Az 1848/49-es szabadságharc gyalogsági harcászata a cs. kir. gyakorlati szabályzat tükrében – 2. rész

Nyitókép: Cs. kir. gyalogság az 1848/49-es hadjáratokban is használatos egyenruházati előírás szerint egy beállított képen, a századforduló idejéből. (a szerző gyűjteményéből – minden jog fenntartva)

A 18. század második felének fegyveres összecsapásai, mindenekelőtt az észak-amerikai gyarmatokon vívott háborúk, világosan rámutattak az addig favorizált vonalharcászat tarthatatlanságára. A francia forradalom ráadásul erős ideológiai szellemmel hatotta át a köztársaság új tömeghadseregét, így a gyűlölt “porosz” vonalharcászat elsőbbsége hamarosan végleg fejet hajtott a „friss forradalmi eszmét“ hirdető oszlopharcászat előtt.

Az oszlopharcászat természetesen korántsem az 1789-es események és az azt követő káosz közvetlen szülöttje – sokkal inkább a gyalogsági taktika évtizedekre visszamenő, a gyakorlatra és a harcterek tapasztalataira építő fejlődési görbe. Bonaparte Napóleon mindkét harcászati elképzelést felkarolta és „kevert harcrend“ néven adaptálta, miáltal a francia gyalogság komoly harcászati előnyhöz jutott a riválisaival szemben. Majd ezek a taktikai újítások olyan mértékben honosodtak meg az európai nagyhatalmak – főleg Ausztria és a Cári Birodalom – hadseregeiben, hogy azok, kisebb-nagyobb változtatásokat leszámítva, 1866-ig megőrizték érvényességüket.

A cikk első része ide kattintva érhető el.

Az 1848/49-es szabadságharc gyalogsági harcászata a cs. kir. gyakorlati szabályzat tükrében – 1. rész

Károly főherceg taktikai újításai

A 19. század közepén a gyalogság zöme zárt alakzatban állt fel és a csatatéren szuronnyal kényszerítette ki az áttörést, míg a tényleges roham előtt az elülső alakulatok kiváltak az alakzatból és csatárláncba fejlődve zaklatták az ellenséges vonalakat, ami leginkább a tisztek és altisztek kiiktatásában, tehát a zavarkeltésben nyilvánult meg. A lövészeknek a győzelem előkészítése (=tűzerő elve) és nem kikényszerítése volt a célja, melyet a szuronyrohamtól (=közelharc elve) vártak.

Ez a szabályzás kétségtelenül az 1848/49-es szabadságharc honvéd illetve császárpárti – ha úgy tetszik „osztrák“ – gyalogságára nézve is kötelező érvényű volt, amelyet az akkor érvényes 1845-ös császári-királyi gyakorlati szabályzat (Exerzier-, illetve Abrichtungsreglement) tartalmazott.

A gyakorlati szabályzat az adott fegyvernem (ki-)képzési elemeit foglalta magába és kötelező (!) hatályú irányelveket határozott meg az alakzatok felállításáról, mozgásáról és a harctéren való alkalmazásáról. A cs. kir. gyalogság első, a napóleoni újításokat már valamelyest szem előtt tartó szabályzata 1807-ben jelent meg Károly főherceg égisze alatt.

Különösen érdekes Károly főherceg „A csatározásról“ című tanulmánya, amelyben helyesen ismerte fel, hogy a lövészek (tirailleurs) harcászati alkalmazása adta mobilitás és nyílt harcrend kialakulása alapjaiban rengette meg a vonalharcászat statikus mivoltját. Károly mindazonáltal csak az eszköztár bővítését látta a csatárláncokban, amely azonban szerinte a hadtudomány egészét érintetlenül hagyta (sic!).

Ennek megfelelően a döntést továbbra is a vonalban végrehajtott szuronyrohamtól várta. A gyalogosezred mint alapvető taktikai egység három zászlóaljnyi sorgyalogost és két gránátos-századot számlált, amely háromsoros vonalakban állt fel: az első sorba a legmagasabb katonák, míg az utolsóba a legjobb lövészek kerültek.

A Károly főherceg által „frissített“ vonalharcászat ellen foglalt állást Karl Philipp zu Schwarzenberg herceg, aki 1813 augusztusában kelt utasításaiban a támadóoszlop (Angriffskolonne) előnyeire hívta fel a figyelmet a vonal (Linie) ellenében.

Az elszalasztott lehetőségek időszaka (1815-1848)

A napóleoni háborúkat követő időszakban a cs. kir. gyalogság taktikai képzése rendkívül alacsony szintet képviselt. Ez többek között a Habsburg Birodalom siralmas pénzügyi helyzetére, valamint a békebeli hadgyakorlatok egysíkúságára vezethető vissza. Habár már Károly főherceg is felismerte a „hadijátékok“ életszerű kivitelezésének a szükségességét, a hadgyakorlatok és manőverek megmaradtak a formális keretek között.

Említést érdemelnek Josef W. Radetzky tábornagy 1831-es, az itáliai cs. kir. hadsereg számára kiadott rendelkezései, melyek döntően a Károly főherceg által meghatározott taktikai elgondolásokra támaszkodnak, ám a gyalogsági tűzre mint defenzív/védekező eszközre tekintenek szemben a Károly-féle offenzív/támadó jelleggel. A szuronyroham Radetzky-nél is megmaradt mint az ütközetet eldöntő tényező, aminek sikerét az erők megfelelő időben és helyen végrehajtott koncentrációjától tett függővé.

Jóllehet a sorgyalogság feladata abban állt, hogy tömegben nekiiramodva, közelharcban vívja ki a döntést, Radetzky mégis minden egyes katona alapos, a nyílt harcrendben történő kiképzése mellett emelt szót.

Az 1845. évi gyakorlati szabályzat

A cs. kir. gyalogság számára kiadott 1845-as szabályzat szintén a négy évtizeddel korábban megfogalmazott doktrínákat ismételte meg, miszerint az oszlopban vagy vonalban végrehajtott szuronyrohamot a csatárláncok előkészítő tüze kell hogy megelőzze.

A gyalogság alapvető taktikai egysége az ezred helyett immár a zászlóalj lett, amely a könnyebb manőverezhetőséget kihasználva „zárt zászlóalj-oszlopban“ állt fel – előtte pedig az alakzatból kiváló laza csatárlánc haladt.

Habár a tűztámogatás elméletben differenciáltabb (sortűz parancsszóra, egyéni tűz – parancs nélkül, gyalogsági négyszög-tüzelés stb.) formát öltött, a sorgyalogság lövészképzése kritikán aluli maradt. Beszédes a bresciai hiéna, Julius von Haynau táborszernagy gyakran idézett anekdotája, miszerint a „kutyákat” jobb szuronyrohamra küldeni, hiszen lőni úgysem tudnak.

Ami a magyar gyalogságot illeti, a forradalom és az azt követő szabadságharc ideje alatt a honvédsereg egyszerűen átvette a cs. kir. gyalogság taktikai elveit, ami a gyakorlatban egyet jelentett az 1845-ös szabályzattal. Egy, a magyar viszonyokat figyelembe vevő szabályzat kidolgozását sem az idő hiánya, sem a katonai szakterminológia akkori állapota nem tette lehetővé (sőt, ez csak jóval 1867 után következett be), így az „osztrák” harcmodort 1849 nyaráig változatlanul alkalmazta a honvédsereg.

Orbán Gábor, MA

Hadtörténész, 2017 és 2019 között az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) szakmunkatársa, számtalan német nyelvű tudományos cikk és kiadvány szerzője. Szakterülete a 19. század hadászata illetve gyalogsági harcászata.