Lajos, Patricia
  • HUF: 331.90
  • USD: 1.12
  • 22 °C
  • 33 °C
Történelem

Visszajátszuk a történelmet – 160 éves a solferinói pokol: Ilyennek látta a háború igazi arcát Henry Dunant

A teljes fejetlenséget és káoszt a svájci Henry Dunant örökítette meg sokkoló részletességgel

Nyitókép: Osztrák [a fehér egyenruhások] és francia csapatok összecsapása [részlet Gerolamo Induno munkájából; CC BY-SA 3.0, La bataille de Magenta par Gerolamo Induno au Musée de l’Armée à Paris].

 

Figyelem! A cikk néhány részlete a nyugalom megzavarására alkalmas leírásokat tartalmaz.

 


 

Hirdetés(X)

1859 június 24-e a solferinói csata szomorú emléknapja. Immár 160 éve, hogy a mára szinte teljes feledésbe merült észak-itáliai Solferino község körül összecsaptak az osztrák és a szövetséges francia-piemonti [olasz] csapatok. Három uralkodó jelenlétében több mint 200.000 katona feszült egymásnak és mire a nap lebukott a látóhatáron, mintegy 30.000 halott vagy sebesült hevert szanaszét a csatatéren, további 10.000 embert eltűntként [legtöbbjük elesett] tartottak számon.

 

Solferino ezzel a napóleoni háborúk óta a 19. század egyik legnagyobb és főképp legvéresebb ütközetének címét viseli [az 1866-os königgrätzi csata abszolút számokban a század legnagyobb vérontása, de ez Solferino tragédiáját nem törpíti]. 

 

Habár június 24-én este a csata elcsitult, kb. 23.000 sebesült kálváriája csak ezután következett. A rekkenő hőségben három napig tartott a halottak eltemetése vagy a sebesültek ellátása, de még hetekkel később is orrfacsaró bűz jelezte, hogy a sűrű növényzet holttesteket rejt. Az orvos-, felcser- és ápolóhiány olyan méreteket öltött, hogy mire a segítség elérte volna a napon fetrengőket, újabb ezrek haltak meg. A teljes fejetlenséget és káoszt a svájci Henry Dunant [Jean-Henri Dunant] örökítette meg sokkoló részletességgel.

 

A pokol három napja

 

Dunant üzletemberként átutazóban volt az akkor Ausztriához tartozó Lombardiában és a véletlen folytán lett a csata szemtanúja:

 

„Nekem csak egyszerű utazóként adatott meg, különleges körülmények összejátszása útján, hogy kívülálló szemlélője lehettem azoknak a megrázó eseményeknek, amelyeket most le akarok írni. Csak saját benyomásaimat mondom el, ne keressenek tehát írásomban sem különleges részleteket, sem új stratégiai tájékoztatást, – ezeket mások írják meg.”

 

III. Napóleon rohamot vezényel Solferino ellen. A kép hátterében a Spia d’Italia – egy középkori erődszerű torony, mely az egész csatateret uralta [Adolphe Yvon munkája; public domain].

Június 24-én este a csatazaj elültével egy sokkal megrázóbb tragédia sorozata vette kezdetét:

 

„Az éjszaka csöndjében messze hangzanak a nyögések, a félelemmel és szenvedéssel teli elfojtott sóhajok, a segítségért könyörgő hangok. Senki se képes elmesélni ennek a szörnyű éjszakának az agóniáit.”

 

A nap felkeltével a pusztítás teljes képe tárult a szemlélő elé:

 

„Június 25-ének reggele az elképzelhető legszörnyűbb látványt világította meg. A harcmezőt emberek és lovak hullái borítják, az utakon, bokrok tövében, árkokban és a réteken halottak hevernek, a Solferino patak partját holttestek szegik. A vetések legázolva, a búza és kukorica letaposva, a kerítések kiszaggatva, a gyümölcsösök kipusztítva, és itt is, ott is vértócsák.”

 

Osztrák [a fehér egyenruhások] és francia csapatok összecsapása [részlet Gerolamo Induno munkájából; CC BY-SA 3.0, La bataille de Magenta par Gerolamo Induno au Musée de l’Armée à Paris].

Különös látványt nyújtott egy civilnek a kifosztott halottak látványa:

 

„Ha valaki végigmegy másnap egy ilyen szörnyű csata színterén, minden lépésnél elmondhatatlan zűrzavar közepette végtelen nyomorúságra és szenvedésre bukkan. Sok ezrednek le kellett tennie a csomagjait harc közben és reggelre minden eltűnt: a lombardiai parasztok és az algériai lövészek mindent elvittek, ami a kezük ügyébe került. […] Fájdalmas veszteség volt ez a katonáknak, hiszen a csata után a fehérneműjük, egyenruhájuk izzadt és mocskos vagy szakadt volt, és most nem tudtak váltani.

 

Hiányoztak a kisebb személyi tárgyaik, esetleg egész kis vagyonukat jelentő keserves megtakarításaik, meg azok a dolgok, amelyekhez kötődtek, és amelyek a családra és a hazára emlékeztették őket. Apróságok, amiket az édesanyjuktól, a nővérüktől, a menyasszonyuktól kaptak. Sok halottat kifosztottak a tolvajok, de még a sebesülteket se kímélték, a lombardiai parasztok különösen a csizmákra áhítoztak és durván lerángatták a halottak merev lábairól.”

 

Az ilyen jelenetek a háborúk mondhatni természetes velejárói voltak. A vonuló seregeket követő csőcselék és a helyi parasztok is zsákmányra várva lesték az ütközetek végét, hogy aztán az elesetteket kirabolva könnyű vagyonra tegyenek szert: ékszerek, órák, pénzérmék, de még ruhadarabok – főleg lábbelik – is kedvelt célpontnak számítottak. A hullarablást megelőzendő, katonai őrjáratok felügyelték a csatateret, és habár minden elfogott fosztogatót a helyszínen agyonlőttek, ennek nem sok visszatartó ereje volt.

 

Eredeti felvétel az olasz-piemonti táborról 1859. június 23-án, egy nappal a solferinói csata előtt [wiki commons; public domain].

Az elhunytak sok esetben groteszk, szinte lehetetlen pózokban feküdtek szerte a mezőkön:

 

„Van a halottak közt nem egy, akinek a vonásai nyugodtak, simák, ezeket [sic] hirtelen érhette a halál. A legtöbbnek azonban eltorzult az arca a haláltusától, végtagjaik kifordultak, testük foltokkal van teli, ujjaik a földet vájják, a szemük tágranyílt, a bajuszuk égnek mered, összeszorított foguk kilátszik a torz nevetésre nyílt ajkak közül. […]

 

A francia hadseregben az elesettek azonosítására és eltemetésére minden századnál kijelöltek néhány katonát. Rendszerint ugyanazon hadtesthez tartozókat gyűjtik össze bajtársaik, megnézik a lajstrom-számát, aztán ruhástól beemelik a közös sírba. […]

 

Az osztrák halottakra később került sor. Ezrével feküdtek a dombokon, az erődítményeken, a fák sűrűjében vagy a medolai síkságon. Ruhájuk elszakadt, szürke köpenyegük sáros volt, fehér zubbonyuk csupa vér. A legyek felhőkben rajzottak körülöttük, zöldülő testükön ragadozó madarak lakmároztak, míg végül százasával halomba rakva közös sírgödrökbe kerültek.”

 

A kifosztott halottak látványa és a feldúlt csatatér okozta sokkot csak mélyítette a sebesültek sokasága:

 

„A nap folyamán összegyűjtött sebesültek sápadtan, ájultan, ernyedten feküsznek. A súlyos sebesültek értetlenül merednek maguk elé, nem válaszolnak, ha szólnak hozzájuk, csak bizonytalan tekintetüket emelik fel […]. Vannak, akik nyugtalanok, idegesen mozgolódnak, reszketnek. A tátongó sebek már kezdenek gyulladásba jönni, és irtózatos fájdalmat okoznak. Van, aki azért könyörög, hogy adják meg neki a kegyelemdöfést, míg eltorzult arccal, fetrengve agonizál.”

 

Olasz lovassági önkéntesek az 1859-es háborúból; eredeti felvétel [Patria Esercito Re, 1908 – public domain].

A környező falvak templomai, házai, sőt istállói is egy nagy kötözőhellyé, egyéni tragédiák helyszínévé váltak:

 

„Van, aki azt hiszi, hogy a gennyes sebére öntött hideg víztől elférgesedik a seb, és ezért nem engedi, hogy a kötését megnedvesítsék. […] A sebekre legyek szállnak, a köpeny, ing, hús és vér együtt iszonyú masszát képez, amelyben nyüzsögnek a férgek. Az emberek körbejártatják kétségbeesett pillantásaikat, de sehonnan sem jön válasz. […]

 

Láttam egy katonát teljesen eltorzult arccal, a nyelve kifordult törött állkapcsából, hadonászik, fel akar kelni, friss vizet locsolok kiszáradt ajkára, megkeményedett nyelvére, egy maroknyi kötést nyomok a vödör vízbe, amit mögöttem hoznak, és mint egy szivacsot, kinyomom a formátlan nyílás fölött, ami azelőtt a szája volt. Ott egy másik szerencsétlen, akinek a fél arcát elvitte egy kardvágás, az orra, az ajkai, az álla hiányzik.

 

Nem tud beszélni, félig vak, a kezével magyaráz iszonyú némajátékkal, és gurgulázó hangokkal próbálja magára vonni a figyelmet. Inni adok neki, vérző arcára kis friss vizet csurgatok. A harmadiknak nyitva a koponyája, haldokolva a kőpadlóra loccsan az agyveleje. Bajtársai arrébb lökik a lábukkal, mert útban van. Én őrzöm utolsó pillanataiban és befödöm zsebkendővel szegény koponyáját, amíg még gyöngén mozgatja a fejét.”

 

A vérfagyasztó jelenetekben Dunant az osztrák hadsereg egy magyar katonájára lesz figyelmes:

 

„A templom bejáratánál egy magyar katona pillanatnyi szünet nélkül jajgat, szívet tépő hangon olaszul orvosért kiáltozik. Lágyékát kartács tépte. Olyan, mintha vaskampóval szántották volna, kilátszik a lüktető nyers vörös hús, teste többi táján pedig püffedt, zöldes fekete. Nem tud se ülni, se lefeküdni. Kötéscsomókat mártok friss vízbe és próbálok fekhelyet készíteni neki.”

 

– Nem sokkal később az ismeretlen magyar katona meghalt.

 

A francia-piemonti orvosok, valamint önkéntes segítők igyekezetét az osztrák foglyok is hálásan, bár rezignáltan fogadták, ám akadtak olyanok is, „[…] akik bizalmatlanságukban nem akarták, hogy gondozzák őket, letépték kötéseiket és hagyták, hogy a sebük vérezzen. Egy horvát felkapta a golyót, amelyet kioperáltak belőle, és a sebész arcába vágta.”

 

Henry Dunant svájci üzletember. Akaratlanul a csata középpontjában találta magát [wiki commons, public domain].

Megalakul a Vöröskereszt

 

Henry Dunant egy kisebb csapatot, köztük angol turistákat gyűjtött maga köré és minden tőle telhetőt megtett a szenvedők fájdalmainak csillapításáért, legyen az egy szál szivar, egy falat kenyér vagy egy korty víz. A kis csapat saját költségén vásárolta be a kellékeket és napokig a sebesültekkel teli helységeket járta. A solferinói csatát követő három nap óriási űrt hagyott benne:

 

„Kimondhatatlanul fájó érzés, hogy ilyen rendkívüli helyzetben nem tud az ember eleget tenni a követelményeknek. Nem tudunk mindenkin segíteni, aki a szemünk láttára szenved, nem tudunk mindenkihez eljutni, aki rimánkodva hív bennünket, hosszú órák telnek el, amíg odaérünk, ahová szeretnénk, mert hol az egyik állít meg, hol a másik, minden lépésnél feltart a sok szerencsétlen, aki felénk tolong, körülvesz. […] Június 27-én délutánra annyira kimerültem, hogy már az álom is elkerült.”

 

Csak évekkel a háború után írta meg visszaemlékezéseit „Solferinó emlék” [1862] címmel azzal a céllal, hogy „[…] kialakítsa, vagy sürgesse annak a megoldását, hogyan lehet segélyt nyújtani a háborúban megsebesült katonáknak, részben már a helyszínen a bevetés után azonnal. Ha fel tudtam hívni erre az emberies gondolkodásúak figyelmét, ha előmozdítottam ezzel ennek a kérdésnek a tanulmányozását – amire még a legjobban szervezett hadseregekben is szükség van – akkor elértem célomat.”

 

Valódi éleslátással világított rá továbbá az ünnepelt „modernitás” addig alig hallatott árnyoldalaira is:

 

„Ebben a mai korban, amikor annyit beszélnek haladásról és civilizációról, és amikor nyilvánvaló, hogy a háborúk nem lesznek mindörökre elkerülhetőek, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy legalább a háború borzalmait enyhítsük, ha meg nem is előzhetjük. És nemcsak a csatatereken van szükség a segítségre, hanem, elsősorban a kórházakban, azokban a hetekben, amelyeket a szerencsétlen sebesültek olyan végtelen hosszúnak és keservesnek éreznek.”

 

Henry Dunant megrázó élményei nem maradtak visszhang nélkül. Öt évvel Solferino után tizenkét ország írta alá az első genfi egyezményt [1864] a háborús sebesültek megkülönböztetés nélküli védelméről, amivel gyakorlatilag megalakult a Nemzetközi Vöröskereszt.

 

Orbán Gábor

A szerző felvidéki magyar hadtörténész

 

Az idézetek forrása: Henri[y] Dunant, Solferinói emlék, 1862 [fordítás: Magyar Vöröskereszt, 1978].

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 4 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Körkép

A szerkesztőség általános szerzője. Mindenhez ért. Mindenhez is!

Kövessen minket

Megosztás