1936-tól mégis erőteljes modernizálási és újrafegyverkezési hullám vette kezdetét. A kihívás, 16-18 év technikai elmaradottságát a lehető leggyorsabban áthidalni, kétségtelenül nagy feladat elé állította az akkori hadvezetést. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március elején Győrött bejelentett hadseregfejlesztési programja mintegy egymilliárd pengőt szánt katonai beruházásokra. Ehhez jött a Honvédelmi Minisztérium által beterjesztett “Huba” hadrend.

Az elképzelés szerint ez három lépcsőben kellett, hogy megvalósuljon. A „Huba I.“ a határmenti csapatok megerősítésén túl gépesített dandárok létrehozását, valamint a tüzérség és a légierő fejlesztését tűzte ki célul. A második fázis (“Huba II.”) a páncélos fegyvernem, valamint a légierő további bővítését jelentette. Az utolsó fázisban (“Huba III.”) a hadosztályonként kettőről három ezredre való átállás következett. A tervek szerint 1940-re a M. Kir. Honvédség hét hadtestet számlált volna, melyeket összesen három hadseregbe szerveznek.

A légierő modernizációját érintő üzleteket főképp olasz cégek nyerték meg. Ennek hála 250-nél is több, különféle rendeltetésű és harcértékű repülőgép érkezett az országba. A németek ezzel szemben eleinte ódzkodtak modern technikájuk átadásától, így a M. Kir. Légirő körülbelül 135 német gépet (felderítő, vadász, bombázó) kapott. Hazai típusok kifejlesztésében és gyártásában a győri “Mávag” és a budapesti “Weiss Manfréd Rt.” jeleskedtek.

A kimondottan jó magyar-olasz kapcsolatoknak hála Olaszország ezen felül átvállalta 200 fiatal magyar pilóta kiképzését. Az első növendékek 1939 szeptemberében, az utolsók 1940 májusában kapták meg a hőn áhított “aranysas”-t.

Páncélosok terén szintén az olasz technika volt mérvadó. 1935/36-ban Magyarország 151 kisharckocsi beszerzése mellett döntött. Bár a Fiat Ansaldo CV 33 ill. CV 35 finoman szólva nem tartozott a csúcsmodellek közé, de még így is előrelépést jelentett az addigi állományhoz képest.

A bledi egyezmény után, melynek keretében a “kisantant” elismerte Magyarország fegyverkezési jogát, a Honvédség megvásárolta a svéd L-60-as páncélos licencét és 1939-től “Toldi I.” név alatt saját tankok gyártása mellett döntött. Érdekes, hogy a magyar hadvezetés hamar felismerte a harckocsik harcászati értékét. Míg a románok vagy a szerbek – a francia modellt követve – tankjaikat kisebb egységekbe szervezték és a gyalogság támogatására rendelték, addig a magyar páncélosok egyetlen magasabb egységben, az ún. “Gyorshadtest”-ben kerültek bevetésre.

1938 végén, az “országgyarapítás” első állomásának tartott felvidéki bevonulás előestéjén, a M. Kir. Honvédség egységei, ha nem is teljes mértékben, de készen álltak Trianon láncainak szétzúzására.

Orbán Gábor

A szerző felvidéki magyar hadtörténész

Nyitókép: körkép.sk/collage

A sorozat következő része – „80 éve történt: Így látták az első bécsi döntést a korabeli német (-osztrák) lapok” címmel november 2-án jelenik meg.

A sorozat 1. része:

80 éve tért haza a Felvidék: Mindent vissza? A magyar revizionizmus 1920-1938