Visszajátszuk a történelmet – Jugoszlávia bombazáporban: 20 éve kezdődtek a NATO légicsapásai

Nyitókép: wiki commons

1999 március 24-én a kora esti órákban indultak a NATO légitámadásai az egykori Jugoszlávia ellen, hogy – legalábbis a hivatalos verzió szerint – véget vessenek a Koszovóban folyó etnikai tisztogatásoknak. A nyugati szövetség mintegy 1.000 repülőgépe hónapokon át támadott szerbiai és koszovói célpontokat, mire a belgrádi vezetés június elején fejet hajtott a követelések előtt. Az „emberiesség nevében” indított légi offenzíva addigra kórházak és a civil infrastruktúra elleni terrorba csapott át, több ezer civilt megölve vagy megsebesítve. Bár a NATO a jugoszláv hadsereg visszavonulásával de facto győzelmet aratott, geopolitikai [az orosz befolyás gyengítése] illetve harcászati [integrális háború kudarca] szempontból az olyannyira áhított dicsőség elmaradt.

A koszovói kérdés

Az 1995 decemberében aláírt daytoni szerződés lezárta az 1991/92 óta tartó horvátországi és boszniai háborúkat, ezzel a klasszikus értelemben vett jugoszláv polgárháború véget ért. Habár az egykori „mintaállam” legnagyobb részén elhallgattak a fegyverek, az erőszakhullám nem szűnt meg, hanem csak áttevődött, méghozzá az albán kisebbség által dominált Koszovóba [hivatalosan Kosovo i Metohija]. A lakosság mintegy 80-90%-át kitevő albánok 1996-tól kezdve fegyveres ellenállásba kezdtek és az ún. Koszovói Felszabadítási Hadsereg [UÇK] zászlaja alatt csak abban az évben 30 embert gyilkoltak meg [többek között albánokat, akik a szerbekkel való békés együttélésért álltak ki].

   

Bár az UÇK kezdetben alig pár száz embert számlált, hamar több tízezres haderővé nőtte ki magát; egyes becslések ezt a számot 30.000 fegyveresre teszik. A szerbek válaszul megerősítették belügyi [MUP] és reguláris [Priština-hadtest] csapataikat és 1998 augusztusára Koszovó területének  90%-át újra ellenőrzésük alá vonták. Az albán fegyveresek mellett azonban a szerbek a civil lakosság ellen is felléptek és az év végéig körülbelül 360.000 embert űztek el otthonaikból.

Bombázni vagy nem bombázni?

Az etnikai tisztogatásokra Európa épp úgy reagált mint évekkel azelőtt Horvátországban és Boszniában: üres szavakkal. Ezzel Slobodan Milošević szerb elnök is tisztában volt. Habár Belgrád a NATO nyomására tűzszünetet hirdetett és Koszovóba engedte az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet [OSCE] munkatársait, a fegyvernyugvást mindkét fél erőgyűjtésre használta. Jugoszlávia ekkorra már 50.000 katonát állomásoztatott az övezetben, Szerbiában további 70.000 ember került mozgósításra. A NATO szintén nagy erőket vont össze az Albánia-Macedónia, valamint a Bosznia-Horvátország-Magyarország vonalon.

Rövid pihenő után az erős amerikai hátszéllel ténykedő UÇK újra összecsapott a szerb erőkkel, így 1999 elején újfent kiújultak a harcok. Miután a rambouillet-i tárgyalások kudarcba fulladtak, az OSCE munkatársai március 19-én elhagyták Jugoszláviát, így a légitámadások megkezdése már csak napok kérdése volt [Híressé vált Madeleine Albright amerikai külügyminiszter mondata, miszerint Jugoszlávia vagy fejet hajt a NATO követelések előtt vagy „we bomb”, vagyis „bombázni fogunk”].

„Operation Allied Force”

1999 március 24-én megindultak a légicsapások. A német kancellár, Gerhard Schröder, még aznap este a TV-képernyő elé állt, és a támadás megindítását egy fenyegető „humanitárius katasztrófa” elhárításával magyarázta. Volt miért magyarázkodni. Az ENSZ nem adta áldását a légiháborúra, így a NATO hadjárata nemzetközi jogba ütközött. A német társadalom is ingerülten reagált, miután a szocialista-zöldpárti kormánykoalíció az II. világháború óta először [!] újra háborúba vitte az országot. Joschka Fischer külügyminiszter félájultan üvöltötte a Zöldek bielefeldi kongreszusán:

„Soha többé fasizmus, soha többé Auschwitz!”

de a társadalom megosztott maradt [A háború után nem találtak koncentrációs táborokra utaló jeleket]. Komoly propagandamunka folyt Európa-szerte a NATO-szóvivő Jamie Shea szavai szerint is, ugyanis a légicsapásoknak gyenge volt a társadalmi támogatottsága. Magyarország számára különösen kényes volt a helyzet, ugyanis friss NATO-tagként kellett végignéznie, miként szenvedi meg a délvidéki magyarság az akciót.

A nyugati szövetség kezdetben olyannyira lebecsülte a szerbek harci kedvét, hogy első fázisban mindössze 50 katonai [légvédelmi] célpontot jelöltek ki. Három nap múlva életbe lépett a 2. fázis, április közepén a 3. fázis, ami azt jelentette, hogy három héttel a légicsapások kezdete után már minden katonai ill. katonailag releváns objektum célponttá vált. A jugoszláv légvédelmet azonban nem sikerült elhallgattatni, ahogy azt a székely származású Dani Zoltán által lelőtt F117 „Nighthawk” esete is mutatja.

Koszovóban eközben stratégia B-52-esek szőnyegbombázták a szerb állásokat – leginkább sikertelenül, ugyanis a hadsereg ütőképességét megőrizve továbbra is sikeresen lépett fel az UÇK-val szemben. Május végére elfogytak a katonai célpontok, így a civil infrastruktúra következett, hogy a megtört lakosság végre a belgrádi rezsim ellen forduljon. Lebombázott kórházak, utak, hidak, piacterek és 500-1.500 civil halott volt a mérleg. Nemzetközi tiltás ellenére ún. kazettás bombák is bevetésre kerültek, NATO-repülőgépek „szórakozásból” személyvonatra tüzeltek; ennek ellenére a már említett Jamie Shea csupán „járulékos veszteségek”-ről beszélt a forgó kamerák előtt.

Békére várva…

Június 10-én Belgrád elfogadta a rambouillet-i feltételeket, így Milošević tárgyalóasztalhoz való bombázása végül sikerrel járt. Két nappal később a KFOR Albániában és Macedóniában várakozó egységei átlépték a koszovói határt. A nyugati katonai jelenlét ellenére ezúttal az albánok kezdtek vérengzésbe, az ENSZ adatai szerint csak 1999 augusztusában mintegy 200.000 szerbet űztek el és 40 ortodox templomot gyújtottak fel albán szélsőségesek. 2004-ben 19 ember vesztette életét a szerbek és egyéb kisebbségek elleni zavargásokban. Az ígéretek ellenére, miszerint a tartomány Szerbia része marad, az albánok 2008 februárjában kikiáltották Koszovó függetlenségét. A béke a mai napig rendkívül ingatag és látszólag csak a KFOR jelenlétével tartható fenn.

Orbán Gábor

a szerző felvidéki magyar hadtörténész