Nyitókép: Sobieski János életnagyságú viaszfigurája a varsói Hadtörténeti Múzeumban (a szerző felvétele – minden jog fenntartva.)

 

1683. szeptember 12-én Bécstől nyugatra az egyesült keresztény sereg döntő vereséget mért a császárvárost ostromló oszmán hadakra. A csaknem tizenkét órán át tomboló kahlenbergi csata véget vetett Bécs több mint 60 napig tartó kálváriájának, a győzelmet magának tudó Sobieski János lengyel királyt pedig máig mint Bécs, sőt: a kereszténység megmentőjeként tisztelik.

 

Habár a Sobieski 1683-as teljesítményét érintő narratíva a lengyel, de egyben az egész közép-kelet európai köztudatban is érinthetetlen, addig a lengyel király szerepének megítélése a történelemtudomány színpadán a 19. század óta komoly viták tárgya.

 

Az 1683. évi nagy török hadjárat története: Bécs ostroma

 hirdetes_810x300  

Az udvari etikett és a kalap kérdése

 

Sobieski János, lengyel királyként III. János, diplomáciai hírnevén már a kahlenbergi csata estéjén komoly csorba esett. Miután a nap döntő hányadát a nyeregben töltötte és a szövetséges jobbszárnyon 18 óra környékén végül általános lovasrohamot rendelt el az összeomlás szélén álló oszmán vonalak ellen – ami valóban meghozta a végleges áttörést -, Sobieski a bécsi „skót kapu“ (Schottentor) előterében találkozott össze Lotharingiai Károly császári főparancsnokkal, valamint a német választófejedelmekkel.

 

Rövid megbeszélés után, ami a korszak etikettjének megfelelően francia nyelven folyt, Sobieski a városba való bevonulás mellett döntött. Ezzel súlyosan megsértette a spanyol udvari protokoll szabályait. Ugyanis a császári székhely területére elméletben csakis annak koronás fője léphet elsőként, Habsburg (I.) Lipót azonban ekkor még úton volt Linzből. Míg a birodalmi fővezérek és Lotharingiai Károly a kapunál várakoztak, Sobieski János kíséretével a skót kapun keresztül mégis a város földjére lépett és a skót apátság (Schottenstift) felé vette az irányt, miáltal a császáriak szemszögéből nézve „megbocsáthatatlan“ hibát vétett.

 

Lipót császár napokkal később csakugyan elérte Bécset, majd szeptember 15-én sor került a híres schwechati találkozóra a két uralkodó között, amit az utókor hideg, barátságtalan eseményként tálal. Lengyel, de többek között magyar oldalon is máig él az a mítosz, hogy Lipót bosszúból és szándékosan nem emelt kalapot Sobieski fia, Jákob előtt, amivel megsértette a lengyelek királyát.

 

Sobieski János és Habsburg Lipót schwechati találkozása. (Arthur Grottger festménye – wikipedia)

 

A találkozó valójában szigorú szabályok mellet zajlott le, amely során Christoph Leopold von Schaffgotsch gróf – a császár lengyelországi különmegbízottja – közbenjárásának köszönhetően mindkét uralkodó nyeregben ült, elkerülve, hogy melyik koronás fő álljon az előnyösebb pozíciót jelentő jobb oldalon, ami újabb sértődést eredményezett volna. Sobieski Jákob a király fia – „królewicz“ – volt ugyan, de korántsem a lengyel trón várományosa, így Lipót – egyébként az udvari etikettnek megfelelően – a német birodalmi választófejedelmek tisztelete jeleként sem emelt kalapot, nemhogy a królewicz előtt.

 

Sobieski János hitvesének címzett X. számú levelében nehezményezi a schwechati találkozó pillanatait, holott világosan tudnia kellett – levelei magas intelligenciáról árulkodnak -, hogy a królewicz rangban egy választófejedelem mögött áll. A megváltozott, sokszor ellenséges légkörről így ír:

 

„Mindenki olyannyira megváltozott, mintha sohasem ismertek volna minket. Ahogy Schaafgootsche gróf [Christoph Leopold Schaffgotsch, megj.], úgy a császári küldött is elhagyott bennünket; utóbbi nemcsak kevélynek mutatkozik, de egyenesen kerül is mindnyájunkat, sőt: ha iszik, des impertinences [tiszteletlenül/durván, megj.] beszél. Élelmet most már alig kapunk, habár a Szentatya hatalmas összeget fordított erre (…). Sebesültjeink és betegeink trágyadombon fekszenek, – és egy tutajt sem kérhetek számukra, hogy Pozsonyba szállítsuk őket, hiszen jómagam részére sem akartak még egy kvártéjt sem kijelölni.“

 

Az isteni beavatkozástól Lotharingiai Károly győzelméig

 

A kahlenbergi csatát követő évszázadokban a győzelmet isteni beavatkozásnak vélték, így a halandók szerepe az ütközetben másodlagos szerepet töltött be. Ez a tendencia a 19. század második felében, főképp az 1683-as események 200 éves évfordulója kapcsán változott meg gyökeresen.

 

1883-ban Bécs városa, a császári székhely megmenekülésének 200. évfordulójának emlékére egy műalkotás megtervezésére adott megbízást, ami tíz évvel később a Szent István székesegyházban (Stephansdom) került felszentelésre. Az emlékmű középpontjába azonban nem Sobieski János, hanem a várost védő császári főparancsnok, Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf került, ami kiváltotta a lengyelek rosszallását Ausztria-Magyarországon innen és túl. Sobieski alakja ugyanis nem volt több, mint az alkotás egyik díszítőeleme.

 

Ehhez társult, hogy történészek (Johann Newald stb.) egy csoportja a csata pontos lefolyását kezdte el vizsgálni, és arra a következtetésre jutott, hogy mire a lengyel (-német) lovasroham megindult, addigra Lotharingiai Károly csapatai már rég megtörték az oszmán ellenállást, így a csata valódi hősének nem Sobieskit, sokkal inkább Lotharingiai Károlyt kellene tekinteni. Az igazság valahol a kettő nézet között rejtőzik.

 

Sobieski János vagy Lotharingiai Károly?

 

A szövetséges sereg jobbszárnyán felálló, mintegy 28 ezer főt számláló lengyel kontingensnek hosszú órákra volt szüksége, míg a bécsi erdő nehezen járható ösvényein átvonult, így Sobieski csak délután 13 és 14 óra között állt harcrendbe. Ekkora a balszárnyon küzdő császári seregtest (21 ezer ember) kemény harcok árán bevette a megerődített Nußdorf települést és nemhogy „benyomta“ az ellenséges arcvonalat, de helyenként a török sátortábort is elérte. Lotharingiai jobbján, a szövetséges centrumban a birodalmi német csapatok lassabban nyomultak előre, így Lotharingiai pihenőt rendelt el katonái számára, majd mikor a szászok felzárkóztak és az úgynevezett töröksánc (Türkenschanze) elé értek, a császári kontingens egy jobbra tolódó oldalazó manőverbe kezdett, aminek hatására a török jobbszárny, valamint a centrum is szétesett.

 

Ami Sobieskit illeti, a lengyelek körülbelül akkor kezdték meg a hadrendbe állást, amikor Lotharingiai császári katonái rövid pihenőt kaptak. A közhiedelemmel ellentétben a lengyel szárnyas huszárok támadását órákon át tartó harc előzte meg. Az előörsöt alkotó mintegy kétezer lengyel lovas erős oszmán egységekbe ütközött, majd visszavonult. Eközben a lengyel gyalogság erejét a szőlőskertekben megbúvó törökök kötötték le. Ezen a ponton négy birodalmi gyalogezred segítségére volt szükség, mire a helyzet normalizálódott.

 

Délután 17 és 18 óra között Sobieski általános rohamot rendelt el, amihez a német lovasság is csatlakozott. Így a 18 ezer lovast számláló roham csak egy része volt lengyel, a híres szárnyas huszárok száma pedig háromezer fő körül mozgott. A töröksánc elestével és a császári oldalazó támadással egyidőben meginduló lovasroham hatására végül az oszmán balszárny is összeomlott, így a csata a szövetségesek győzelmével zárult.

 

A bécsi erdő a Schafberg déli lejtőin. (a szerző felvétele)
A bécsi erdő a Schafberg nyugati lejtőiről nézve. Ezen a helyen vonult át a lengyel kontingens. (a szerző felvétele)

 

A fentiekből világosan kivehető, hogy a török sátortábor a lengyel beavatkozás nélkül is elesett volna és a csata hősének, Sobieski János vitathatatlan vitézsége mellett, Lotharingiai Károly tekinthető. Hogy a babérokat mégis a lengyel koronás fő tudhatta magáénak, az a kilenc nappal előtte megtartott haditanács döntéseinek köszönhető.

 

A 1683. szeptember 3-i stetteldorfi haditanács során meghatározott döntések pontosan leírták a szövetséges haderő összpontosítási körzeteit, mozgási és ellátási vonalait, valamint a fővezérség kérdését, amelyet a 2. pont taglal:

 

„La disposition des armées et commandements d’ycelles – Le suprême commandement, sa Maj. Imp. ne venant point, demeureroit à sa Maj. le Roy de Pologne, du reste chacque chef commanderoit se trouppes.“

 

Vagyis az egyesült sereg főparancsnoki tisztségét a lengyel király veszi át, amennyiben a császár nem érne időben a csata helyszínére. Habsburg Lipót pedig ekkortájt még Passauból illetve Linzből volt úton. Ilyen módon a „Bécs megmentője“ cím elvileg valóban a főparancsnokot, tehát Sobieski Jánost illeti – gyakorlatilag azonban ezen a címen Lotharingiai Károllyal kell osztozkodnia. A máig beidegződött frázisok, miszerint Bécset egy lengyel sereg mentette fel, éppúgy túlzóak, mint a szárnyas huszárok isteni beavatkozása, amely valójában egy lengyel-német lovasroham volt háromezer huszárral az élen.

 

A Kahlenberg nem az a Kahlenberg

 

Sobieski János lengyel király máig a köztudat szerves része – és nemcsak Lengyelországban. Míg Bécs szocialista vezetése, mely a város muszlim lakóinak „lelki világát“ szem előtt tartva többször megtagadta saját történelmét és Sobieskihez fűződő viszonya a szentelt víz és az ördög eseteként jellemezhető (igaz, szigorúan tudományos magyarázatba csomagolva), addig a szélsőjobbos felvonulások szintén rendre nélkülözik a tárgyilagosságot. Utóbbiak egy megfelelő emlékművet szeretnének a „török feletti győzelem“ emlékére, előbbiek pedig ezt mindenáron megakadályoznák. Ami közös a két táborban, hogy mindkét irányzat hamiskás talajon küzd önmaga igazáért.

 

Lengyel szárnyas huszárok idealizált rohama. (Zvezda – illusztráció)

 

A mai Kahlenberg ugyanis nem egyenlő a csata idején ismert Kahlenberggel. 1693-ban a történelmi Kahlenberget Leopoldsbergre keresztelték, a tőle délre fekvő Josefsberg pedig a Kahlenberg nevet kapta. A csata előtti istentisztelet, melyen Sobieski személyesen ministrált, így nem a mai Josefskirche területén zajlott le – ahol emléktáblát is kapott -, hanem a Leopoldskirche (1683-ban romokban heverő) falai között.

 

Sobieski 1683-as emléke él. Ahogy az sem a véletlen műve, hogy a Gdańsk-Varsó-Bécs között napi szinten közlekedő vonat neve nem más, mint: „Sobieski“

 

Orbán Gábor, MA

Hadtörténész, 2017 és 2019 között az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) szakmunkatársa, számtalan német nyelvű tudományos cikk és kiadvány szerzője. Szakterülete a 19. század hadászata illetve gyalogsági harcászata.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 14 olvasónak tetszik ez a cikk.