Leó, Szaniszló
  • HUF: 357.54
  • USD: 1.19
  • 9 °C
  • 22 °C
Történelem

Tarics Péter: Gróf Széchenyi István halálára

Gróf Széchenyi István 1860. április 8-án nem követett el öngyilkossságot, hanem politikai gyilkosság áldozata lett.

Április 8-án emlékezünk a „legnagyobb magyar” (Kossuth Lajos megfogalmazása) és a „leghívebb magyar” (Kemény Zsigmond megfogalmazása) gróf Széchenyi István haláláról. Korának egyik legnagyobb gondolkodója volt, akinek életműve, cselekvő hitvallása a mai magyar politikai, gazdasági és társadalmi életre is nagyon hatékonyan kihat. Nemcsak idézik őt, hanem nagyon sokan követik példáját. Széchenyi életműve a magyar nemzet csúcsteljesítménye. Ezért (is) fontos, hogy megemlékezzünk róla. Most ezt rendhagyó módon teszem, hiszen mindenekelőtt halálával foglalkozom halála évfordulóján.

 

A korabeli dokumentumok között megtalálható az egyértelmű igazság gróf Széchenyi István halálának ügyében. A feltárt valamennyi magyar és német nyelvű irat, dokumentum, halotti bizonyítvány, rendőrségi jegyzőkönyv, Széchenyi holttestének pontos leírása, a boncolási jegyzőkönyv, orvosi lelet, a helyszíni szemléről felvett részletes jegyzőkönyv, a pszichografológus szakvéleménye, a Goergen-per több irata és egyéb dokumentumok alapján egyértelmű: gróf Széchenyi István 1860. április 8-án nem követett el öngyilkossságot, hanem politikai gyilkosság áldozata lett.

 

Írásom terjedelme nem engedi meg, hogy valamennyi hiteles dokumentum feltüntetésével elemezzem és magyarázzam, hogy Széchenyi politikai gyilkosság áldozata lett, illetve hogy az előzményeket, az indítékokat tárgyaljam. A bizonyítékok azonban megtalálhatók eddig megjelent két Széchenyi-monográfiámban, melyekből most néhány fontos szilánkot tüntetek fel. Gróf Széchenyi István tehát nem lett öngyilkos, hanem politikai gyilkosság áldozata lett. Minden kétséget kizáróan! Széchenyi öngyilkosságát soha senki nem bizonyította (!), mintahogy a gróf tébolyodottságát sem (!)

 

Ez a történelem-hamisítás a 19. század második felében uralkodó aktuális politikai konstelláció képviselőinek érdekében állt, az utókor „történészei“ pedig galád módon konzerválták a soha nem bizonyított valótlanságokat, sőt: vették maguknak azt a bátorságot, hogy lexikonokban, történelemkönyvekben és történelem-tankönyvekben rögzítsék Széchenyi hamis öngyilkossági verzióját, s ezzel megtévesszék a közvéleményt, a felnövekvő tanulóifjúságot.

 

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN. Horváth Henrik alkotása

 

Az öngyilkosság verziójának tételes megdöntése

 

A politikai gyilkosság bizonyítása

 

1.Mint már említettem, a legfontosabb kérdés egy politikai gyilkosság – és egyáltalán bármilyen gyilkosság – esetén: Kinek állt érdekében? Én is felteszem tehát a kérdést: Kinek állt érdekében megölni gróf Széchenyi Istvánt? A válasz egyértelmű: Ferenc József császárnak, Alexander Bach belügyminiszternek, a bécsi udvarnak és a bécsi rendőrminisztériumnak. Hogy miért? Erre egyértelmű a válasz, hiszen ismerni kell Ausztria helyzetét az 1950-es évek végén, valamint Széchenyi meggyilkolása előtt, részleteiben kell ismerni Széchenyi István meggyilkolásának előkészítését, megnevezve a indítékot/indítékokat, a gróf meggyilkolásának okait, a döblingi történéseket – beleértve 1860 Nagyhetének történetét is –, illetve leírva magát a gyilkosság kivitelezését. Az utolsó csepp a pohárban Széchenyi Ein Blick című műve volt, amely kegyetlen őszinteséggel lerántotta a leplet Ferenc József császár és Alexander Bach belügyminiszter magyarellenes cselekedeteiről.

 

2. A következő fontos kérdés: Vajon miért döntött a bécsi rendőrminisztérium – és közvetve a bécsi udvar – úgy, hogy Széchenyi Istvánt meg kell ölni? Miért nem állították őt törvényszék elé, amikor egyértelművé vált: Döbling nem menedék többé a gróf számára, akinek írásai, könyvei, politikai látásmódja és elméje minden korábbinál tisztább volt. Miért nem hurcolták meg őt a törvényszék előtt felségsértés vádjával? Nyilvánvalóan azért, mert a bécsi udvar tébolyodottnak tartotta Széchenyit, és már akkoriban is jogi képtelenség lett volna egy „őrült” ellen büntető eljárást indítani. Ráadásul nagy felháborodást keltett volna egy esetleges Széchenyi elleni per, főként Magyarországon. Ettől mégiscsak félt az – amúgy mindenre elszánt és mindenre képes – osztrák abszolutista vezetés.

 

A hatalom úgy gondolkodott: az öngyilkosság evidenciaként kezelése semmilyen további kérdést vagy kétséget nem vethet fel, hiszen sem bűncselekmény, sem pedig gondatlanság nem terhel senkit. Vagy mégis…? Ez a lényeg, ugyanis az utóbbi két verzió bármelyike esetén további eljárásokat kellett volna lefolytatni. Nem is beszélve arról, hogy az esetleges bűncselekmény gyanúja milyen következtetésekre adott volna alkalmat a közvéleményben és a sajtóban, főként Magyarországon. Még a gondatlanság esetében sem egyszerű az eljárás, hiszen „halálos eredmény” következett be, tehát már abban a pillanatban, amikor ilyen jelleggel folytatják tovább a vizsgálatot, kétélűvé válik: egyfelől kell találni bűnöst, akit gondatlanságért kell majd felelősségre vonni, másfelől ebben az esetben is jelentkezhet a közvéleményben és a sajtó munkatársaiban a gyanú. A hatalom ezt pontosan tudta, ezért álcázta az általa elkövetett emberölést öngyilkosságnak.

 

JÓKAI MÓR SZÉCHENYIRŐL ÍRT NEKROLÓGJA A VASÁRNAPI ÚJSÁG 1860. ÁPRILIS 15-EI SZÁMÁBAN

 

A „tényszerű” és „tárgyszerű” öngyilkossági verziónál nincs tehát további kérdés. A Bach-korszak idején nem is lehetett, mert aki abban az időben megkérdőjelezte volna az öngyilkossági verziót, maga is a hatalom halálos áldozatává vált volna. A bécsi rendőrminisztérium folytatott ugyan vizsgálatot az ügyben, de ez egyértelmű és megtervezett politikai színjáték volt. Gondolok itt konkrétan dr. Gustav Goergen perére. Tragikomikus volt, ahogy a bécsi rendőrség próbálta felelősségre vonni mindazokat, akik a gróf „öngyilkosságáért” felelősek: mintha Széchenyi István személye oly kedves lett volna számukra…! Nem történt tehát más, mint az, hogy a hatalom leleményesen, jó taktikai érzékkel ötvözte a korábbi, kézzelfogható előzményeket: az évek óta öngyilkossággal foglalkozó Széchenyit, a depressziós grófot, a magába forduló aggastyán egykori magyar minisztert, a szerinte előbb „megtébolyodott”, majd az Ausztriára igen veszélyes magyar reformpolitikust.

 

3. Felsenthal rendőrtanácsos 1860. április 9-én, hétfőn, délután három órakor érkezett a döblingi elmegyógyintézetbe, jelentésében többek között a következőket írta: „A gróf teste egy zsöllyeszékben ülő helyzetben találtatott, mindkét karja combjaira leeresztve: a balcombon feküdt a kilőtt pisztoly. A fej bal oldala teljesen szét volt zúzva, a koponyacsont négy-öt lépésnyire feküdt a földön, a velő a falakon és a szoba tetején szétfecskendezve. Lőanyagul kócfojtás, az agyvelőben madársötér találtatott.” Ez azt jelenti, hogy miután „megölte magát”, pisztolyát kényelmesen a bal comjára helyezte… Merthiszen a jelentés azt állítja, hogy: „A pisztoly a balcombon feküdt.” Ha az öngyilkos a homlokához szorított pisztolyt elsüti, majd kezét – saját súlya alatt – hagyja szabadon leesni, egészen biztos, hogy keze nem a combjára esik, mégpedig úgy, hogy a bal combján még a pisztoly is elfér… Mindkét kéz a test mellé esik, a pisztoly pedig a földre. A helyzet, melyben tehát avizsgálóbíró Széchenyi holttestét találta, preparált volt, ami szintén kizárja az öngyilkosság lehetőségét.

 

Több igazságügyi szakértővel és patológussal készítettem interjút Széchenyi halála ügyében, a holttest helyzetét reflektorfénybe állítva, megvizsgálva az öngyilkosság lehetőségét: mindegyikük egybehangzóan állította, hogy Széchenyi „megtalált helyzetében“ nem lehetett öngyilkos, ugyanis testhelyzete, lakosztályának „adatai“ és a boncolási jegyzőkönyv fogalmazványa, valamint a Felsenthal jelentésében leírtak, illetve a körülmények leírása kizárják az öngyilkosságot. Nem beszélve arról, hogy az a testhelyzet, amelyben Széchenyit megtalálták holtan, teljesen ellentmond a fizika törvényeinek – már ami az öngyilkossági verziót illeti –, különösen Newton III., úgynevezett hatás-ellenhatás törvényének. Így egyértelmű, hogy Széchenyi nem lett öngyilkos.

 

A DÖBLINGI KAROSSZÉK, AMELYBEN MEGTALÁLTÁK SZÉCHENYI PREPARÁLT HOLTTESTÉT. Ludwig Angerer felvétele

 

4. Felmerül a kérdés: Ha Széchenyi öngyilkos lett volna, vajon miért kellett a holttestét preparált helyzetbe tenni? Azért, mert gyilkosság történt, és az elkövetők, valamint megbízóik az öngyilkosság képzetét akarták elhitetni a közvéleménnyel. De ebben a „testhelyzetben”, pontosabban: „holttest-helyzetben” teljesen hiteltelen és fizikailag lehetetlen az öngyilkosság verziója, hiszen Széchenyi prepapált holtteste, a szoba „elrendezése” stb. mai ésszel sem mondható „öngyilkossági helyzetnek.” Az elkövetők – és megbízóik – azonban pontosan tudták, hogy az abszolutista rendszer hivatalos álláspontját – az öngyilkossági verziót – senki nem meri majd kétsége vonni. Ezért közömbös volt számukra Széchenyi holtteste preparált helyzetének dilettantizmusa, a valóságtól eltérő mivolta.

 

5. Teljes az ellentmondás a boncolási jegyzőkönyv és Felsenthal rendőrtanácsos jelentése között. A boncolási jegyzőkönyv szerint ugyanis: „ A lövés a jobb szem belső sarkára irányult és a koponyafelület teljes szétroncsolódását okozta, a bal oldalon lefelé egészen a felső állcsont vázáig; a koponya darabjai szétszóródva feküdtek a szobában, a agyvelő anyaga részben a bal arcot borította be, részben szétfröccsent a falakra és a bútorokra; az agymaradványokban a lövés anyagaként finomszemcsés sörétet találtak; mindkét szemgolyó teljes magasságában kimeredt; a tüdők tele voltak vérrel és ödémás folyadékkal; (…) a bal kéz lőportól volt fekete.

 

Felsenthal jelentésében viszont ez áll: „… A fej bal oldala teljesen szét volt zúzva, a koponyacsont négy-öt lépésnyire feküdt a földön, a velő a falakon és a szoba tetején szétfecskendezve. Lőanyagul kócfojtás, az agyvelőben madársötér találtatott.” Felsenthal tehát nem beszél a koponya jobb oldali részének roncsolódásáról (!) Vajon miért…? Felsenthal a szóban forgó jelentését a 1860. április 9-ei (hétfő) helyszíni szemléje alapján írta (!), Széchenyi holttestét szintén 1860. április 9-én, hétfőn, boncolták fel (!) Vajon miből adódik a véleménykülönbség…? Abból, hogy a hatóságok és Széchenyi meggyilkolásának megrendelői sem tudtak következetesen hazudni…!

 

A hatalom a gyilkosságot megtervezte és végrehajtotta ugyan, de a Széchenyi halálát követő órákban nem tudta hitelesen kommunikálni az „esetet”, nem igazán volt tisztában a következményekkel. Már itt megtörtént a sumákolás, a ködösítés. Nem tudta a „bal kéz”, mint akar a „jobb kéz”, hogy stílusosan fogalmazzak… „A bal kéz lőportól volt fekete.” – fogalmaz a boncolási jegyzőkönyv. Mindemellett azt állítják, hogy Széchenyi jobb kézzel vetett véget az életének. Miért nem említik ez esetben, hogy a jobb kéz is lőportól volt fekete…? Kriminalisztikai szempontból (is) rendkívül súlyos hiba ez a fogalomzavar. Akkoriban megtehették, hogy zavarosan és ellentmondásokkal teletűzdelve fogalmazzák meg a gróf haláláról és a holttest állapotáról szóló jelentéseket, hiszen senki nem ellenőrizte, senki nem ellenőrizhette, senki nem merte ellenőrizni, mert Széchenyi sorsára jutott volna…

 

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN DÖBLINGBEN

 

6. Ha kriminalisztikai szempontból megvizsgáljuk Széchenyi halálának körülményeit, valamint a gróf holttestének preparált helyzetét, illetve az erre vonatkozó jelentéseket és jegyzőkönyveket, akkor egyértelművé válik, hogy Széchenyi emberölés áldozata lett, és teljes bizonyossággal kizárható az öngyilkosság, illetve a baleset lehetősége.

 

7. Visszatérek most báró Thierry rendőrminiszter 1860. március 16-án – Széchenyihez írt – válaszlevelére, amelynek tartalmi összefüggései, célzásai önmagukért beszélnek. Thierry a levélben világos és félreérthetetlen szavakkal adta Széchenyi tudtára, hogy a gróf által „kiválasztott” döblingi menedékhely már régen nem az, ami volt. „…hat für Sie aufgehört ein Asyl zu sein” – szólt Thierry ítélete, azaz: A döblingi tébolyda az Ön számára nem menedékhely többé. Ez valóságos ítélet és fenyegetés volt Széchenyi számára, akit mélyen lesújtott a levél hangneme, és e sokat emlegetett mondata. A gróf fizikai és lelkiállapota csak rosszabbodott e levél hatására. Pontosan tudta, hogy meg akarják ölni.

 

Az elmúlt százhatvan év folyamán sokan – helytelenül és szolgalelkűen átvéve a bécsi rendőrspiclik által hangoztatott korabeli sajtóvéleményeket – úgy értelmezték ezt a mondatot, hogy ez kergette Széchenyit az öngyilkosságba. Nos, ez teljesen megalapozatlan állítás, amelyre bizonyíték a jelen szemelvény mondanivalója is. A valóság az, hogy Thierry híressé vált mondata éppen azt sugallta Széchenyi számára, hogy lehetetlenné teszik őt, tönkreteszik a családját, ellehetetlenítik baráti körét – ezt egyébként az 1860. március 3-ai házkutatásoknál egyértelműen kiderült – és végső „megoldásként“ meggyilkolják. A „meggyilkolás“ kifejezést éppen csak nem írták le (!) Ez fenyegetés volt Thierry részéről, amelyet három héttel később valóra váltottak: megölték Széchenyit.

 

8. Az öngyilkosság kapcsán szólni kell Széchenyi betegségéről/betegségeiről is, hiszen szinte a mai napig az önkezűség mellett érvelők a szkizofréniával hozzák összefüggésbe halálát. Elvileg ez a legkényelmesebb álláspont, hiszen „csak úgy” nem lesz valaki öngyilkos, de ha elmebeteg…?! Nos, e könyv számos szemelvényében bizonyítottam már – és a következőkben (is) egyre erőteljesebben és minden kétséget kizáróan bizonyítom –, hogy Széchenyi nem volt szkizofrén, nem volt tébolyodott, nem volt elmebeteg, tehát „őrültsége okán” sem vetett véget saját kézzel életének.

 

A Széchenyiről szóló orvosi jelentések sokasága és a pszichografológus szakvéleménye egyaránt azt bizonyítja, hogy a gróf nem volt elmeháborodott. Egyetlen hivatalos dokumentumban szerepel csupán a „tébolyodott Széchenyi István” szókapcsolat, mégpedig a Palm herceg s.k. és Werner s.k. aláírással ellátott levélben, amelyet dr. Gustav Gorgennek, a döblingi elmegyógyintézet igazgatójának írtak válaszként gróf Széchenyi István „gondnokság alá helyezése” ügyében, 1849.január 14-én. Természetesen ez is csupán politikusi megfogalmazás, minden orvosi szakvélemény nélkül.

 

SZÉCHENYI SÍRJA NAGYCENKEN. TARICS PÉTER FOTÓJA

 

9. Széchenyinek nem volt szuicid – öngyilkos – hajlama (annak ellenére, hogy többször foglalkozott bizonyos élethelyzeteiben ezzel). Ezt többek között Rákosné Ács Klára pszichografológus is alátámasztja, aki ilyen szempontból (is) vizsgálta és 1827-től 1860-ig elemezte Széchenyi utolsó éveinek – sőt: utolsó napjainak – kéziratait.

 

10. Széchenyi esetében teljesen atipikus az öngyilkosság, hiszen olyannyira megromlott az egészsége, olyan gyenge volt a szervezete, hogy fizikailag nem lett volna ereje önkezűleg véget vetni az életének. Ezt korabeli orvosi lelet, illetve az általam idézett pszichografológus szakvéleménye egyértelműen bizonyítja.

 

11. Széchenyi „öngyilkossága” atipikus a tekintetben is, hogy nem hagyott hátra búcsúlevelet (!) A búcsúlevélnek jogi és hétköznapi értelemben egyaránt nagyon szigorú tartalmi követelményei vannak. Nem is a konkrét és precíz indoklás a valódi követelmény, hanem az öngyilkosság szándéka, a megmásíthatatlan elhatározás, hogy írója önkezével vet véget az életének. A tipizálható búcsúleveleknél még az öngyilkosság módját is feltüntetik: „felakasztom magamat”; „vonat elé ugrom”; megmérgezem magamat”; „felvágom az ereimet”; „leugrom az emeletről”; „a folyóba ugrom”; „főbe lövöm magamat” stb. Széchenyi esetében nemhogy tipizálható, de semmilyen búcsúlevél nincs (!)

 

12. Széchenyi „öngyilkossága” atipikus a tekintetben is, hogy 1860-ban nem írt és nem hagyott hátra „aktualizált” végrendeletet (!) Pontosan tudjuk, hogy végrendelet nélkül nincs „tudatos halál”, azaz nincs „öngyilkosság”, különösen olyan Európa-szerte ismert és népszerű nemes ember, arisztokrata esetében – bármi is történjék –, mint gróf Széchenyi István. A végrendeletnek szintén szigorú jogi és tartalmi követelményei vannak. Ha Széchenyi öngyilkos akart volna lenni, akkor mindenképpen írt volna „időszerű” végrendeletet 1860-ban, Döblingben, hiszen hatalmas vagyonnal rendelkezett, és családja is népes volt.

 

Az 1860. március 3-ai drasztikus döblingi házkutatást követően, s miután azt tapasztalta, hogy 1860 márciusában – az éppen Döblingben tett látogatása során – megmérgezték Jósika Sámuel bárót, először megbízta Festetich György grófot, majd később mostohafiát, Zichy Henrik grófot, saját gyámságával „arra az esetre, ha a bécsi rendőrminisztérium őt önrendelkezésétől megfosztaná”. Széchenyi tehát számított arra – és nagyon félt ettől –, hogy vagy átszállítják őt az állami tébolydába, vagy hivatalosan is elmebetegnek nyilvánítják (ez esetben megvonnák tőle önrendelkezési jogát – ma cselekvőképességnek hívjuk), vagy meggyilkolják. Jól sejtette: megölték.

 

Tudni kell azt is, hogy Széchenyi István 1829. március 13-án (38 évesen) írta meg első végrendeletét, majd 1833-ban módosította azt. Összes iratait – köztük Naplójának köteteit – báró Wesselényi Miklósra hagyta, azonban közte és a báró között megromlott kapcsolat miatt később a végrendeletnek ezt a pontját törölte. Az 1830-as évek derekán Széchenyi úgy döntött, hogy egész Naplóját hűséges titkárára, Tasner Antalra hagyja, kijelentvén, hogy a gróf halála után Tasner égesse el az összes Naplókötetet. Tasner javaslatára azonban ettől Széchenyi elállt, és 1841-ben kiegészítette az 1833-as – már egyszer módosított – végrendeletét. 1838. május 23-án pótvégrendelet (codicillus) fogalmazott meg Széchenyi, majd 1843. május 16-án ismét kiegészítéseket tett a végrendeletében. Ezek a végrendeletek, végrendelet-kiegészítések azonban egyetlen esetben sem szólnak az öngyilkosságról, és évtizedekkel Széchenyi meggyilkolása előtt keletkeztek.

 

Felmerül a kérdés: Ha öngyilkos akart lenni Széchenyi, miért nem módosította 38 évesen megfogalmazott és többször kiegészített végrendeletét 1860 márciusában vagy áprilisában…? Miért nem írt „öngyilkos szándékkal” pótvégrendeletet…? Hiszen azóta már megnősült, két fia született, hosszú évek, évtizedek teltek el, jelentős mértékben megváltoztak vagyoni viszonyai, nem beszélve arról, hogy fenyegetettsége is megnőtt Döblingben. A válasz egyértelmű: Azért nem aktualizálta korábbi végrendeleteit, mert nem akart öngyilkos lenni, s nem is lett az.

 

Felmerül a következő kérdés is: Miért éppen 1860. április 1-jén szakadt meg a Naplója? Miért nem 1860. április 7-én írta be utolsó bejegyzését a Naplójába, például ezzel az egyértelmű szöveggel: Ez az utolsó bejegyzésem, hajnalban véget vetek az életemnek…? Mindezek helyett 1860. április 7-én, este 10 órakor, azt mondta titkárának, Kiss Mártonnak, hogy másnap találkoznak (!) Ezek a tények is azt bizonyítják, hogy Széchenyi nem lett öngyilkos.

 

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN IDŐSEBB KORÁBAN

 

13. Az igazi öngyilkos szándéka végleges, ezért még arra is ügyel, hogy ebben véletlenül se akadályozza meg senki. A megmásíthatatlan szándékot végre akarja hajtani, nem akar tanúkat, nem akar szenvedést. Erre lelkileg is fel kell készülnie. Széchenyinek az öngyilkosság soha nem volt megmásíthatatlan szándéka, ezt bizonyítják a Nagyhéten őt meglátogatók vallomásai is, illetve halálának előestéjén, 1860. április 7-én, lelkileg sem készült az öngyilkosságra. Erre utaló jeleket titkára, az aznap vele sakkozó Kiss Márton sem látott a grófon.

 

14. Az öngyilkosjelöltnek nincsenek tervei (!) Széchenyinek viszont voltak, hiszen másnapra, azaz 1860. április 8-ára, látogatókat várt, többek között titkárát és írnokát, Kiss Mártont, akivel előző este tíz óráig sakkozott. Ezt a Naplója, egyéb feljegyzései és a barátaival, látogatóival való személyes beszélgetések, illetve a látogatók vallomásai bizonyítják. „Tehát holnap reggel tíz órakor találkozunk!”– így köszönt el Széchenyi Kiss Mártontól 1860. április 7-én, este tíz órakor. Nem beszélve további komoly terveiről.

 

15. Gróf Széchenyi István Döblingben az intézet első emeletén lévő ötszobás lakosztályáért, önmaga ellátásáért és két inasa „tartásáért” negyedévenként előre 1100 forintot fizetett dr. Goergennek, az intézet vezetőjének. Ez így volt a gróf meggyilkolása előtt három héttel is, ugyanis Széchenyi 1860. március 19-én a következő három hónapra – tehát 1860. április-május-június hónapokra – kifizette az 1100 forintot. Ha öngyilkos akart lenni, vajon miért fizette volna ki előre a három hónapos díjat…? Ez is azt bizonyítja, hogy nem lett öngyilkos, komoly tervei voltak, élni akart.

 

16. Felmerül a kérdés: 1860-ban kaphatott-e öngyilkos személy egyházi temetést? Az előbb már egyértelműen „nem”-mel válaszoltam erre a kérdésre, azonban mégiscsak van egy kivétel, bár ez sem volt soha általános és egyértelmű gyakorlat. 1874-ben, Pécsen jelent meg Peredy József kánonjogász-professzor „Egyházjog különös tekintettel a Szent Korona tartományaira, a keleti és protestáns egyházakra” című könyve, amelyben a szerző megállapítja, hogy az öngyilkost abban az egyetlen esetben szabad csak egyházi temetésben részesíteni, ha elmezavar valószínűsíthető. Peredy könyvében a következőképpen fogalmaz: „Kétség esetén az a teendő föl, hogy az öngyilkosság nem esik beszámítás alá, s íly esetben az öngyilkos egész csendben egyházi szertartással eltemethető. (…) Magyarországon ennek megítélése a plébános lelkiismeretére vagy hagyva; a beszámíthatóság megítélésére pedig irányadóul lehet tekinteni az öngyilkos körülményeit, előéletét, de különösen az orvosok véleményét.”

 

Széchenyi esetében a temetést Tolnay Antal cenki plébános számára a bécsi hatóságok kötelezővé tették, és nem önszántából, „saját lekiismerete szerint” temette el a legnagyobb magyart, ráadásul egy nappal az eredetileg kitűzött temetési időpont előtt… Mindemellett soha egyetlen orvosi lelet, szakvélemény vagy diagnózis nem rögzítette írásban, hogy gróf Széchenyi István tébolyodott, elmebeteg lett volna (ezt Almási Balogh Pál, a gróf egyik orvosa és Döblingbe szállítója, valamint a bécsi udvar terjesztette el róla), ami azt jelenti, hogy „öngyilkosságát” egyházjogi vagy kánonjogi szempontból „nem mentette volna fel” elmeállapota. Egyébként Széchenyi élete utolsó időszakában Scitovszky János hercegprímással és Tolnay Antal cenki plébánossal rendszeresen kommunikált írásban, mindkét egyházi személy pontosan tudatában volt annak, hogy Széchenyi nem volt elmebeteg. Tehát ha öngyilkosságot hajtott volna végre, azt tudatosan tette volna, nem az „elmebetegség hatása alatt”. De – amint az bizonyítást nyert – nem így történt, hanem politikai gyilkosság áldozata lett.

 

Folytathatnám a sort, azt hiszem azonban, hogy „ízelítőnek” ennyi is elég. Az előzőekben tehát – néhány fejtegetésben – tételesen megcáfoltam, hogy a legnagyobb magyar öngyilkos lett volna, és egyértelműen bizonyítást nyert: Széchenyi István gróf 1860. április 8-án, vasárnap hajnalban politikai gyilkosság áldozata lett.

 

Konklúzió

 

Mindnyájunk számára – akik tanítjuk, neveljük a jövő nemzedékének tagjait – korparancs, hogy az igaz és hiteles magyar történelmet tanítsuk gyermekeinknek, tanítványainknak. Ennek nincs egészséges alternatívája, tisztelt történész- és tanártársaim! A kommunista diktatúra idején megszámlálhatatlan hazug állítás jelent meg a történelemkönyvekben és a történelem-tankönyvekben, erről külön tanulmányt lehetne írni (!)

 

Nem engedhetjük meg magunknak azonban, hogy a rendszerváltozás után több mint három évtizeddel folytassuk ezt a hamis történelemírást, a nem hiteles történelemtanítást, illetve a történelemhamisítást! Általános iskolai, középiskolai és egyetemi tanárok közös és egyetemes felelőssége – és egyben kötelessége –, hogy végre a hiteles magyar történelmet tanítsák oktatási intézményeikben és ne konzerválják a valótlanságokat. Ez vonatkozik gróf Széchenyi István életének és halálának tárgyalása vonatkozásában is.

 

Ne erősítsük tehát hazug módon azt, hogy a magyar „öngyilkos nemzet”! Mert nem az. Nemzeti nagyjaink életét és halálát – a tudományos kutatások eredményei alapján – hitelesen kell feldolgozni, és a történelmi hűség eszközeivel és lelkületével kell tanítani. Már bizonyítást nyert például, hogy Hunyadi Mátyás, Tisza István gróf és Széchenyi István gróf politikai gyilkosság áldozata lett. Bizonyítást nyert, hogy József Attila és Latinovits Zoltán nem lett öngyilkos, hanem baleset áldozatává vált. Említhetném azonban Szent Imre herceg, Teleki László, Teleki Pál, Semmelweis Ignác és mások halálát, de akár Petőfi Sándor „eltünésének” hamis legendáját is…

 

A szakmák birodalmában a történettudomány a legingoványosabb, a legrendszerfüggőbb terület. Ezért csakis a még meglévő és felkutatható hiteles kordokumentumok alapján szabad tanítani a magyar történelmet, és egyáltalán a történelmet, így gróf Széchenyi István halálának történetét is. Ez az egyetlen tisztességes út ebben a szakmában. Ez a biztosítéka annak, hogy a következő nemzedék az igaz magyar történelmet sajátítsa el és adja tovább, egyébként pedig nem kötelesek szolgálni semmilyen igazságtalanságot vagy hazugságot, semmilyen hamis ideológiát vagy terminológiát. Joguk van az igazság megismeréséhez. Ez mindenekelőtt a mi felelősségünk.

 

A végére egy személyes kérés: Kérjük, támogassátok a Körképet legalább havi két euróval, hogy még több tartalmat készíthessünk nektek!

 

Tarics Péter

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 3 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket