Konstantin
  • HUF: 326.17
  • USD: 1.12
  • 13 °C
  • 19 °C
Történelem

Visszajátszuk a történelmet – Jugoszlávia bombazáporban: 20 éve kezdődtek a NATO légicsapásai

A hivatalos verzió szerint a Koszovóban folyó etnikai tisztogatásoknak akartak véget vetni

Nyitókép: wiki commons

 

1999 március 24-én a kora esti órákban indultak a NATO légitámadásai az egykori Jugoszlávia ellen, hogy – legalábbis a hivatalos verzió szerint – véget vessenek a Koszovóban folyó etnikai tisztogatásoknak. A nyugati szövetség mintegy 1.000 repülőgépe hónapokon át támadott szerbiai és koszovói célpontokat, mire a belgrádi vezetés június elején fejet hajtott a követelések előtt. Az „emberiesség nevében” indított légi offenzíva addigra kórházak és a civil infrastruktúra elleni terrorba csapott át, több ezer civilt megölve vagy megsebesítve. Bár a NATO a jugoszláv hadsereg visszavonulásával de facto győzelmet aratott, geopolitikai [az orosz befolyás gyengítése] illetve harcászati [integrális háború kudarca] szempontból az olyannyira áhított dicsőség elmaradt.

 

A koszovói kérdés

 

Az 1995 decemberében aláírt daytoni szerződés lezárta az 1991/92 óta tartó horvátországi és boszniai háborúkat, ezzel a klasszikus értelemben vett jugoszláv polgárháború véget ért. Habár az egykori „mintaállam” legnagyobb részén elhallgattak a fegyverek, az erőszakhullám nem szűnt meg, hanem csak áttevődött, méghozzá az albán kisebbség által dominált Koszovóba [hivatalosan Kosovo i Metohija]. A lakosság mintegy 80-90%-át kitevő albánok 1996-tól kezdve fegyveres ellenállásba kezdtek és az ún. Koszovói Felszabadítási Hadsereg [UÇK] zászlaja alatt csak abban az évben 30 embert gyilkoltak meg [többek között albánokat, akik a szerbekkel való békés együttélésért álltak ki].

 

Bár az UÇK kezdetben alig pár száz embert számlált, hamar több tízezres haderővé nőtte ki magát; egyes becslések ezt a számot 30.000 fegyveresre teszik. A szerbek válaszul megerősítették belügyi [MUP] és reguláris [Priština-hadtest] csapataikat és 1998 augusztusára Koszovó területének  90%-át újra ellenőrzésük alá vonták. Az albán fegyveresek mellett azonban a szerbek a civil lakosság ellen is felléptek és az év végéig körülbelül 360.000 embert űztek el otthonaikból.

 

Lebombázott híd Újvidéken – a légicsapások a civileket sem kímélték [wiki commons; Darko Dozet – Сопствено дело].

Bombázni vagy nem bombázni?

 

Az etnikai tisztogatásokra Európa épp úgy reagált mint évekkel azelőtt Horvátországban és Boszniában: üres szavakkal. Ezzel Slobodan Milošević szerb elnök is tisztában volt. Habár Belgrád a NATO nyomására tűzszünetet hirdetett és Koszovóba engedte az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet [OSCE] munkatársait, a fegyvernyugvást mindkét fél erőgyűjtésre használta. Jugoszlávia ekkorra már 50.000 katonát állomásoztatott az övezetben, Szerbiában további 70.000 ember került mozgósításra. A NATO szintén nagy erőket vont össze az Albánia-Macedónia, valamint a Bosznia-Horvátország-Magyarország vonalon.

 

Rövid pihenő után az erős amerikai hátszéllel ténykedő UÇK újra összecsapott a szerb erőkkel, így 1999 elején újfent kiújultak a harcok. Miután a rambouillet-i tárgyalások kudarcba fulladtak, az OSCE munkatársai március 19-én elhagyták Jugoszláviát, így a légitámadások megkezdése már csak napok kérdése volt [Híressé vált Madeleine Albright amerikai külügyminiszter mondata, miszerint Jugoszlávia vagy fejet hajt a NATO követelések előtt vagy „we bomb”, vagyis „bombázni fogunk”].

 

Akcióban a jugoszláv légvédelem Belgrád felett – a kis hatótávolságú légvédelmi gépágyúk a 4.000 m felett repülő NATO-gépek ellen hatástalannak bizonyultak [wiki commons; Darko Dozet – Сопствено дело].

„Operation Allied Force”

 

1999 március 24-én megindultak a légicsapások. A német kancellár, Gerhard Schröder, még aznap este a TV-képernyő elé állt, és a támadás megindítását egy fenyegető „humanitárius katasztrófa” elhárításával magyarázta. Volt miért magyarázkodni. Az ENSZ nem adta áldását a légiháborúra, így a NATO hadjárata nemzetközi jogba ütközött. A német társadalom is ingerülten reagált, miután a szocialista-zöldpárti kormánykoalíció az II. világháború óta először [!] újra háborúba vitte az országot. Joschka Fischer külügyminiszter félájultan üvöltötte a Zöldek bielefeldi kongreszusán:

 

„Soha többé fasizmus, soha többé Auschwitz!”

 

de a társadalom megosztott maradt [A háború után nem találtak koncentrációs táborokra utaló jeleket]. Komoly propagandamunka folyt Európa-szerte a NATO-szóvivő Jamie Shea szavai szerint is, ugyanis a légicsapásoknak gyenge volt a társadalmi támogatottsága. Magyarország számára különösen kényes volt a helyzet, ugyanis friss NATO-tagként kellett végignéznie, miként szenvedi meg a délvidéki magyarság az akciót.

 

Megsemmisített célpont Kragujevacban [wiki commons; public domain].

A nyugati szövetség kezdetben olyannyira lebecsülte a szerbek harci kedvét, hogy első fázisban mindössze 50 katonai [légvédelmi] célpontot jelöltek ki. Három nap múlva életbe lépett a 2. fázis, április közepén a 3. fázis, ami azt jelentette, hogy három héttel a légicsapások kezdete után már minden katonai ill. katonailag releváns objektum célponttá vált. A jugoszláv légvédelmet azonban nem sikerült elhallgattatni, ahogy azt a székely származású Dani Zoltán által lelőtt F117 „Nighthawk” esete is mutatja.

 

Koszovóban eközben stratégia B-52-esek szőnyegbombázták a szerb állásokat – leginkább sikertelenül, ugyanis a hadsereg ütőképességét megőrizve továbbra is sikeresen lépett fel az UÇK-val szemben. Május végére elfogytak a katonai célpontok, így a civil infrastruktúra következett, hogy a megtört lakosság végre a belgrádi rezsim ellen forduljon. Lebombázott kórházak, utak, hidak, piacterek és 500-1.500 civil halott volt a mérleg. Nemzetközi tiltás ellenére ún. kazettás bombák is bevetésre kerültek, NATO-repülőgépek „szórakozásból” személyvonatra tüzeltek; ennek ellenére a már említett Jamie Shea csupán „járulékos veszteségek”-ről beszélt a forgó kamerák előtt.

 

Egy korszak vége – 1999. március 27-én este a délvidéki Dani Zoltán parancsnoksága alatt álló 3/250. rakétaosztály emberei lelőtték az egyetlen háborúban megsemmisített F117 “lopakodó” vadászgépet [wiki commons; Petar Milošević].

Békére várva…

 

Június 10-én Belgrád elfogadta a rambouillet-i feltételeket, így Milošević tárgyalóasztalhoz való bombázása végül sikerrel járt. Két nappal később a KFOR Albániában és Macedóniában várakozó egységei átlépték a koszovói határt. A nyugati katonai jelenlét ellenére ezúttal az albánok kezdtek vérengzésbe, az ENSZ adatai szerint csak 1999 augusztusában mintegy 200.000 szerbet űztek el és 40 ortodox templomot gyújtottak fel albán szélsőségesek. 2004-ben 19 ember vesztette életét a szerbek és egyéb kisebbségek elleni zavargásokban. Az ígéretek ellenére, miszerint a tartomány Szerbia része marad, az albánok 2008 februárjában kikiáltották Koszovó függetlenségét. A béke a mai napig rendkívül ingatag és látszólag csak a KFOR jelenlétével tartható fenn.

 

Jugoszláv katonák egy lelőtt MIG-29-es vadászgép roncsait vizsgálják. A szerb légierő gépei tehetetlenek voltak a NATO-fölénnyel szemben [wiki commons; public domain].

Orbán Gábor

a szerző felvidéki magyar hadtörténész

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 2 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Körkép

A szerkesztőség általános szerzője. Mindenhez ért. Mindenhez is!

Kövessen minket

Megosztás