Visszajátsszuk a történelmet: A pozsonyi csata (1866)

Nyitókép: A cs. kir. 69. „Jellačić” gyalogezred ellenlökése megállítja a pozsonyi pályaudvar irányába előretörő porosz 8. hadosztály egységeit a Zerge-hegyen. (a szerző gyűjteményéből)

A pozsonyi csata, vagy ahogy akkor hívták, a lamacsi ütközet (ma Lamač, Pozsony városrésze), az 1866-os porosz-osztrák háború utolsó nagy összecsapásaként vonult be a történelembe. Idén 155 éve, hogy 1866. július 22-én az ottani dunai átkelőt védő gyenge cs.kir. dandárt két porosz hadosztály támadta meg.

Az összecsapás pikantériájaként a harcoló felek csak az ütközet közben tudták meg, hogy pár órán belül fegyverszünet lép életbe, így míg a poroszok most már az áttörésre koncentráltak, addig az osztrákoknak az utolsó emberükig ki kellett tartani – Pozsony megtartása ugyanis Bécset is védte.

A Königgrätz utáni napok

    

1866. július 3-án, a königgrätz-i csata napján, idegtépő bizonytalanság honolt a császárváros falain belül. Délután 14:30 órakor a königgrätz-i pályaudvar távírója még azt az üzenetet továbbította Pardubitz-ba, majd onnan tovább Bécsbe, hogy a csatazaj iránya a Benedek Lajos táborszernagy vezette osztrák főerőek (cs. kir. Északi-Hadsereg) győzelmére enged következtetni. Majd alig egy órával később az összeköttetés hirtelen megszakadt. Kora este a königgrätz-i erőd parancsnoka, Leopold von Weigl vezérőrnagy, már nagy rendetlenségben visszavonuló osztrák egységekről és eszeveszetten menekülő embertömegről beszélt, melyek az erődrendszerre zúdulva komolyan hátráltatták annak védelmi képességeit egy esetleges porosz támadás esetén.

Végül másnap hajnalban, 1866. július 4-én, megérkezett Benedek Lajos táborszernagy hivatalos sürgönye is:

„A hadsereg már tegnapelőtt félő katasztrófája ma […] bekövetkezett. Az egész hadsereg és a [szövetséges] szászok több mint ötórányi brilliáns harca ellenére […] az ellenfélnek sikerült Chlumnál észrevétlenül befészkelődnie. Az esős idő a puskapor felhőjét a földnek szegte, miáltal mindennemű kilátás [látótávolság] lehetetlenné vált. Chlumnál váratlanul egy rés keletkezett az állásokban. Innét hirtelen oldalazó és hátsó tüzet kapva, a legközelebbi egységek hátrálni kezdtek, majd fokozatosan egyre több ponton egy megállíthatatlan pánik kezdett elharapódzani és minden igyekezet, hogy ez a visszavonulás megálljon, hiábavalónak bizonyult.”

Ferenc Józseg császár a lesúlytó hírt azonnal továbbította nagybátyjának, az olaszok ellen sikeresen harcoló cs. kir. Déli-Hadsereg főparancsnokának, Albrecht főhercegnek. Albrecht nem osztotta a császár pesszimizmusát és harcias hangnemben megfogalmazott hadparancsai világossá tették: Ausztria még korántsem győzetett le!

Visszajátsszuk a történelmet: Königgrätz nyomában (1866)

Amiről a krónikák mesélnek: Benedek Lajos táborszernagy jelentése a königgrätz-i csatavesztésről

Habár az osztrák főerők komoly veszteségeket szenvedtek, az Északi-Hadsereg összlétszáma még mindig 200 ezer fő körül mozgott, így az akkori felfogás szerint a háború sikeres fordulatot vehet, ha sikerül az északon harcoló erők átszervezése és a Déli-Hadsereggel való egyesülés valahol Bécs és Pozsony között.

Hogy a manapság „háborút eldöntő csata”-ként emlegetett Königgrätz adott esetben a háború kiszélesedésének a kezdete lehet, a porosz főhadiszálláson is valódi félelmeket okozott. I. Vilmos porosz király a csata estéjén a következőket írta naplójába:

„A neheze még csak most jön, hisz az osztrákok bevetik az olaszországi haderejüket.”

Vezérkari főnöke, Helmuth von Moltke gyalogsági tábornok szintén arra hívta fel a figyelmet, hogy az ellenfél megsemmisítése nem sikerült és a saját csapatok a végletekig kimerültek, ezért július 4-re általános pihenőt rendelt el.

Hadműveleti dilemma: Olmütz vagy Bécs?

A königgrätz-i vereséget követően Bécs védtelennek bizonyult egy gyors porosz előretörés esetén. Július elején a császárváros dunai átkelőit fedező floridsdorf-i sáncrendszer állapota teljességgel elégtelen volt és a védelem mindössze gyenge harcértékű tartalékokra támaszkodhatott. A Benedek főhadiszállására küldött külügyminiszter, Alexander Graf von Mensdorff-Pouilly, ezért az Északi-Hadsereg haladéktalan átcsoportosítását kérte a főváros irányába. Benedek nem osztotta Mensdorff-Pouilly véleményét. Azzal érvelt, hogy a mintegy 230 kilométerre fekvő Bécs túl nagy falat a megvert egységeknek és félő, hogy az Északi-Hadsereg alakulatait egy erőltetett menet egyszerűen szétbomlasztja. Helyette a mindössze 100 kilométerre lévő Olmütz erődjét jelölte meg hadműveleti célpontnak. A két vélemény között végül kompromisszum született:

1, a cs. kir. 10. hadtestet (Gablenz) vasúttal Bécsbe irányítják. A hadtest egyik dandárját a mai cseh-osztrák határnál fekvő Lundenburg (Břeclav) városánál kivagonírozzák az ottani vasúti csomópont védelmére.

2, négy lovashadosztályból egy lovashadtestet (Schleswig-Holstein) képeznek, mely szintén a Duna-völgye felé indul.

3, az Északi-Hadsereg maradéka Benedek parancsnoksága alatt Olmütz irányába vonul.

Míg az egyezségnek megfelelően Benedek csapatai fokozatosan elérték az olmütz-i sánctábort és Bécs védelme is napról-napra erősödött, a porosz főerők még mindig Königgrätz körül táboroztak és csak július 5-én indították meg újra a fő operatív mozdulatokat. Moltke számára csak lassan vált világossá, hogy az osztrák erők szétváltak, így a porosz 1. hadsereget (Frigyes Károly) és az Elbahadsereget (Herwath v. Bittenfeld) egyenesen Bécshez irányította, míg Frigyes Vilmos trónörökös 2. hadserege Benedek nyomába szegődött. Július közepén a Bécs felé vonuló porosz seregek elérték a Znaim (Znojmo) – Brünn (Brno) vonalat, így gyakorlatilag Alsó-Ausztria határánál álltak.

Az Északi-Hadsereget eközben újabb csapások érték. Július 12-én Albrecht főherceg átvette a teljes cs. kir mobil haderő feletti parancsnokságot. Az Olmütz-ben időző Benedeknek megparancsolta, hogy két további hadtestet (cs. kir. 3., valamint a Szász-Királyi-Hadtest) küldjön vasúton Bécs védelmére – ahova ezalatt megérkezett a Déli-Hadsereg két hadtestje – és a maradék csapataival pedig a Morva-folyó völgyében vonuljon a Dunához. Benedek szerencsétlenségére a porosz 2. hadsereg immár Olmütz határában állt és az 1866. július 15-én megvívott tobitschau-i (Tovačov) és roketnitz-i (Rokytnice u Přerova) ütközetek világossá tették számára, hogy a délre vezető utak lezárultak. Az Északi-Hadsereg így kénytelen-kelletlen Trencsén magasságában a Magyar Királyság területére menetelt, hogy a Vág-völgyén keresztül érje el Pozsonyt, majd Bécset.

A pozsonyi hídfő kérdése

A pozsonyi dunai átkelő akkor került a poroszok látószögébe, amikor azok főerői átlépték alsó-ausztria határát. A Bécset védő floridsdorf-i sáncok és az Albrecht főherceg által azidáig  összevont had – öt hadtest, négy lovashadosztály – olyan erőt képviselt, amit Moltke az adott pillanatban nem mert bevállalni. A július 18-án kelt műveleti rendelkezésben ezt írja:

„Hogy mekkora erőt összepontosított az ellenség Bécsnél, teljesen bizonytalan – mindazonáltal nem kizárható, hogy az első vonalbeli porosz erőket számbelileg túlszárnyalják; és a […] floridsdorf-i sáncrendszerre támaszkodva kilépnek a Morvamezőre, hogy csatába fejlődjenek.”

A helyzet komolyságát jelzi, hogy a porosz 1. és Elbahadseregek mozgása megállt és Bécstől északkeletre csoportosult, míg a 2. hadsereg a mai cseh-szlovák-osztrák hármashatár környékén stratégiai tartalékot képezett, ha az osztrák erők valóban támadásba lendülnének. Ezekkel az intézkedésekkel egyidőben Moltke azzal bízta meg a 7. és 8. hadosztályt, hogy egy fegyveres felderítés keretében mérje fel a pozsonyi hídfő védelmét és foglalja el azt.

Az akció lebonyolításával megbízott Fransecky altábornagy 7. hadosztálya július 21-én átkelt a Morván és Stomfa (Stupava) magasságában egyesült a 8. hadosztállyal (v. Bose). A poroszok ezt követően az alig hat kilométerre délre fekvő Pozsony irányába vonultak, amit mindössze gyenge osztrák alakulatok védtek. A pozsonyi hídfő bevétele két szempontból is fontosnak bizonyult:

1, A floridsdorf-i sáncrendszer okafogyottá válik és Albrecht serege oldalba kapható.

2, Benedek serege előtt lezárul a pozsonyi átkelő, így a Csallóköz vagy Komárom irányába kell vonulnia, amivel lekési a „bécsi csatát”.

Ütközet Lamacsnál és a Zerge-hegyen

A pozsonyi hídfő biztosítását a mindössze 4500 főt számláló, a csehországi harcokban igencsak meggyengült Mondel-dandár látta el. Ez az egység a július 4-i Benedek-Mensdorff egyezség értelmében Lundenburg-nál került kivagonírozásra, majd a poroszok közelsége miatt a Morva-folyó mentén haladva menetelt Pozsony irányába, ahol a várostól északnyugatra a lamacsi völgyszorosnál állt fel. Bár Mondel ezredes kilenc századnyi ulános és két ütegnyi tüzérségi erősítést kapott, ereje elégtelennek bizonyult egy komoly porosz támadás esetén. Mondel feladata így abban állt, hogy tartóztassa fel az ellenséget, amíg a Kis-Kárpátok mögött közeledő Északi-Hadsereg eléri Pozsonyt. A menetoszlop elején vonuló cs. kir. 2. hadtest július 21-én Nagyszombatnál, annak előörsei pedig immár a pozsonyi pályaudvarnál állomásoztak.

A porosz 7. és 8. hadosztály eközben megkezdte a támadást. Fransecky elképzelése szerint a 7. hadosztály leköti a Lamacs-nál védekező Mondel-dandár figyelmét, míg a 8. hadosztály két menetoszlopban Pozsonybesztercéből (Záhorksá Bystrica) kiindulva megmássza a Pozsonyt uraló Zerge-hegyet (Kamzík) és hátbatámadja az osztrákokat.

Az ütközet július 22-én reggel a porosz ütegek tüzével kezdődött, melyek osztrák lovas felderítőket vettek célba. A tűzpárbajba hamarosan az osztrák tüzérség is bekapcsolódott, de ágyúik olyan hevességgel tüzeltek, hogy egyes ütegeknél lőszerhiány lépett fel és sebtében ki kellett őket vonni az arcvonalból.  Ezalatt a porosz 8. hadosztály oldalazó mozgása felemás eredményt hozott. Habár a Zerge-hegy kisebb összecsapások után a poroszok kezére került, a cs. kir. 2. hadtest dandárjai egymás után érték el a csatateret, így a pályaudvar irányába indított minden további porosz próbálkozás sikertelennek bizonyult.

Ráadásul a poroszok kezeit saját parancsnokságuk is gúsba kötötte. Frasencky altábornagy ugyanis még az összecsapás kezdetén azt az értesítést kapta, hogy a napok óta tartó nikolsburg-i fegyverszüneti tárgyalások a jelek szerint eredményre vezettek, így 1866. július 22-én, déli 12:00 órától ötnapos fegyvernyugvás lép életbe. Habár több futárt küldött az időközben a Zerge-hegy ellen vonuló 8. hadosztály visszahívására, végül nem járt sikerrel. Ám mivel az a veszély fenyegetett, hogy a 8. hadosztályt ezáltal teljesen elvágják, sőt mit több: fogságba ejtik, Fransecky az ütközet folytatása mellett döntött a lamacsi völgyszorosban. Mindazonátal a poroszok délig mindössze kisebb sikereket értek el (mint a Ferenc-udvar/Franzhof elfoglalása), így mikor kürtszó jelezte a fegyverszünet életbe lépését, az ütközet egy döntetlennel zárult. Az utolsó lövések csak fél óra múltán csitultak el. Pozsony osztrák kézen maradt, ahogy a Zerge-hegyen álló porosz alakulatok sem tudtak teret nyerni a pályaudvar irányába.

A végjáték

Az elkövetkező öt nap alatt az Északi-Hadsereg alakulatai elérték Pozsonyt, átkeltek a Dunán és mire július 27-én a fegyverszünet lejárt, Albrecht főherceg egyesített cs. kir. Duna-Hadserege legkevesebb 225 ezer főt (harci létszám) és 800 ágyút számlált. Hogy a mindent eldöntő „bécsi csata” végül elmaradt, nem az erőforrások vagy az akarat hiányán, sokkal inkább a cs. kir. haderő katasztrofális morális és lelki állapotán múlt. A háború folytatása a porosz oldalon sem volt túlságosan népszerű. I. Vilmos király szívesen lovagolt volna be hódítóként a császárvárosba, amit Bismarck politikai szempontból helytelennek tartott. A porosz trónörökös – aki köztudottan gyűlölte Bismarck-ot – most mégis a miniszterelnök mögé állt.

A döntő érv ugyanakkor tisztán katonai jellegűnek bizonyult: a porosz táborban hetek óta tombolt a kolera, aminek több porosz katona esett áldozatul mint a csatatereken. Másfelől hiányzott a világos hadműveleti célkitűzés. A július 27-re kiadott rendelkezés nem említette a dunai átkelés lehetőségét Pozsonynál, ahogy a floridsdorf-i sáncok megtámadását sem. Az ostrompark 50 Krupp-ágyúja pedig még mindig Drezda magasságában vesztegelt.

Ezen érveket tekintve nem meglepő, hogy 1866. július 27-én a fegyverszünet általános fegyvernyugvássá vált, melyet augusztus 2-ig meghosszabítottak, majd a nikolsburg-i egyezséget az augusztus 23-i prágai béke váltotta. A porosz-osztrák háború ezzel végét ért. Ausztria kivált a Német Szövetségből és elismerte annak feloszlatását, valamint Olaszország javára lemondott Velence-tartományról. Az osztrákok 1866-os veresége magyar szempontból sem elhanyagolható, hiszen végleg megnyitotta az utat a kiegyezés felé.

Orbán Gábor, MA

Hadtörténész, 2017 és 2019 között az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) szakmunkatársa, számtalan német nyelvű tudományos cikk és kiadvány szerzője. Szakterülete a 19. század hadászata illetve gyalogsági harcászata.