Bakelit-sztorik 25 – A pénz, a prizma, Mi és Ők. Avagy a Pink Floyd albuma

Nyitókép: SITA

Mit tehet a magamfajta zenefanatikus, aki rajongója a Pink Floydnak, és korszakos prizmás- lemezének, de éppenséggel lemaradt az album megjelenésének szép kerek évfordulójáról? Hát, vár még egy kicsit, s egy héttel később köszönti a Hold sötét oldalát (The Dark Side of the Moon). Merthogy ezt az albumot nem megünnepelni és nem cikkezni róla óriási ostobaság lenne.

A lemez maga a 43 percbe sűrített popkultúra. Ez az album a 20. század vinylbe vésett érzés- és frusztrációtömege. Témáit tekintve magába foglal mindent, ami az emberiséget, akár az előző, akár a jelenlegi században érdekelte és hajtotta. Benne van a pénz és ez által hatalom utáni sóvárgás, benne van az üldözöttség témaköre – amiből bőven kijutott a 20. század emberének – benne van a különbözés, az örök „Mi és ők” szembenállás és minden, ami a mindennapjainkan hajt, tüzel, elgondolkodtat vagy ép lehorgaszt minket. Épp olyan sokszínű e lemez, mint a borítóján szereplő szivárvány. S mindemellett mégis mérhetetlenül élvezhető zenei csemege mindenkinek, aki beléhallgat, legyen szó akár rajongóról, akár csak az együttes és műfajról félfüllel hallott halandóról. Mindenki szeretni tudja, mert annyira különleges, hogy a legkülönbözőbb rétegeket is képes bevonzani és lelkes hallgatosággá tenni.

   

Arról nem is szólva, hogy amit ez a 4, akkoriban a harmincas évei elején járó zenész letesz elénk, mint zenei produktumot, az igencsak fajsúlyos munka. Hangszeres tudásuk megkérdőjelezhetetlen. David Gilmour zsenialitását sokan felfedezni vélték már korábban is, de ezzel az albummal vált igazán megingathatatlan ténnyé gitárvirtuozitása. Roger Waters (az agy) pedig az évek alatt hatalmasat fejlődött és 1973-ra egy végletekig megbízható, komoly basszusgitáros lett belőle, nem mellesleg a banda fő dalszerzője és szövegírója, akinek dominanciája aztán főképp ezen album után valik majd tagadhatatlanná.

És itt van még Rick Wright, a csendes zseni, a Pink Floyd George Harrisonja, a megbízható, virtuóz billenytűs, aki elkápráztat minket játékával, olyan fenomenális dalokban is megcsillantva tehetségét e lemezen, mint az Any colour you like vagy a Great gig in the sky – ráadásul még énekhangja is jólesik a Time című szerzeményben. És meg ne feledkezzünk a precíz dobosról, aki az egyetlen olyan bandatag, ki minden egyes Floyd-studiólemezen játszott: Nick Mason.

Ez a négy ember, továbbá a Dark side-ot megelőző 7 studióalbum minden buktatója és tapasztalai, valamint a megfelelő zene-szöveg-dizájn kombója kellett ahhoz, hogy a Pink Floyd megalkossa egyik legkomolyabb produktumát. Úgy is mondhatnám: ekkorra értek igazán össze a színek és az ízek.

Ez minden idők legnépszerűbb, legkelendőbb és legsikeresebb progresszív rock lemeze, melynek kultikus borítójával lépten-nyomon találkozhatunk: fiatal, sokszor a jelentést sem ismerő tinik pólóin, pénztárcákon, plakátokon, bárhol a tévében, ajándéktárgyakon, egyszerűen megkerülhetetlen, már-már zaklató szinbólummá nemesülve körülöttünk. Az alkotásért a Hypgnosis nevű londoni cég felel, akik egyébként a Floyd összes kultikus borítójáért is felelősek. A fényt megtörő prizma pedig: egyszerűen mérhetetlenul jól mutat!

S a lemez? Rakjuk is fel a lejátszóra. A korong már forog, a tű finoman megérinti a vinyl felszínét és lassacskán, hosszú másodpercek izgatott várakozása után felhangzanak a lemez első hangjai. Fennségesek:

Játékautomaták vagy pénztári gépek csilingelő hangjai, egyre hangosodó beszéd zajai, röhögések, majd egy nő velőtrázó sikolya. Igy indul a huszadik század egyik legfontosabb albuma. Izelítő az előttünk álló csaknem háromnegyed órából, mindez szívverésszerű ütemmel elegyülve, majd hirtelen, mintha csak a teremtés hangja csendülne fel, a sötétségből kirobban a Zene. Gyönyörű gitárhangok, az egyik legjólesőbb melegségérzettel eltöltő Gilmour-akkordfutam. Minden a helyén van ebben az éteri dalban, mely megelőlegzi a teljes album rendkívüli minőségét is.

Amilyen hirtelen változó az ember hangulata és az őt körülvevő események és állapotok, olyan hirtelenjében alakul az album hangulata is. Jóleső, andalító kényelmünkből valami rohanó, zaklató, nyugtalanító, veszélyes zajtömeg ragad ki bennünket. Hirtelen a 70-es évek úttörő elektronikus zenéjének világába csöppenünk. Mintha csak a Kraftwerk vendégszerepelne az albumon. Roger Waters víziója ez a dal, mely az On the run címet kapta, s mely a szintetizátorral való kísérletezése eredményeként jött létre. Pár évvel korábbi, Pompeiiben felvett koncertjük anyagán is hallható már részlete ennek a szerzeménynek. Kétségkívül izgalmas darab.

Mint nyugtalanító álomból riasztó vekker, úgy riaszt minket a számtalan óra, mely az idő kérlelhetetlen sürgetését hivatott még hangsúlyosabbá tenni a Time című dal elején. Remekbeszabott ez a nóta, Gilmour egyik legerőteljesebb gitárszólójával. A dal utolsó harmadában aztán visszatér a lemezindító Breathe című szerzemény dallama, melynek sorai Rich Wright hangján szólalnak meg.

A lemez A oldalának méltó lezárásaként, mintegy éteri csodaként hangzik fel a The Great Gig in the Sky, mely olyan klasszikus zenei csoda, hogy sokan talán nem is gondolnák, hogy rock lemezen hallható:

A lemez számtalan csúcspillanatának legcsúcsabbika köszön be az ismét felcsendülő játékgépek hangjával. A basszusgitár mindent bűvkörébe hajtó hangjai veszik át lassan az irányítást, majd betársul Gilmour gitárjátéka és elindul a zenetörténet talán legdögösebb pénz-nótája. Számomra ez mindent visz. A recsegős, mocskos szaxofon, majd az utánozhatatlan gitárszóló elemi erővel hat rám mindahányszor csak meghallom e dalt.

A Money mesterien, alig észrevehetően csordogál át a szembenállást, megosztottságot bemutató Us and Them cimű dalba, mely egy igazi remekbeszabott opus, gyönyörű, hosszú bevezetővel, az előző dalból már ismerős szaxofonnal. Olyan a dal, mint egy igazi űrutazás. Nem egészen evilági élmény.

A lemez utolsó három dala olyan mesterien folyik egybe, komoly dalkolosszust alkotva, hogy valójában egyetlen szerzeménykent is tekinthetünk rá. Az Any Colour You Like című dalban olyan pszichedelikus erők szabadulnak fel, melyeken nem győzünk csodálkozni, s melyek menthetetlenül bűvkörükbe rántanak minket. Rick Wright és David Gilmour szenzácios kettőse garantálja, hogy egy másodpercre se unatkozzunk, mígnem a lemez nagyszabású fináléjához érkezünk, melyet a Brain Damage/Eclipse című dalpáros jelent.

A dalok, mindamellett, hogy a lehető legjobb lezárásai ennek a nagyszabású lemeznek, egyszer s mindenkorra leszámolást is jelentenek. Leszámolást a zenekar fölött évek óta ott függő emlékkel és nehéz örökséggel, a banda alapítójával és eredeti gitáros-énekes-dalszerzőjével, Syd Barrettel. Syd az együttes első két lemezén működött közre, a legelső korongot egy dal kivételével egy az egyben ő szerezte, egyre súlyosbodó mentális és drogproblémái miatt azonban távoznia kellett, mert a banda nem tudta már hova tenni megbízhatatlan, hektikus viselkedését.

A Floyd ezután éveken át kereste a helyét, a megfelelő irányt, mely felé elmozdulhatna, ami a saját hangja lehetne. Próbáltak hűek maradni Barret űrrock és pszichedelikus alapelveihez, miközben saját ízlésüket is belecsempészték dalaikba, ám éveken át nem volt egyértelmű, mit is jelent a Pink Floyd zenéje. Ezzel az albummal azonban ledöntötték a falakat, rátaláltak igazi, teljesen egyedi hangjukra és kőkemény, megingathatatlan bizonyítékát adták tehetségüknek, létrehozva a modernkori zenetörténet egyik legjobb albumát, egyik alapművét.

Kerepesi Igor

Aki tovább kalandozna még a Pink Floyd világában, azt érdekelheti 5 évvel ezelőtti élménybeszámolóm Roger Waters budapesti koncertjéről:

Szimbólumok s társadalomkritika: Roger Waters Budapesten