„Katyń az emberiség elleni bűncselekmény volt.” – Interjú dr. Sutarski Konráddal

Interjú dr. Sutarski Konráddal, a magyarországi lengyelség jelentős képviselőjével.

Április 13-án emlékezünk meg a katyńi tömegmészárlásról (a lengyel parlament 2007-es döntése alapján ez a nap a katyńi bűntény áldozatainak emléknapja). A tragédia előzménye az volt, hogy Sztálin parancsára 1940. március 5-én Lavrentyij Berija, az NKVD (Belügyi Népbiztosság) vezetője aláírta a mintegy 22 ezer lengyel katonatiszt és polgári személy kivégzéséről szóló határozatot, amit 1940. április 13-án végre is hajtottak.

Az 1934-ben, a lengyelországi Poznanban született dr. Sutarski Konrad író, költő, gépészmérnök, a mezőgazdasági tudományok doktora, a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára volt igazgatója és az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat egykori elnöke ennek a témának a szakértője. „Katyń az emberiség elleni bűncselekmény volt.” – vallja meggyőződéssel. Nemcsak azért, mert édesapját elhurcolták és kivégezték Katyńban, hanem mert kutatott a katyńi tragédia ügyében, és több könyve is megjelent ebben  a témában. 1965 óta él Magyarországon, felesége magyar. Sutarski Konrad barátommal Katyńról és lengyel katonatiszt édesapja sorsáról beszélgettem.

   

Kedves Konrad! Beszélgetésünk elején rögtön evezzünk fájdalmasabb vizekre! Arra kérlek, mesélj egy kicsit a gyermekkorodról. Ezt azért is kérem, mert a Katyń-i tragédia a ti családotok sorsát is meghatározta, pontosabban fogalmazva: csonkává tette…

Ötéves voltam, amikor a hitleri Németország csapatai megtámadták Lengyelországot. Állami hivatalnok édesapám a Nagylengyelországi Lovas Tüzérek hetedik ezredének tartalékos hadnagya volt, így őt is mozgósították. Szeptember 1-jén ezredével együtt harcba indult az országot támadó németek ellen. Édesanyám és én poznani lakásunkban maradtunk. A lengyel csapatok hátrálni kényszerültek a korszerűen felfegyverzett, erős ellenség nyomására, ám eközben védekeztek, mi több, ellentámadásokat is indítottak, mint például a háború legnagyobb ütközetében, amelyre Varsótól mintegy nyolcvan-száz kilométernyire, a Bzura folyónál került sor.

A német harapófogó egyre szorosabbra zárult, de az ország fele még szabad volt. Akkor még huszonöt harcképes hadosztály tartózkodott ott, vagyis többé-kevésbé a lengyel haderő fele. Eközben a németek mintegy kilencvenezer halottat, hatvanezer sebesültet, és több száz harckocsit, repülőgépet, illetve egyéb fegyverzetet könyvelhettek el.

A további lengyel védekezés esélyei azonban csak akkor szűntek meg, amikor – a német katonai támadást követő tizenhetedik napon – a szovjet csapatok is lengyel földre léptek. Jól tudom?

Pontosan így van. Lengyelország ennek ellenére sem kapitulált. A legfelső államvezetés tagjai sem a németeknek, sem a szovjeteknek nem adták meg magukat, hanem átlépték a román határt, és még szeptemberben megalakították Franciaországban a lengyel emigrációs kormányt. Ugyanígy a lengyel hadsereg egy része – egyenruhában, fegyverrel a kézben átlépte a magyar, a román vagy a litván, illetve a lett határt, s onnan próbáltak átjutni Nyugatra, ahol még ugyanez év őszén megalakult a lengyel emigráns hadsereg.

A katonasággal együtt tömegesen menekültek az országból a civilek is – csak Magyarországra összesen több mint százezren. Ettől függetlenül német fogságba esett mintegy 300 ezer közkatona és tiszt, szovjet fogságba 180 ezer, további 50 ezret pedig már a hadi cselekmények végeztével fogtak el. Lengyelországot a megszállók két, csaknem egyenlő részre osztottak fel. „Jogi” alapot mindehhez a Németország és a Szovjetunió között közvetlenül a német támadás megindítása előtt, 1939. augusztus 23-án kötött „megnemtámadási szerződés” szolgáltatott. Ez a „Molotov-Ribbentrop-paktumnak” is nevezett szerződés titkos záradékot tartalmazott, amely kijelölte a német és a szovjet befolyási övezeteket arra az esetre, ha Lengyelország „területi-politikai átalakítás” alá esne.

A szerződés értelmében a Szovjetunió a megszerzett keleti területeket az Ukrán és a Fehérorosz Szovjet Köztársasághoz csatolta, a vilnai körzet pedig annak a Litvániának jutott, amely 1940 júniusában ugyancsak szovjet tagköztársaság lett. A németek az általuk megszerzett északnyugati területeket – köztük szülővárosomat, Poznant is – közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolták, a megmaradt részeken viszont – Varsó és Krakkó is ide tartozott – létrehozták az ugyancsak általuk irányított, de lengyeleknek fenntartott úgynevezett Főkormányzóságot. Az elnémetesítési akció keretében lengyel családok ezreit telepítették át a Birodalomhoz csatolt helységekből keletre, a Főkormányzóságba.

Mi történt veletek, édesanyáddal?

1939 decemberében egy késő esti órában Wehrmacht-katonák zörgettek, minden előzetes bejelentés nélkül, szépen berendezett négy és fél szobás lakásunk ajtaján, s fél órát adtak arra, hogy összecsomagoljunk és elhagyjuk otthonunkat. Csak annyi holmit vihettünk magunkkal, amennyit puszta kézzel elbírtunk. Anyám nehéz bőröndöket cipelt, én kedvenc mackómat és labdámat választottam. Teherautó vitt minket egy, a vasútállomás melletti nagy csarnokba, ahol már rengeteg, lakásából, otthonából elzavart ember tolongott.

Földre terített szalmán aludtunk, egymás hegyén-hátán, összepréselődve. Mindenki azzal takarózott, amit magával hozott. Fűtés nem volt. Két vagy három napig tartottak minket a csarnokban, aztán vonatra pakoltak mindnyájunkat, és utaztunk összezsúfolva végig a Birodalomhoz csatolt Nagylengyelországon és az egész Főkormányzóságon át, míg végre eljutottunk a Przemysl közelében fekvő Jaroslawba, a Szovjetunió és a Főkormányzóság új határa előtti utolsó városba. Ott leszállítottak bennünket a vonatról, s mindenki mehetett, amerre látott.

Merre indultatok édesanyáddal?

Egy Czestochowa melletti faluba indultunk, mert ott lakott anyám nővére, aki ráadásul a keresztanyám volt, s egy, már a háború előtt is működő elemi iskolában tanított. 1940 januárjában eljutott hozzánk a hír, hogy édesapám nagyon messze, Keleten, Kijeven és Harkovon túl, a lengyel tisztek internálótáborában, Sztarobelszkben van.

Hogyan jutott el hozzátok a hír, hiszen édesapád nem tudhatta, hogy titeket elhurcoltak Poznanból?

Édesapám valóban nem tudta a mi falusi címünket, de küldött egy lapot édesapjának – az én nagyapámnak–, aki változatlan címen Lódz mellett lakott, nála érdeklődött irántunk. Addig csak annyit tudtunk, hogy apám túlélte a „háborút”, ugyanis a Bzura menti csata és a szovjet támadás után megpróbált – egyenruhában, az egységével együtt – eljutni a déli határig. A német-bolsevik harapófogó azonban bezárult, és apám fogságba esett. A Sztarobelszkbe írt leveleink tavasszal sorra visszajöttek vagy „eltávozott” vagy „címzett ismeretlen” felirattal.

Úgy tudom, hogy 1941-ben, miután a németek megtámadták a Szovjetuniót, és a szovjet birodalom a nyugati szövetségesek oldalára állt, az emigrációs lengyel kormány a szovjetekkel megállapodást írt alá, hogy a Szovjetunióban az ott fogolyként tartott vagy egyáltalán az országban tartózkodó lengyelekből lengyel hadsereget hoznak létre.

Igen, így történt. A sok ezer eltűnt lengyel tiszt keresgélése, valamint az ügyben kezdeményezett, a legfelső szovjet szerveknek és vezetőknek föltett kérdések, valamint a lengyel kormány ismételt intervenciói azonban eredménytelenek maradtak.

A tömeggyilkosság azonban mégsem maradt titokban…

Nem bizony. 1943. április 13-án a német rádió világgá röpítette a közleményt, amely szerint a hitleri csapatok által 1941-ben elfoglalt Szmolenszk környékén lengyel tisztek tömegsírjára bukkantak, és a sírok Gnyezdovo vasútállomás közelében, a katyńi erdőben lelhetők fel. A közlemény szerint a tömegmészárlást a bolsevikok követték el. Két nappal később a Szovjetunió válaszul közölte, hogy a gyilkosság elkövetője a hitleri Németország. A lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kérte, a Szovjetunió azonban nem adta beleegyezését a feltáráshoz, és megszakította a diplomáciai kapcsolatot Lengyelországgal.

A sírok feltárása és a holttestek vizsgálatára végül is – 1943 áprilisa-júniusa során – német felügyelettel került sor, ám három, egymástól független bizottság részvételével. Ezek egyike a Nemzetközi Orvosi Bizottság volt, amelyben számos európai ország tudósai vettek részt, köztük Orsós Ferenc professzor, a törvényszéki és kriminalisztikai kórbonctan magyar specialistája.

Mit állapítottaik meg a vizsgálatok?

A vizsgálatok egyértelműen megállapították, hogy a katyńi tömegmészárlás a NKVD követte el, mégpedig 1940 tavaszán. Amikor 1943-ban a németek közölni kezdték a katyńi listát az ott exhumált és azonosított lengyel tisztek nevével, édesanyám naponta végigböngészte az újságokat, hogy megtudja, nem osztozott-e édesapám is azoknak a tiszteknek a sorsában. Rettegéssel olvasta a listákat, ám egyúttal abban a hitben is, hogy apám nevével nem találkozik. Apám neve azonban nem szerepelt egyetlen újságoldalon sem.

A háború után is próbáltatok kutatni édesapád után?

Igen. A háború befejezése után anyám fokozott erővel írta a leveleket a moszkvai és a londoni Vöröskereszthez, valamint a törökországi Zöld Félholdhoz. Ma is őrzöm ezeket a leveleket. A Szovjetunióból azt a választ kapta, hogy ilyen nevű embert nem ismernek, Londonból pedig arról értesítettek bennünket, hogy a korábban a sztarobelszki táborban fogva tartott apám neve az eltűntek listáján szerepel. Ennyit tudtunk, semmi többet.

Abban a hitben éltünk, hogy a visszatérés csodája egyszer bekövetkezhet. Sosem felejtem el, hogy édesanyám a háború alatt végig, esténként, az ima elmondása után, két „jó éjszakát” keresztet rajzolt ujjával a homlokomra: egyet a saját, egyet pedig „apuka” nevében. Ezek a keresztek még sok-sok éven át – amikor már újra Poznanban laktunk – egyfajta jelképpé váltak. Azt jelentették, hogy apám még él, és egyszer visszatér.

…de nem tért vissza…

Nem, nem jött már vissza…

Ma már tudjuk, hogy a tömegmészárlás nem csupán Katyńban folyt…

A lengyeleket három táborban, Kozielskben, Starobielskben és Ostaszkovban tartották fogva, akiket az NKVD smolenski, harkovi és kalinyini központjában végeztek ki, majd Katyńban, Harkovban, illetve Miednoje-ben temették el őket. A mai Ukrajna és Fehéroroszország területén több tábor is volt, az ottani hadifoglyokat Kijevben és Minszkben végezték ki, majd Bykownia-ban és Kurapaty-ban temették el. Az utóbbiakban nem történt meg az exhumálás, ezért fel kellene kutatni ezeket a helyeket, hogy kiderüljön a teljes igazság. A fehérorosz területeken mintegy 4 ezer lengyel holttest található.

Katyńról csak 1990 után lehetett újra beszélni. A szovjet távirati iroda 1990. április 13-án adta közhírré rádión keresztül a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának hivatalos közleményét, amely megállapította, hogy a katyńi bűntényt a Szovjetunió követte el.

Igen, és Mihail Gorbacsov első titkár átadta Jaruzelszkinek, a Lengyel Köztársaság elnökének azon személyek listáját, akiket a kozelszki, osztaskovi és sztarobelszki internálótáborokban tartottak fogva. Miután a Szovjetunió beismerte a bűntényt, a Lengyel Köztársaság Legfőbb Ügyészsége azzal a követeléssel lépett fel, hogy egyrészt tegyék hozzáférhetővé a többi szovjet dokumentumot, másrészt engedélyezzék az exhumálási munkálatokat az érintett területeken. Így aztán a Harkov melletti Pjatyihatkiban és a Tver melletti Mednojéban 1991-ben megkezdték az exhumálást. 1994 és 1996 között pedig az elkövetett bűntény mindhárom helyszínén elvégezték az alapvető feltárásokat és exhumálási munkálatokat.

A lengyelek által kért titkos dokumentumokat azonban csak később kapta meg Lengyelország.

Igen, mert arra, hogy kiadják Lengyelországnak a legfontosabb katyńi dokumentumokat, a Szovjetunió utolsó vezetője, Gorbacsov nem szánta el magát. Ezt már utódja, Oroszország első elnöke, Borisz Jelcin tette meg, aki 1992. október 14-én különmegbízottján keresztül adta át a dokumentumokat Lech Walesa lengyel elnöknek. A Szovjetunió legszigorúbban őrzött levéltári gyűjteményének „1. számú” dossziéja volt ez, amelyhez kizárólag az SZKP mindenkori főtitkárának volt hozzáférése. A dosszié tartalmazta a Berija által elkészített, a lengyel hadifoglyok kivégzéséről hozott 1940. március 5-ei SZKP KB határozatot, amelynek aláírói Sztálin, Vorosilov, Molotov, Mikojan voltak.

Köszönöm a beszélgetést és az emlékezést.

Tarics Péter

Utózönge:

2010. április 10-én a lengyel politikai vezetők repülőgép-szerencsétlenséget szenvedtek, miközben éppen a katyńi megemlékezésre utaztak. Az orosz parlament a tragédiát követően először nevezte meg a katyńi tömegmészárlás felelőseként Sztálint. Persze szükségszerű lenne, hogy a Katyń-i tömegmészárlást hivatalosan (is) az emberiség elleni bűncselekménynek nevezzék.