Nyitókép: Cs. kir. gyalogság gyakorlatozás közben a szabadságharc éveiben használatos egyenruházati előírás szerint egy beállított képen, a századforduló idejéből. (a szerző gyűjteményéből)

 

Harcászati szempontból az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a hadtudomány fehér foltjai közé tartozik. A történelem iránt érdeklődő közönség ismeri a magyar és császárpárti hadvezérek és politikusok erősségeit és gyengéit, rekonstruálni tudja a hadműveletek lefolyását, azok stratégiai fontosságát, de tehetetlenné válik, ha azt szeretné megtudni, milyen harcászati vagy taktikai elvek alapján harcoltak a cs. kir. és a honvéd gyalogosok.

 

Ebben segítenek az úgynevezett gyakorlati szabályzatok, melyeket mindkét harcoló fél – lévén a magyar katonai szakterminológia csak jóval az 1867-es kiegyezés után kapott szárnyra – változatlan formában német nyelven használt.

 

A taktikai sík kérdése a fegyvernemek tekintetében

 hirdetes_810x300  

 

A mai hadtudomány, de még inkább a populáris hadtörténelem, döntő részben a hadviselés stratégiai és hadműveleti síkjainak a vonalát követi. A (had-)történészek többsége ennek megfelelően operatív kontextusba helyez egy-egy fegyveres konfliktust, amit annak természetéből adódóan egyben átsző a stratégiai sík. Mindeközben a hadviselés második (valójában harmadik) alappillére, a harcászat illetve a taktika, csak a legritkább esetekben kerül megvilágításba.

 

Ezek után nem meglepő az a tény, hogy a történelemkönyvek nagy hányada, bár teljes részletességgel beszéli el a háború időrendi lefolyását, kitér a hadvezér vagy politikus stratégiai széleslátására, sőt: a szociális és gazdasági hátteret is játékba hozza, mégsem képes választ adni az egyik legalapvetőbb kérdésre: Milyen harcászati elv alapján, hogyan küzdöttek a katonák a harctéren?

 

A stratégiai és az operatív sík mellett azonban épp a taktika az, ami valójában eldönti az ütközetet és azzal a háború menetét is. Lehet átütő erejű a tábornok katonai zsenije, az ellenséges hátország társadalmi, gazdasági, pénzügyi stb. kifárasztása, de a háború mégis a harctéren dől el. Már a híres porosz teoretikus, Carl von Clausewitz is kifejtette, hogy az ütközet, mint a taktikai sík egyik legfontosabb támpontja, az egyedüli hatékony módszer, a tulajdonképpeni háborús tevékenység, ami az ellenfél leküzdésére alkalmas.

 

Ezen felül a Clausewitz-féle elmélet szerint az ütközet egyrészt a tűzerő megsemmisítő erejének és másrészt a közelharc – mely tovább bontható a támadásra és a védekezésre –  elvén alapszik. Amennyiben ezt a mintát a három klasszikus fegyvernem tükrében vizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy csak a gyalogság képes mindkét elv (tűzerő illetve közelharc) egyesítésére, míg a lovasság a közelharc, a tüzérség ellenben a tűzerő tekintetében tűnik ki. Így nem kérdéses, hogy a harctéren végül a gyalogságon, jobban mondva: annak harcászati alkalmazásán áll vagy bukik a győzelem.

 

Cs. kir. gyalogság gyakorlatozás közben a szabadságharc éveiben használatos egyenruházati előírás szerint egy beállított képen, a századforduló idejéből. (a szerző gyűjteményéből)

 

A gyalogsági harcászat fejlődési görbéje a 19. századig

 

A 19. század közepén a gyalogság két, egymástól merőben különböző harcászati elv alapján, zárt vagy nyílt harcrendben küzdött. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a gyalogsági formáció zárt vonalban vagy oszlopban állt fel. A támadó alakzat elülső alakulatai azonban kiváltak a harcrendből és laza csatárláncban vonultak a zárt vonalak előtt. Feladatuk abban állt, hogy gyalogsági tüzükkel zaklassák az ellenséges formációt (=tűzerő elve) és ezáltal előkészítsék a zárt alakzat szuronyrohamát (=közelharc elve), amitől a tulajdonképpeni döntést várták a harctéren.

 

Ezen taktikai elgondolás kezdetei egészen II. (Nagy) Frigyesig és az úgynevezett vonalharcászatig („Lineartaktik”) vezethetőek vissza. A 18. század tipikus gyalogsági ütközete abban állt, hogy a háromsoros formációk parancsszóra (!) egy vagy több sortüzet adtak le az ellenségre, mielőtt szuronyrohamot indítva a közelharcot keresték (tényleges kézitusára azonban csak ritkán került sor). Egy átlagos sorgyalogos egy simacsövű (kovás illetve kőzáras) muskétával volt felszerelve, amely bár elvileg 250-450 méterig is elhordott, de a lövész aligha remélhette, hogy 100 méteren túl találatot érhet el. A tűzerő tényleges hatása ennélfogva a sortűzben („Massierung”) és nem az egyéni tüzelésben („Einzelfeuer”) rejlett.

 

Az első komolyabb zavart a vonalharcászat elvében a hétéves háború (1756-63) amerikai hadszíntere, majd az amerikai függetlenségi háború (1775-1783) okozta. Az északamerikai erdőségek ugyanis világosan rámutattak a zárt formációk tereptől való függésére. Másfelől a laza, nyílt alakzatban, mi több: szabadon működő könnyűgyalogság – Rangers,Tirailleures stb. – szerepe megnövekedett. Feltehetően a franciák voltak az elsők, akik felismerték az új lehetőség adta előnyöket és könnyűgyalogságukat nagy energiával képezték ki a nyílt harcrend elve szerint.

 

Jóllehet a pozitív harcászati előremozdulás ellenére a vonalharcászat egészen 1789-ig megőrizte uralkodó szerepét a harctereken, már megmutatkoztak azok a jelek, ami alapján aztán az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hadseregei is egymásnak feszültek.

 

Az „ordre mixte” sematikus ábrázolása (Austerlitz.org)

 

Az igazi változást a francia forradalom hozta el, mely ideológiai alapon kezdett tekinteni a harcászati kérdésekre. A „porosz”-nak vélt vonalharcászat, mint a régi rendszer (Ancien Régime) megtestesítője, fokozatosan hátrébb szorult a friss forradalmi eszmét képviselő oszlopharcászat („Kolonne”, a cs. kir. hadseregben aztán a „Masse” is) előtt. Mind a vonal-, mind az oszlopharcászat előnyöket és hátrányokat is jelentett. Előbbi lehetővé tette ugyan a tűzerő maximális kihasználását és az ellenséges tüzérségnek sem nyújtott túlságosan jó célpontot, ám nehézkes manőverezőképessége és a szárnyak sebezhetősége hamar megkezdte a katonák morálját, ami aztán a harcrend összeomlását eredményezte. Az oszlopharcászat ellenben bizonyos fokig pozitívan hatott a morálra, könnyen irányítható formáció volt, melynek szárnyai is biztonságban voltak. Ellenben a becsapódó ágyúgolyók széles folyosókat vágtak a szűk területen összevont katonák sokaságában.

 

Bonaparte Napóleon mindkét formációt adaptálta, és „ordre mixte” néven továbbfejlesztette. A kevert harcrendnek megfelelően a napóleon-kori francia gyalogezred központi zászlóalja vonalban, a szárnyakon felálló zászlóaljak azonban oszlopban álltak fel. A harcászati alapelv egyben offenzív jelleget öltött, ami abban nyilvánult meg, hogy a franciák a támadó oszlopok bevetésével akár több emberéletet is „bevállaltak”, amíg ezáltal a győzelem biztosított volt. Külföldön, ahol továbbra is a vonalharcászat volt mérvadó, ezt az elgondolást a biztos siker receptjének tekintették. Nem volt kivétel ez alól az Osztrák Császárság sem, hiszen a nagy reformer, Károly főherceg égisze alatt 1807-ben megjelent gyakorlati szabályzat a cs. kir. gyalogság részére („Exerzierreglement”) már a francia taktikai újításokat is szem előtt tartotta. Az már a sors fintora, hogy az osztrákok olyannyira ragaszkodtak a napóleoni elvekhez, hogy azok, kisebb változtatásokkal, egészen 1866-ig érvényben maradtak.

 

Folytatása következik …

 

Orbán Gábor, MA

 

Hadtörténész, 2017 és 2019 között az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) szakmunkatársa, számtalan német nyelvű tudományos cikk és kiadvány szerzője. Szakterülete a 19. század hadászata illetve gyalogsági harcászata.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 18 olvasónak tetszik ez a cikk.