Az ipolysági zsidóság története (IV.) – A német megszállás után

1944. március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal két „zsidószakértője” Krumey és Wisliceny volt. Még márciusban jogfosztó rendeletek sora következett, márciu 31-én jelent meg zsidók megkülönböztető jelzéséről szóló rendelet. A rendelet szerint minden 6 évnél idősebb zsidó személy április 5-től házon kívül egy 10×10 cm átmérőjű sárga csillagot volt köteles viselni felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan.

Már a megszállás másnapján két német tiszt érkzett a városba, feloszlatták a két hitközösséget, és kinevezték a Judenratot. A zsidótanács  vezetője Dr. Holló ügyvéd, tagja volt többek között Gansel Aladár orvos is. Mint már említettem, a megszállás után újabb zsidóellenes intézkedések léptek hatályba, az ipolysági zsidó polgárokat is kötelezték a sárga csillag viseletére, újabb házkutatások, üzletbezárások és tilalmak sorozata következett, s persze nem volt ritka a hatósági visszaélés sem. Garry (Gansel) Elizabeth a következő incidensről számol be visszaemlékezésében:

„Az üzletünk össze volt kötve lakásunkkal, volt egy ajtó ahol bejárhattunk oda. Persze azt bezárták és lepecsételték. Az üzletben még sok árú volt. Másnap egy csendőr jelent meg a lakásunkban és kérte hogy adjuk neki a szőnyeget. Hiába mutattuk neki a pecsétet, leszedte nagy szakértelemmel. Mi remélve figyeltük, hogy talán mégsem sikerül, hisz a legkisebb büntetés ezért az internálás volt. Persze ki vitt amit akart, de nem pénzért, Isten őrizd. Visszatette nagy szakértelemmel a hatósági pecsétet. Aztán jött az ékszerbevallás, ó, sokmindent lehetne mesélni.”

   

A kersztény földműveseket és parasztokat behívták katonai szolgálatra, a környékbeli gazdaságokban munkaerőhiány keletkezett. Miután a zsidók engdélyt kaptak a katonaságtól a város elhagyására, illetve sikerült megegyezni a környékbeli földesurakkal is, a munkaszolgálatra még be nem hívott zsidókból két csoportot alakíthattak (ferfiak és nők) a fontosabb földművelési munkák elvégzésére. Az első célpont az Ipolyságtól pár kilométerre lévő Lontó község volt.

Parasztkocsikon érkeztek meg ide, s egy raktárban szállásolták el őket. Kora reggeltől késő estig tartó kemény fizikai munka két hét után véget ért, a csendőrök szekerekre rakták a zsidókat, és visszavitték őket Ipolyságra, mert kezdődött a gettósítás. K. S. is beszámol az esetről a 220. jegyzőkönyvben, ő is részt vett ezekben  a munkálatokban, amelyek többnyire mezőgazdasági jellegűek voltak, de 17 nap után ő is visszakerült Ipolyságra, a gettóba.

Gettósítás

A zsidók átköltöztetéséről szóló rendelet 1944. április 26-án született meg, azonban a gettósítás részleteit már április 4-én kidolgozták. Ferenczy László csendőr alezredest bízták meg a gettósítás és a deportálási menetrend megszervezésével, irányításával és felügyeletével, valamint naponta jelentéseket kellett küldenie a belügyminisztériumba az ügy menetéről és állapotáról.

A gettósításról szóló rendeletet minden alispán, polgármester és a csendőrség is megkapta, parancsot kaptak egy zsidó névjegyzék elkészítésére és a zsidók begyűjtésére. A zsidók összegyűjtésére és elszállítására a helyi hatóságok bizottságokat jelöltek ki, az ő feladatuk volt a csendőri közegekkel együtt a zsidó lakások és üzletek bezárása és lepecsételése. A lefoglalt pénzt és értéktárgyakat a tisztogatási terület központjában székelő Nemzeti Bank fiókjában kellett leadni három napon belül.

A zsidók begyűjtését a következő sorrendben kellett lebonyolítani: kassai, marosvásárhelyi, kolozsvári, miskolci, debreceni, szegedi, pécsi, szombathelyi, székesfehérvári és budapesti csendőrkerületek.

Még a gettósítás előtti áprilisi hitközségi összeírás szerint ipolyságon 836 zsidó lakos élt, ezek közül az ortodox felekezet tagjai 450-en voltak, a neológ irányzat pedig 386 lelket számlált. Az ortodoxok elnöke Schmidl Zsigmond fakereskedő, a status quo ante közösségé dr. Hámos Aladár volt, amíg nem internálták őket.

A május 4-én kiadott alispáni rendelet értelmében (a vármegye gettóinak kijelöléséről) megkezdődött a városi gettó kialakítása. Két nap alatt kijelölték a gettó területét, megszervezték és végrehajtották a gettósítást. A gettót a város egyik legszegényebb negyedében jelölték ki a Malom, a Csepreghy és a Rózsa utcák területén, beletartozott a malom és az ortodox zsinagóga épülete is. A gettó bejáratánál volt a kínzások és vallatások helyszínéül is szolgáló Vikulenszki-ház, ahová a csendőrég helyezkedett be. Az itt elő keresztény lakosságot a zsidók házaiba költöztették.

A városban kihirdették, hogy fél óra alatt a zsidóknak be kell vonulniuk a gettóba. Az ipolysági zsidó polgárok bármit magukkal vihettek, amit csak tudtak: élelmiszert, ruhát stb. Május 8-ig az ipolysági gettóba költöztették az ipolysági és a szobi járás zsidó lakosait is.  Ezek csak a legszükségesebb dolgaikat hozhatták magukkal és csaknem semmi élelmet. A gettó területén a zsidók népkonyhát állítottak fel, a belső rendre zsidó rendőrök gondoskodtak, kívülről magyar csendőrök őrizték a gettót.

A gettó nagyon zsúfolt volt, kihasználtak minden helyet: házat, pincét, padlást, de még a zsinagógát is. Azt a pár zsidót, aki még dolgozhatott, elbocsátották, a zsidók üzleteit pedig be kellett zárni. A magyar hatóságok új zsidótanácsot neveztek ki, elnöke Gansel Aladár lett. A gettóban átlagosan két család élt egy szobában. Az ipolysági gettóban összesen 1205 ember élt összezsúfolva, ebből 641 volt ipolysági zsidó, 393 az ipolysági járás területéről, 171 pedig a szobi járás területéről. A 641 ipolysági zsidón kívül 80 munkaszolgálatot teljesített, 40 pedig internálótáborban volt.

A fiatalokat egy idő után visszaengedték a gazdasági munkára, de mivel féltek a szökéstől, visszarendelték őket, majd 16 évnél idősebbeket behívták munkaszolgálatra. Kezdetben délelőtt 10-11 óráig kimehettek a piacra, ahol a zsidóktól dupla árat kértek. Még nem volt éhínség, de az élelmiszer fogytán volt, az asszonyok a zsinagóga előtt főztek a rászorulóknak (megközelítőleg 150-en lehettek).

Előfordult, hogy az esti órákban a bátrabb parasztasszonyok élelmiszert (tejet, túrót, kenyeret) csempésszenek a gettóhoz (ami tilos volt), persze többszörös áron, amit a legtöbben már nem tudtak megfizetni. Az asszonyok nem bízva a sorsuk jobbra fordulásában anyagdarabokból hátizsákokat varrtak, ha menniük kell, legyen mibe pakolniuk azt a kevés holmit, amilyük még megmaradt. A gettóban zsidó rendőrség vigyázott a rendre, valamint ötágyas betegszoba és orvosi rendelő is működött benne.

A gettóban parancsot kaptak a legjobb épület (Vikulenszki-ház) kiürítésére, és még aznap este többen behívót kaptak, kötelezően meg kellett jelenni a szükséges személyes iratokkal és adóigazolásokkal, a gettó területén kijárási tilamat rendeltek el. A kihallgatások azzal a céllal folytak, hogy kiderítsék, hol rejtették el a zsidók az értéktárgyaikat. Főleg a gazdagabbnak vélt izraelitákat vallatták Sziller Károly csendőr főhadnagy vezetésével.

A kihallgatások brutális módon folytak le, kutyakorbáccsal vallatták az embereket, az egész gettóban hallhatták a megkínzottak kiabálását, szenvedéseit. Csoportosan folytak a kihallgatások, az első csoport tagjainak kihallgatása során kínozták halálra Polgár Ignácot (76 éves volt), akinek még az ujját is levágták, mert nem tudták róla lehúzni az aranygyűrűt. Egy-egy vallatás akár több napig is eltartott, a kihallgatás után kiengedett emberek sokszor nem voltak képesek a saját lábukon hazatérni.

Garry (Gansel) Elisabeth így írja le a történteket: „Férjem helyett én mentem mert ő beteg volt. Mikor rám került a sor elküldtek és neki kellett megjelenni. Egész éjjel hiába vártuk őket vissza. Másnap reggel Neumann Bözsivel és Reiner Gizivel odamentünk és vittünk reggelit. Először a csendőrök elkergettek, de a parancsnok felismert és ezt mondta: »maga bemehet«. Amit ott láttam az a borzalmak borzalma volt. Az emberek a földön összeverve a felismerhetetlenségig. Férjem szemben a falnak támaszkodva ült fájdalmas szemekkel össze-vissza verve. Polgár Ignácot szó szoros értelmében addig verték még belehalt. Mikor kitámolyogtam onnan, a parancsnok utánnam jött,  megállított és ezeket mondta: »menjen és mesélje el a zsidóknak, hogy én itt élet-halál ura vagyok, és aki nem fogja bevallani hová rejtette el, vagy kinek adta megőrzésre értéktárgyait azt akár agyon is lövethetem«.”

A zsidótanács azokat a fiatalokat, akiket még nem vittek munkaszolgálatra, megszervezte, feladatuk az összevert zsidók „hazaszállítása”, valamint rendfenntartóként és futárként tevékenykedtek. Nem Polgár Ignác esete volt az egyetlen haláleset a gettóban, többen öngyilkosok lettek, főleg orvosok és gyógyszerészek. Még mielőtt a második csoportot is behívták volna kihallgatásra, a Neumann család megmérgezte magát az egyértelmű kínzások elkerülése végett, öngyilkosságot követtek el. Azonnal bevitték őket a kórházba, Dr. Neumann Adit már nem sikerült megmenteni, de a feleségét és kislányát igen (hogy aztán Auschwitzba deportálhassák őket, ahonnan soha többé nem tértek vissza). Öngyilkos lett Bartos Olga fényképész is.

1944. májusában 80 zsidót elvittek a gettóból, őket a garanyi internálótáborba deportálták, majd onnan Auschwitzba. A budapesti Magyar Zsidók Központi Tanácsához beérkezett napi jelentéseiből tudjuk, hogy május 16-án összeírták a 18-55 év közötti fárfiakat és a 18-35 év közötti nőket, akiket behívtak munkaszolgálatra.

Ők a szlovákiai Jolsvára kerültek. Rosenberg – Markstein Ágnes visszaemlékezéseibők megtudhatjuk, hogy a 80 embert válogatás nélkül szedték össze egy hajnali órán, voltak köztük öregek és betegek egyaránt. Az orosz munkaszolgálatot már megjárt Markstein Endrét is el akarták vinni, főbe lőtte magát. Helyette a testvérét Markstein Gábort (Rosenberg – Markstein Ágnes apja) vitték el. Garanyból Auschwitzba deportálták őket. Napról napra kilátástalanabb helyzetbe kerültek a külvilágtól teljesen elzárt gettósított zsidók.

A városban hirdetmények jelentek meg, hogy aki zsidó ékszereket vagy egyéb zsidó holmit rejteget, az súlyos büntetésre számíthat. Ezután többen visszaküldték a zsidók dolgait a gettóba. Másnap a gettót plakátolták ki, miszerint kapnak egy utolsó esélyt, hogy beszolgáltassák ékszereiket és egyéb értéktárgyaikat, mert ha nem, legközelebb a gyermekeiket viszik vallatásra. Még aznap délután civilruhás csendőrök járták a házakat, ekkor már mindenki rettegve dobta a zsákba, amije még volt. A deportálás időpontjának közeledtével megduplázódott a gettót körülvevő katonák száma. A zsidók nem hagyhatták el lakhelyeiket, kivéve ha sürgős orvosi ellátásra volt szükségük.

A Maccabi Hacair és a Hanoar Hacioni még a gettó megalapítása után is működött, természetesen nem nyilvánosan. Folyamatosan fenntartották a kapcsolatot a budapesti vezetőséggel. A futárok beszivárogtak a gettóba hamis papírokat, igazolványokat osztottak, segítettek, amiben csak tudtak. Róth Tibor visszaemlekezései szerint ezeket a hamis személyazonossági papírokat nem fogadták el, mert még nem tudták mi vár rájuk. A gettó felszámolásával a két mozgalom működése is befejeződött.

Miután a gettósítás befejeződött, az ipolyság és környéke zsidóságát összegyűjtötték, megkezdődhetett a deportálás, végül a jól előkészített tömeggyilkosság. Ez azonban már a következő rész témája lesz.

Kapusník Csaba 

Nyitókép: Az ortodox zsinagóga környékén felállított gettóba 1205 ipolysági és környékbeli zsidót zsúfoltak össze (Fotó Kapusník Csaba)