Leó, Szaniszló
  • HUF: 357.54
  • USD: 1.19
  • 9 °C
  • 22 °C
Történelem

Az ipolysági zsidóság története (III.) – Visszacsatolás után

A müncheni döntés után, még a bécsi döntés előtt 1938. október 11-én Ipolyság újra a Magyar Királyság része lett...

Nyitókép forrása: honvedelem.hu/A munkaszolgálat az ipolysági zsidóságot is megviselte

 

A müncheni döntés után, még a bécsi döntés előtt 1938. október 11-én Ipolyság újra a Magyar Királyság része lett. A csehszlovák katonák és hivatalnokok már előbb elhagyták a várost. Az ipolysági lakosság nagy része magyar volt, a keresztény és – Róth Tibor visszaemlékezése szerint – a zsidó lakosok is nagy örömmel fogadták a magyar katonák bejövetelét. Ezzel szemben Susitzky Miksa a következőket írja visszaemlékezéseiben:

 

„Nincs szükség annak hangsúlyozására, milyen csalódás érte a zsidó közösséget. A cseh demokráciában eltöltött évek után először álltunk szemben az eddig előttünk ismeretlen antiszemitizmussal.”

 

A bevonulás egy szombati napon (október 12.) történt, megérkeztek az első honvéd alakulatok. A várost magyar zászlók díszítették, s ünnepélyes fogadtatásban részesültek. A zsidó cserkészmozgalom egyenruhában felsorakozott az út két oldalán (Fő tér), de a bevonulás előtt pár perccel figyelmeztették őket, hogy az ő esetükben nem szerencsés feltűnést kelteni. A katonasággal megérkeztek a magyar hivatalnokok is, beindították és kezükbe vették a város irányítását. A jövevények megrohamozták a város boltjait, ugyanis olcsón meg tudták vásárolni mindazt, amit eddig Magyarországon nem lehetett kapni. A magyarok bejövetele utáni első éjjelen (október 12-13.) beverték az Ádler-házban működő, zsidó tulajdonban lévő drogéria ablakát. Több zsidót hamis vádak alapján internáltak.

 

Lukács Teréz üdvözli a magyar katonákat 1938. október 15-én (sahy.sk)

 

November 17-én a magyar csendőrök kilenc zsidót megkínoztak és Csehszlovákia támogatásának vádjával letartóztattak. 1938 telén a magyar hatóságok minden olyan zsidó családot, amelyek nem rendelkeztek magyar állampolgársággal (vagy nem tudta bizonyítani állampolgárságát), kitoloncoltak vagy az új szlovák-magyar határ túloldalára kényszerítették. A magyar fennhatósággal immár Ipolyságon is a magyarországi törvények voltak hatályosak.

 

Ettől az évtől kezdve a városi zsidóság helyzete folyamatosan romlott, az első zsidóellenes törvény megjelenésétől többségüktől megvonták az iparengedélyt.  Dr. Gansel Tibor visszaemlékezése szerint:

 

„Engedélyeket vontak meg a kereskedőktől, iparosoktól, ügyvédektől, orvosoktól. Megfélemlítették és terrorizálták a zsidó lakosokat, a gyanús személyeket csendőri felügyelet alá helyezték, s kijárási tilalmat rendeltek el számukra.”

 

A még működő zsidó tulajdonban lévő üzleteknek hatósági rendelet alapján kötelezve voltak a szombati nyitvatartásra. A keresztény lakosság és a zsidók viszonya egy kis szélsőséges csoportot kivéve „normális” volt. Az első zsidótörvény értelmében korlátozták a gimnáziumok és főiskolák zsidó tanulóinak, hallgatóinak az arányát, ezután a gimnáziumi zsidó fiatalság nagy része, otthagyva a gimnáziumot, beállt valamelyik iparoshoz inasnak.

 

Szentmise a Fő téren október 15-én (sahy.sk)

 

A zsidó fiatalok az inasi munkáért nem kaptak fizetséget, sőt az inasoknak kellett fizetni a tanulásért. A zsidó elemi iskolában tovább folyt a tanítás, a Talmud-Tóra 1943-ig működött. Zinger rabbi vezetésével működött még egy művelődési kör, egy héten egyszer összegyűltek a zsidó elemiben, s előadások szerveztek és hallgattak. Ez a kör miután a hatóságok tudtára jutott, pár „kellemetlen” kihallgatás után befejezte működését.

 

Az elsők között szűnt meg a zsidó cserkészcsapat, felszerelésüket elkobozták, és átadták a magyar leventemozgalomnak, amelynek célja a fiatalok előképzése volt a katonai szolgálatra. A városi fiataloknak, akár zsidók, akár keresztények voltak, kötelezően be kellett lépniük a magyar leventék közé. Minden héten egy alkalommal 3-5 órás katonai előképzést kaptak, s minden vasárnap délelőtt ünnepi sorakozón kellett részt venni, majd előadásokat tartottak számukra a hazafiasságról.

 

A leventék különböző katonai egységekre voltak osztva, s az egyes egységeknek külön parancsnokuk volt, akik kifejezetten erre a feladatra is kiképzést kaptak.  A feloszlatott cserkészcsapat egyes tagjai a Maccabi Hacair mozgalomhoz csatlakoztak. Pár évre rá egy új cionista mozgalom alakult, a Hanoar Hacioni. A két csoport folyamatosan működött, s egy Hachsara nevű közösségi csoportban gazdasági munkára képezték magukat.

 

A folyamatos zsidóellenes törvények következtében e mozgalmaknak abba kellett hagyniuk nyilvános működésüket, de a felszín alatt folyamatosan tevékenykedtek, még a gettó felállítása után is fenntartották a kapcsolatot a Budapesti vezetőséggel. A gettó felszámolásával a mozgalmak működése is befejeződött (Ipolyságon). A visszacsatolás után a zsidó lakosság viszonylag még szabadon folytathatta életét, azonban antiszemita atrocitások előfordultak. Nem volt ritka a házkutatás a zsidók házaiban, sőt esetenként fizikai bántalmazás is történt, főleg a Nyilaskeresztes Párt ipolysági fiókjának megalakulása után.

 

Az 1941-es népszámlálás kimutatásai szerint a Felvidéken 67 876 zsidó élt, Ipolyságon 773 zsidó lakosról számol be, ez a lakosság 14,5 %-át tette ki. Az ipolysági járáshoz tartozó települések 41 928 lakosa közül 1228 volt izraelita vallású és személy pedig kikeresztelkedett zsidó. A népszámlálás szerint a járás 46 települése közül a következő 3 településen éltek zsidó lakosok (zárójelben az összlakosság és az izraelita lakosok száma):

 

Bernecebaráti (1818; 17), Deménd (1239; 8), Drégelypalánk (1906; 34), Egeg (677; 7), Felsőszemeréd (643; 27), Felsőtúr (682; 2), Garamsalló (1021; 4), Gyürki (306; 2), Hévmagyarád (393; 4), Hont (976; 6), Horváti (394; 11), Inám (590; 4), Ipolybél (552; 14), Ipolyhídvég (1011; 17), Ipolynyék (2070; 35), Ipolypásztó (1038; 16), Ipolyság (5027; 773), Ipolyszakállos (1283; 14), Ipolyvece (1019; 16), Ipolyvisk (1081; 3), Kelenye (592; 4), Kemence (1722; 16), Kisölved (386; 5), Kistompa (255; 5), Kőkeszi (303; 3), Lontó (914; 23), Palást (2011; 7), Perőcsény (1173; 6), Szalatnya (507; 3), Százd (767; 4), Szete (722; 12), Terbegec (315; 16), Tésa (329; 4), Tesmag (819; 2), Vámosmikola (1974; 104).

 

Az 1939. évi II. törvénycikkének 230. §-ának értelmében legfeljebb három hónapos közérdekű munkaszolgálatra hívták be a katonai szolgálatra alkalmatlannak minősített, illetve az állampolgárságát bizonyítani nem tudó férfiakat. E rendelkezések még nem tettek különbséget zsidó és nem zsidó közt, ám a végrehajtását szabályozó 5070/1939. számú kormányrendelet már alapul szolgált az 1941/42-es rendelkezéseknek. A Honvédelmi Minisztériumon belül megszervezték a KMOF-ot (Közérdekü Munkaszolgálat Országos Felügyelete), az előírások szerint egy munkaszázadba 250 embert soroztak be. A magyar hadseregből igyekeztek kiszorítani a zsidó katonákat és tiszteket.

 

Munkaszolgálatosok katonai egyenruhában (musz.hdke.hu)

 

1940 nyaráig 60 különleges, zsidó munkásalakulatokba szervezték őket. Egy újabb diszkriminatív rendelet (2870/1941.) alapján a honvédség keretében zsidók nem viselhettek katonai szolgálatot. A rendelet 16 000 zsidó tiszttől vonta meg rendfokozatát. A zsidó munkaszolgálatosok egyenruhát és nemzeti színű karszalagot viselhettek 1941. május 19-ig, amikor meg sem várva az erről szóló végrehajtási utasításokat (2870/1941.) sárga színű karszalag viselésére kötelezték őket.

 

A végrehajtási utasításokat augusztus 19-én adta ki a Honvédelmi Minisztérium, miszerint az 1939. évi IV. törvénycikk értelmében zsidónak minősülő személyek nem végezhetnek fegyveres katonai szolgálatot, nem rendelkezhetnek katonai rendfokozattal és nem léptethetik őket elő (kivétel ezen rendelkezések alól az első világháborúban kimagasló teljesítményt nyújtó zsidó katonák, illetve tisztek, akik ezt bizonyítani tudták).

 

1942-ben a 2. magyar hadsereghez 45 zsidó munkásszázadot osztottak be, a KMOF kötelékeibe pedig 24 századot. Ezek az alakulatok nem voltak kellőképpen felszerelve, tagjai saját polgári ruhájukban, katonasapkában, sárga karszalaggal végezték a munkát. A munkára alkalmatlan ruházatú embereket a csehszlovák és jugoszláv hadseregtől zsákmányolt ruhadarabokkal látták el. A Honvédelmi Minisztériumba érkező panaszokra reagálva, miszerint a munkásszázadokba csak a szegényebb zsidókat hívják be, 1942. április 22-én a minisztérium elrendelte, hogy a munkásszázadokban 10-15 %-ban a vagyonuknál fogva közismertebb, gazdagabb zsidókat osszanak be.

 

A munkaszolgálat az ipolysági zsidóságot is megviselte (honvedelem.hu)

A rendelkezés része volt továbbá az is, hogy a 42 évesnél idősebb bomlasztó tevékenységet folytató zsidókat is a frontra küldjék. A munkásszázadok dolga az utak, hidak felújítása, a lőszer- és élelmiszerszállítmányok kipakolása, rendezése, lövészárkok ásása, erődítmények építése és nem utolsó sorban az aknák felszedése volt. A munkaszolgálatos zsidók rendkívül rossz körülmények között éltek, nem volt ritka a fagyhalál sem, valamint több zsidó pusztult el végelgyengülésben a hiányos táplálkozás és a folyamatos ütlegelés következtében.

 

Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter hivatali ideje alatt (1942. szeptember 24.-1943. június 12.) jelentősen javultak a munkaszolgálatos zsidók életkörülményei, bár a munka hatásosabbá tételének jelszava alatt. Elrendelte a zsidókkal szemben való emberséges bánásmódot, a beteg zsidók kórházba utalását, a munkaidőt a civil életben dolgozó munkások munkaidejének megfelelően állapította meg, továbbá elrendelte a 8 órás éjszakai pihenést, a tisztálkodáshoz szükséges idő biztosítását, megszabott időközönként fogadhattak látogatókat, joguk volt a levelezéshez, illetve havonta egyszer kaphattak egy legfeljebb 5 kg összsúlyú csomagot.

 

Jelentősebb zsidó ünnepeken szolgálatmentességet élveztek. A honvédelmi miniszter ugyanakkor felemelte a besorozott munkaszolgálatos zsidók létszámát. Az 1942. november 6-i rendelete alapján hirdetmény útján (eddig névre szóló behívójegy alapján történt a behívatás) szolgálatra hívtak be minden 24-33 év közötti zsidó férfit. A rendeletek betartását vezérkari tisztek, olykor maga a honvédelmi miniszter ellenőrizte.

 

1944. március 19-e után a munkaszolgálat jelentősége megváltozott. Amíg az otthon maradt zsidókat gettókba zárták, majd gyűjtőtáborba kényszerítették, addig a munkaszolgálatos zsidókat nem deportálhatták, ugyanis a Honvédelmi Minisztérium nem volt hajlandó lemondani a több tízezer munkaképes emberről, illetve könnyebb volt úgy megszervezni a több százezres zsidó gyermek, öreg és beteg személy deportálását, hogy a férfiak munkaszolgálatban voltak.

 

A Nyilaskeresztes Párt ipolysági tagjai a zászlószentelésen (Magángyűjtemény)

 

1944 áprilisában a magyar kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy 50 000 munkaképes zsidó férfit bocsát a Német Birodalom rendelkezésére. Ezt nem sikerült maradéktalanul teljesíteni, mivel nem állt rendelkezésükre elegendő vagon, így egy részük egy időre megmenekült a deportálástól. Az I. honvéd hadseregparancsnokság 1944. június 7-i rendeletével újabb korlátozó intézkedések kerültek hatályba.

 

Eszerint a munkaszolgálatosokat hadifogolyként kell elhelyezni, nem kaphattak eltávozást még a rokkantak és a betegek sem. A nyilas kormány honvédelmi minisztere, Beregfy Károly elrendelte a kötelező munkaszolgálatot minden 16-60 éves férfi és 16-40 és közötti nőnek, s közel 70 munkaszolgálatos század indult Nyugat-Magyarország felé. November 6-án megkezdődött a budapesti zsidók deportálása is.

 

A munkaszolgálatosokkal együtt körülbelül 75 000 zsidó végzett kényszermunkát a Német Birodalom védelmére épülő erődvonal kiépítésében az Alpokalján. A napi 34-40 kilométeres menetekben naponta több zsidó pusztult el. A munkaszolgálatosok közül a második világháború alatt mintegy 50 000-75 000 embert gyilkoltak meg. 1945-ben a munkaszolgálatot túlélt és hazatért zsidók a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) beszámoltak arról, amit a munkásszázadokban, illetve háború alatt átéltek, így sokoldalnyi visszaemlékezés áll a témában kutatók rendelkezésére.

 

A munkaszolgálat az ipolysági zsidóságot sem kerülte el, 1940-ben és 1941-ben a férfiak egy részét behívták munkaszolgálatra. 1941 nyarán a magyar hatóságok azokat a zsidókat, akik nem tudták bizonyítani állampolgárságukat a német megszállás alatt lévő ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba deportálták, ahol augusztus 27-28-án német egységek és ukrán segítőik meggyilkolták őket.

 

1938 előtt még szolgáltak zsidók a magyar seregben, többen közük magas tiszti rangig is eljutottak. 1941-ben a magyar kormány rendeletére a zsidó katonákat kivették a rendes katonai szolgálat alól, és munkásszázadokat hoztak létre belőlük Magyarország területén. Ezekbe a munkásszázadokba kényszerültek az újonc zsidó fiatalok, valamint a tartalékosok is, és tagjai kötelezve voltak a sárga karszalag viselésére.

 

Ezen alakulatok kezdetben elsősorban gazdasági munkákat végeztek. Amikor Magyarország a németek oldalán belépett a világháborúba, ezeket a századokat a keleti frontra szállították. Elsősorban hidak és utak építésére, illetve javítására, valamint harci állások és lövészárkok kialakítására voltak felhasználva. De természetesen rájuk bízták a taposóaknák lerakását és felszedését is. Ipolyságiak is szolgáltak ezekben a munkásszázadokban, sokan közülük ott lelték halálukat.

 

Ahogy 1943 után a front nyugati irányba haladt, több munkaszolgálatos zsidó, – köztük ipolyságiak is –  szovjet fogolytáborba került. Valamennyit közülük megöltek, nagy részük német fogságból szovjet fogságba esett. Innen szabadulva számos zsidó, lépett be a szovjet oldalon harcoló csehszlovák antifasiszta egységekbe. Dr. Gansel Tibor, aki Don-kanyarban teljesített szolgálatot, így emlékezik vissza a vele történtekre:

 

„[…] Az embertelen bánásmód folytán számtalanok pusztultak el a Don kanyarban. […] 1943 januárjában ott estünk fogságba, együtt a megvert és menekülő magyar, olasz és német katonaság megmaradt töredékeivel. A várt felszabadulás helyett újabb pokol kezdődött, teli szenvedéssel, éhséggel, faggyal, halálos betegségekkel, a legcsekélyebb higiéniai felszerelés nélkülözésével. Az oroszok nem tettek megkülönböztetést civilruhás, lerongyolt, testileg és lelkileg elcsigázott zsidók és a harcokban aktívan részt vevő katonák között. Ellenségnek számítottunk az ő szemükben, nem hitték el nekünk, hogy tőlük vártuk szabadulásunkat. Így az orosz fogolytáborokban pusztultak el nagy számban, köztük ipolyságiak is. […] Fogságunk kezdetén tudtuk meg, hogy létezik egy csehszlovák egység, amely az oroszok oldalán harcol a németek ellen. Az újságokban láttuk azok névsorát, akiket ott kitüntettek, nem volt nehéz kitalálni, hogy nagyrészt zsidókról volt szó. Kötelességünknek tartottuk, hogy mint volt csehszlovák állampolgárok oda jelentkezzünk az oroszok engedélyével. Mindez hosszú hónapokig tartott, amíg elintézést nyert. 1944 szeptemberében Duklánál találkoztunk a többiekkel, akik más lágerekben voltak hasonló körülmények között.”

 

1944 márciusában a német hadsereg megszállta Magyarországot, a Sztójay- és a Szálasi-kormány mindenben kiszolgálta a német vezetést. Ilyen körülmények között kezdődhetett meg a magyarországi zsidóság szisztematikus kiirtása. A következő rész témája: német megszállás és az ipolysági zsidók gettósítása.

 

Az ipolysági zsidóság története – a kezdetek

Az ipolysági zsidóság története – a kezdetek

 

Kapusník Csaba

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 9 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kommentek

Dr. Bauer Viktor
2019. Már. 10. 21:52

Gratulálok a színvonalas cikkhez! Üdvözlettel: dr. Bauer Viktor, Balassagyarmat (az ipolysági Róth és Winter családok leszármazottja)

2O29D3VHL5S www.yandex.ru
2019. okt. 12. 23:08

dQ46IGke

A kommenteket lezártuk.

Szóljon hozzá!

Kövessen minket