Népszámlálások a két világháború között losonci és országos vonatkozásban II/1.

Az első rész ITT olvasható. A következő, 1921-es népszámlálást következetesebb felkészülés előzte meg, melyre azután 1921. február 15-16-án került sor.

Hasonlóan az előző részhez Az alább közzétett adatokat a losonci sajtó és Popély Gyula Népfogyatkozás – A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918-1945 c. könyvének adatait használtam fel. Ezt egészíti ki néhány, az eredményket,  itt  csak képileg bemutatott részletesebben nem elemzett cikk, melyeket a Prágai Magyar Hírlap (PMH, 1922-1938 között jelent meg), a két világháború közötti időszakának egyik legjelentősebb lapjának számaiból vettem át.

   

Ha valaki eredetiben szeretné olvasni lapszámokat látni, megteheti, mert az a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalizálási programja keretén belül teljes terjedelemben digitalizálva lett és felkerült a Szlovákiai Magyar Adatbank oldalaira , de elérhető a hungaricana adatbázis oldalain is. Nem csak mellékesen jegyezném meg, hogy a lap egyik legjelentősebb támogatója Tarján Ödön, losonci mérnök, gyártulajdonos (Mezőgazdasági Gépgyár), író és politikus volt. A lap 10 évvel később az egyik legjelentősebb magyar sajtóorgánuma lett az 1930-as népszámlálással kapcsolatos információk közvetítésének.

A nemzetiségi hovatartozásnak nagy jelentősége lett a Csehszlovák Köztársaság területén. Az 1920. február 29-én elfogadott 122/1920 sz., ún. nyelvtörvény szerint a nemzeti kisebbségek csak olyan bírósági járások területén használhatták az anyanyelvüket, ahol a legutolsó népszámláláskor, ahol a kisebbség száma elérte a 20 százalékot. A cél egyértelműen az volt, korlátozza a nemzetiségek nyelvi jogköreit.

A törvény hivatalossá tette  a „csehszlovák” nemzetiség fogalmát is.

„A hivatalos politikai nemzetkoncepció az egységes csehszlovák nemzet elméletét vallotta, melynek értelmében a cseh és a szlovák nemzet egyazon nemzetnek két ága, a cseh és a szlovák nyelv pedig a csehszlovák nyelvnek két irodalmi változata volt. Az Állami Statisztikai Hivatalnak a népszámlálás eredményeit ismertető hivatalos kiadványai is többnyire — az érvényben levő „csehszlovák” nemzetkoncepcióval összhangban — egységes csehszlovák nemzetiséget mutattak ki.”

– olvasható ezzel kapcsolatban Popély Gyula könyvében.

A népszámlásás előkészítése és kivitelezése az 1920. márciusban megalakult Állami Statisztika Tanács és az általa létrehozott Népszámlálási Bizottság valamint a Csehszlovák  Belügyminisztérium és a hatáskörébe tartozó közigazgatási szervek feladata volt.

A Népszámlálási Bizottság hosszasan egyeztetett a anyanyelv-nemzetiség vonatkozásairól, melynek eredményeként a nemzetiség mellett határoztak, de azzal kompromisszummal, hogy a számlálóív megfelelő oszlopának címébe a „nemzetiség (anyanyelv)” meghatározás került. .A számlálóbiztosok útmutatásába pedig egy olyan kitétel került miszerint „a nemzetiségi hovatartozás külső megnyilvánulása rendszerint az anyanyelv”.

A népszámlálási törvényt 1920. április 8-án fogadta el a Nemzetgyűlés, mely szerint azt 1920. december 1-je és 1921. március 31-e között rendezik meg. A törvény a hamis adatok tudatos bemondását 10000 korona illetve 3 hónapig terjedő szabadságvesztéssel büntette.

A törvény végrehajtási utasításait az 1920. október 30-án jóváhagyott 592. számú kormányrendelet tartalmazta. A számlálás eszmei időpontját 1921. február 15-e éjféljében határozta meg. Az adatfelvétel számlálóíveken (a megszámlált töltötte ki) és összeírási íveken (Csehországba a lakosok, Szlovákiában és Kárpátalján kizárólag a  számlálóbiztos tölthették ki) történt.

A nemzetiségi lakosok adatfelvételére vonatkozóan a rendelet 20-ik paragrafusa mondta ki, hogy: „A nemzetiségre vonatkozó adatokat különös lelkiismeretességgel és szigorúan az igazságnak megfelelően kell megállapítani.

A számlálóívek kitöltésénél a háztartás feje köteles a családjához tartozó személyek esetében azt a nemzetiséget bejegyezni, amelyhez tartozóknak maguk ezek a személyek vallják magukat. Amennyiben a számlálóbiztosnak oka van kételkedni ebben, kihallgatja ezeket a személyeket, és ha a nemzetiség helytelenül volt beírva, bűnvádi feljelentést tesz.

Az összeírási ívekbe a számlálóbiztosnak csak azt a nemzetiséget szabad bejegyeznie, amelyet a háztartás feje saját maga, illetve családjának kiskorú tagjai, valamint a beszámíthatatlan személyek nevében megad. A nagykorú személyek saját maguk mondják be a számlálóbiztosnak nemzetiségüket. Ha a megszámlált személy két nemzetiséget mond be, vagy pedig egy nemzetiséghez tartozónak sem vallja magát, először is megfelelő módon kioktatandó; ha azonban válasza az ilyen kioktatás után sem kielégítő, akkor az ilyen személyek nemzetiségét a számlálóbiztos az anyanyelvük szerint állapítja meg.

A háztartás fejének családjához nem tartozóktól (cselédség, albérlők, ágyrajárók, vendégek stb.) a számlálóbiztosnak közvetlenül kell megkérdeznie azok nemzetiségét. A számlálóívekben a számlálóbiztosnak a nemzetiségi adatot csak akkor szabad megváltoztatnia, ha nyilvánvalóan téves adatról van szó. Ebben az esetben a módosítást az érintett személy beleegyezésével kell eszközölnie, aki aztán aláírásával tanúsítja egyetértését. Amennyiben az érintett fél ebbe nem egyezne bele, a számlálóbiztos az ügyet döntés végett a felettes politikai hatóság elé terjeszti, amely a érdekelt személyt kihallgatja (esetleg az általa kijelölt szerv közvetítésével) és 14 napon belül határoz. Ez ellen a döntés ellen benyújtott fellebbezésnek nincsen halasztó hatálya.”

A paragrafus a nemzetiség fogalmát nem határozta meg, sem azokat a tényezőket, amelyekkel a hovatartozást meg lehetett volna állapítani. Popély Gyula tényszerűen állapítja meg, hogy a csehszlovák módszer szakított a korábbi magyar és a nemzetközi gyakorlattal, s nem az anyanyelvi megoszlását rögzítette, de a félremagyarázhatatlanul definiált nemzetiségi bevallást helyezte előtérbe.

A szlovákiai magyarság vezetői tudatosították a népszámlálás jelentőségét, a magyar pártok, a sajtó többször felhívták a magyar lakosok figyelmét a magyarság melletti kiállásra és a nemzetiségi eredmények „komoly kihatásaira”.

Mint várható volt a népszámlás számos a magyarság rovására ment problémát, visszaélést és konfliktust hozott magával, melyek elemzésétől itt eltekintenék. Akit érdekel annak ajánlom olvasson bele Popély Gyula könyvébe (55-58. oldal).

A népszámlálás eredményeit 1924-ben tették közzé, az ország területén 13612424 lakost mutatott ki. Ebből  8 764 213 (65,53 %) volt  „csehszlovák”, 3 123 624 (23,36 %) német, 744 621 (5,57 %) magyar, 461 449 (3,45 %) orosz, rutén és ukrán, 180 504 (1,35 %) zsidó, 75 987 (0,57 %) lengyel, 18 174 (0,08 %) román, 8478 (0,06 %) cigány, 2107 (0,02 %) szerb és horvát, 1306 (0,01 %) egyéb.

Szlovákia területén  2 955 998 „rendezett állampolgárságú“ és 42 246  „rendezetlen és idegen állampolgárságú“ lakost mutattak ki, azaz összesen 2 998 244 lakost. A rendezett állampolgárságúakból 2 013 675 volt „csehszlovák” (1941 942 szlovák,  71 733 cseh), 634 827 magyar, 139 800 német, 70 522 zsidó, 7999 cigány, 2499 lengyel, 412 szerb és horvát, 230 román, 326 egyéb nemzetiségű.

Összesítve a népszámlálás a magyarok számának jelentős csökkenését hozta magával. Ebben a számlálóbiztosok visszaélései mellett jelentős szerepe volt annak is, hogy az értelmiség egy része Magyarországra távozott ill. pontosabb, hogy  kénytelen volt eltávozni.

A magyar nemzetiségű lakosok számának csökkenésének nem elhanyagolható oka volt az is, hogy a zsidó vallású magyar nemzetiségű lakosok egy része már  zsidó nemzetiségűnek jegyezte be magát. Ez az „átállás” az 1930-as népszámlás idején még hangsúlyosabb szerepet kapott.

Puntigán József