Bakelit-sztorik 22 – John Lennon 80

Nyitókép forrása: medium.com

John Lennon sokkal több volt, mint zenész. Ikon volt ő, forradalmár, újító szellem, a végletek embere, egy megosztó személyiség. Az emberjogi harcosok és békeaktivisták szimbóluma szerte a világon. Ha csak a Beatles alapítójaként, dalszerzője és énekeseként ismernénk őt, akkor is örökre beírta volna nevét a halhatatlanok közé, de ő sokkal több volt egy zenekar tagjánál.

Dalait hallgatva, interjúit nézve, dalszövegeit elemezve, élete különböző helyzeteiben hozott döntéseit kémlelve újra és újra arra döbbenek rá, hogy a négy gombafejű közül ő az, akinek személyisége a legtöbb ponton hasonló az enyémmel. Ezért is szeretem. A Beatles feloszlása utáni szólókarrierjét pedig azért rajongom, mert ez a pályafutás nem csupán dalok és vegyes fogadtatású lemezek egyvelege, hanem zenés életrajzként is felfogható.

Minden egyes, életében megjelent albuma egy különálló egység, melynek dalai egy akkor aktuális érzésről – örömről vagy világfájdalomról – világlátásról, magatartásról mesélnek. Életének különböző állomásait, találkozásait, új és új eszméit ragadják meg.

   

Aki sorba rendezve hallgatja meg őket, s legalább néhány alapinformációval rendelkezik John életéről, az előtt kirajzolódik a muzsikus Beatles utáni zajos 10 évének története.

Valami olyan ő, mint Petőfi a magyar irodalomban, és sajnos hasonló módon, tragikusan rövid élet adatott meg neki.

De amit maga után hagyott, amit élete rövid, ám annál színesebb 40 éve alatt létrehozott a Beatles tagjaként, íróként, grafikusként, életművészként és szóló előadóként, az maradandó értéknek bizonyult, példamutató magatartásnak és olyan kincsnek, mely mai napig megihleti és motiválja a mindig új és új, fölcseperedő generációkat.

John Lennon hatalmas tömegeket mozgatott meg, béketüntetések résztvevője és szószólója volt, dalaiban népszerűsítette azt, mert mindenkinél korábban megértette, hogy a békének is, mint bármely más terméknek – sportszernek vagy mosópornak -, reklámra van szüksége ahhoz, hogy az emberek érdeklődni kezdjenek iránta.

Hitték Yokóval, hogy csak elhatározás, döntés kérdése a béke: „A háborúnak vége, ha te is akarod” – írták plakátjaikra, melyeket a világvárosok hatalmas épületeire függesztettek fel, hogy ily módon is üzenjenek.

Tudta, hogy a közvélemény által gyűlölt nővel, Yoko Onóval való kapcsolatáról mindenképpen írni fognak majd az újságok, s mivel ezt nem tudják elkerülni, hát a számukra fenntartott helyet az újságokban kötelességük valami olyan tartalommal kitölteni, ami jelentékenyebb annál, mint hogy éppen mit csinálnak intim pillanataikban. Így jött az ötlet: „ha már rólunk akartok írni, legyen ott a háttérben mindig a béke szó is”.

Ettől kezdve egymást érték az olyan, média által is kísért összejövetelek és békemegmozdulások, ahol a pár a számára fontos megannyi téma és idea mellett kiállt: mézesheteiket egy hotelszoba ágyában töltötték, hogy így kampányoljanak a béke mellett.

Az egy hét alatt bárki szabadon kérdezhette őket: békéről, zenéről, szerelemről, magánéletről. S ők készségesen válaszoltak: beszélgettek, zenéltek, hiszen bármi jobb volt, mint gyilkolni egymást. A sikerre való tekintettel újabb bed in-eseményt szerveztek, s az egyik ilyen idejében született meg a Lennon szólódiszkográfia egyik legkimagaslóbb dala, a békehimnuszok netovábbja, a Give peace a chance, azaz az Adj egy esélyt a békének.

Segélykoncertet adtak Torontóban, melyről videó és hangfelvétel is készült, korai kísérleti lemezeikkel sokkolták a kritikát és a nagyközönséget. Az egyik ilyen borítóján, mely a Two virgins, azaz Két szűz címet kapta, John és Yoko anyaszült meztelenül szerepeltek. A lemezek tiltás alá kerültek. Ekkoriban nem volt szinte olyan nap, hogy az ifjú pár ne hallatott volna magáról. Újonnan alakult együttesükkel, a Plastic Ono Banddel, melynek olyan nagyságok is tagjai voltak, mint Eric Clapton vagy Klaus Voormann, közben az országot járták, s egymás után vették föl kislemez-dalaikat.

A Beatles feloszlása közben elkerülhetetlenné lett, s míg a világ gyászolta őket, ők fölszabadulhattak, s nekiláthattak szólókarrierjeik építésének. Lennon látszólag hatalmas tehertől szabadult meg, s a korábbiaknál is nagyobb erővel vetette bele magát a békeküzdelmekbe és a zeneszerzésbe. 1970-et írtak.

Az év végén meg is jelent első, széles közönségnek szánt szólóalbuma, mely a banda után a Plastic Ono Band címet kapta, s mely azóta is a kedvenc Lennon-lemezem. S hogy miért? Egyszerű, nyers, szókimondó, tökös és zsigeri. Szövegei egyenesek, néhány vulgáris kifejezéssel tarkítva, melyekben kegyetlenül leszámol önmaga múltjával, sérelmeivel, traumáival: apja és anyja elvesztésével, a szeretetlenség érzésével, a felé irányuló visszás rajongással. Önterápia ez zenébe oltva!

Remekmű, mérföldkő, mely a Janov-féle üvöltés-terápián tanultakat is fölhasználja: a Mother és a Well well well című nótákban hallhatjuk szívét- lelkét az énekbe adva, torka szakadtából üvölteni őt. Libabőrözés!

Két nagy kedvencem is ezen a korongon szerepel: az egyszerű, letisztult szerelmi vallomás, a Love és a God, melyben Lennon perceken át arról vall, mi mindenben nem hisz már az életben, köztük egykori bandájában, a Beatlesben sem.

A lemez sikeres visszhangjai idejében újabb albumon kezdett el dolgozni, mely szóló pályája legsikeresebb darabja lett, az Imagine. Az előző lemez ikertestvére, csak kiforrottabb és finomabb, hogy könnyebb legyen megemészteni. Itt már senkinek sem vágja a fejéhez, hogy „ki***ott paraszt”. A lemez gyönyörű érzelmi utazás.

Nem sokkal később John és Yoko New Yorkba költöztek, a történések és zsongás központjába, a Central park melletti Dakota házba. Lennon ténykedése, aktivizmusa itt minden korábbinál jobban felerősödött és önkéntes messiáskodása kezdte szemét szúrni a hatalomnak.

Segélykoncertet szerveztek a 2 jointért 10 évnyi börtönre ítélt aktivista John Sinclair kiszabadítására, s láss csodát, a koncert után Sinclairt szabadon engedték.

Hát ekkora ereje volt John Lennonnak és zenéjének! Amerikai, szavazásra jogosult polgárok tömegeit befolyásolta szövegeivel, megmozdulásaival, véleményével, televíziós interjúival. A Madison Square Gardenben a békéért zenéltek, s minden alkalmat megragadtak hogy kinyilváníthassák nem túl hízelgő politikai véleményüket. Látványosan gyűlölték Richard Nixont és politikáját. Some time in New York city című dupla lemezüket elkaszálta ugyan a kritika, ám a rajta szereplő dalok egy generáció véleményének formálói és dühének szítói, igazságérzetének ébresztői lettek. Lennon ekkor már nem az a békés álmodozó volt, aki az Imagine idején. Nem csak vágyta, de követelte a békét, a változást, a kivonulást Vietnámból, Nixon leváltását.

Talán maga sem hitte, mekkora félelmet ébreszt a politikai elitben mindaddig, míg hivatalos levélben nem értesítették arról, hogy egy hónapon belül kitoloncolják az országból. A hivatalos megokolásban persze nem szerepelt, hogy a közszereplése a szálka a hatalom szemében. Döntését az állam azzal indokolta, hogy évekkel korábban marihuana birtoklásáért letartóztattak a zenészt, s hogy ilyen személyre nincs szüksége Amerikának. Évekig tartó huzavona vette ekkor kezdetét, egy kétségbeesett harc Lennon maradásáért, s az igazságért.

Ez a zaklatott időszak egybeesett ráadásul John magánéleti krízisével is. 1973-ban, 4 évnyi házasság után John és Yoko különváltak. Kezdetét vette a Lennonról készült könyvek és filmekben csak elveszett hétvégeként emlegetett időszak, mely végülis másfél évig tartott. John örömmel vetette bele magát a szabad életbe, mely valójában egy ámokfutásra emlékeztettet: alkohol, mámor, átbulizott éjszakák és nők minden mennyiségben. Az ország másik végére, Los Angelesbe költözött.

Néhány hét dorbézolás után azonban ráébredt, hogy üres, zaklatott és újra elvesztette a Yoko nyújtotta biztos talajt a lábai alól. Visszavágyott hozzá, de Ono hajthatatlan maradt. John ekkoriban asszisztensével, May Pang-gal élt párkapcsolatban. Yoko kérte meg a nőt, hogy vigyázzon Johnra, hogy viselje gondját.

Lennon lehiggadni látszott May Pang mellett, és kreativitásának sem tett rosszat ez az időszak. A Mind Games címu lemez vegyes fogadtatása után megjelentette Walls and bridges című nagylemezét, mely néhány gyönyörű klasszikussal bővítette diszkográfiáját. A lemezen borongós dalai mellett, melyek Yokohoz való kiáltások voltak, helyet kapott Lennon dalainak két legboldogabbja is: az Elton Johnnal közösen készített Whatever gets you through the night és a Dream 9.

1974-ben aztán helyreállt a rend. Az Eltonnal közösen adott New Yorki koncertet követően John és Yoko kibékültek, és John hazaköltözött a Dakota házba. Újra biztos talajt érezhetett lába alatt, s visszakapta az érzelmi biztonságot is. 1975-ben adta utolsó televíziós interjúját is, megjelentett Rock and roll címre hallgató 50-es évekbeli klasszikusokat feldolgozó albumát és elvonult a közélettől.

Nixon időközben megbukott, a vietnámi káosz a végéhez ért, békésebb idők következtek, és Lennon megkaphatta zöld kártyáját. 1975.október 9-én, azaz John születésnapján pedig megszületett Yokoval közös fia, Sean, aki attól kezdve Lennon életének legfőbb öröme lett. A róluk fennmaradt családi videókon egy boldog és kiegyensúlyozott apukát láthatunk, aki imádja New Yorki önkéntes száműzetését.

Élete utolsó 5 évében volt a legboldogabb. Végre megpihenhetett, végre kiléphetett az utcára anélkül, hogy a rajongók megrohamozták volna, végre kicsit hétköznapinak érezhette magát, aki – mint ahogy egy interjúban is mesélte – nyugalomban el tud menni végre egy étterembe, vagy meg tud nézni egy filmet a moziban. Felnőtt életében először nem kötötték lemezszerződések. New York a békét jelentette számára.

S aztán, 1980-ban újból stúdiózni kezdett, s felvett néhányat élete legszebb dalai közül, majd az év szeptemberében megjelent Yokóval közösen készített Double fantasy című lemeze, rajta olyan gyöngyszemekkel, mint a Just like starting over, a Cleanup time, a Beautiful boy, a Watching the wheels avagy a Woman.

Istenem, milyen jól hangoztak volna ezek a dalok a színpadon! 1980.december 8-án azonban minden véget ért. De ez már egy másik történet. A legfontosabb, ami itt maradt: a dalok, a könyvek, a vélemények. Vajon milyen lenne, ha itt lenne köztünk, most, 80 évesen?

Kerepesi Igor