A tőrbecsalt jövő – 1. rész

A felvidéki közbeszédben vannak olyan témák, amelyekről valamilyen oknál fogva kevés szó esik, noha a kisebbség jövője szempontjából ezek sokszor központi fontosságúak.

Ezúttal a pályakezdő fiatalok elvándorlásáról szeretném elmondani a véleményemet, amelynek nem is olyan hosszú távon hasonló következményei lehetnek a kisebbségi magyarságra nézve, mintha valaki egy fürdőkádban felvágná az ereit és várná, hogy mikor jön el az utolsó pillanat.

Čaplovič mögöttes szándéka

Ráadásul most egy újabb fenyegetés is megjelent a láthatáron egy igen csak álságosan bejelentett elképzelés formájában. Dušan Čaplovič oktatási miniszter magyarországi modell alapján szeretné ismét bevezetni az oktatási intézmények központi irányítását, mondván, hogy így ésszerűbbé lehetne tenni az iskolák finanszírozását és kiiktatnának egy fölösleges pénzosztó szervet: a települési önkormányzatot.

Mivel ebben az országban élek, nagyon jól tudom, hogy minden efféle bejelentésnek mögöttes szándékai is vannak, amelyeket hangosan soha nem mondanak ki, csak szép csendesen végrehajtják. Ez a kisebbségi iskolarendszert fogja ismét aláásni, és épp az az álságos az egészben, hogy magyarországi példára hivatkozva szeretnék majd megvalósítani.

Továbbtanulási kedv külföldön

   

No de most inkább visszakanyarodnék a bevezetőben jelzett témára, amely az újkori agyelszívás sajátos formája. Noha a felvidéki magyarok körében is megnőtt a továbbtanulási kedv, a diplomásaink aránya még mindig elmarad az országos átlagtól, másrészt bizonyos területeken – magyar irodalom szakos tanárokból például – „túltermelés” folyik, és a kisebbségi közeg ezt ma már nem képes „felszívni”.

Ugyanakkor továbbra is hiány mutatkozik orvosokból, természettudományi tárgyakat oktató tanárokból, műszaki szakemberekből stb. Miután a jobb képességekkel rendelkező érettségizettek jelentős hányada eleve nem az egyre romló színvonalú szlovákiai felsőoktatási intézményeket választja, hanem különböző csehországi (elsősorban prágai és brünni) vagy magyarországi egyetemeken tanul tovább, már ezzel a döntésével egy lépést tett afelé, hogy szakmai életútját ne a szülőföldjén, hanem külföldön folytassa.

Ez ma már sokkal könnyebben megy, mint 1990 előtt, amikor egy jóval zártabb, viszont egzisztenciálisan egy biztonságosabbnak tűnő világban éltünk.

Okok az önigazolásra

A külföldön maradók számos okot sorolnak fel magyarázatképpen és önigazolásul is. Ezek egy része kézenfekvő: a pályakezdő értelmiségiek Szlovákiában nehezen találnak képzettségüknek megfelelő munkát, vagy ha mégis, az anyagilag nem attraktív. A Magyarországon végzettek gyakran családot alapítanak és egzisztenciát teremtenek maguknak „odaát”, de sokan vannak olyanok is, akik nem kívánnak egy magyarellenes társadalmi közegben Don Quijote-ként meddő szélmalomharcot folytatni.

Ugyanis nyíltan ki kell mondani, hogy a most 20 éves Szlovákia – jóllehet épp az MKP hathatós segítségével is sikeresen integrálódott a különböző európai szervezetekbe – továbbra is 19. századi nacionalizmussal fertőzött, és ez a szemléletmód annyira a tudattalanban gyökerező, hogy még az egyébként normálisan gondolkodó szlovák értelmiségiek sem képesek maradéktalanul függetleníteni magukat tőle.

Külföldön sincs kolbászból a kerítés

Nem titok, hogy sokszor maguk a felvidéki magyar szülők buzdítják gyermekeiket arra, hogy Magyarországon, Csehországban vagy Nyugat-Európában igyekezzenek jól jövedelmező munkát találni maguknak, ahol inkább a tudásuk a fontos, nem a nemzetiségük. Ez nyilván a viszonyok kellő ismeretének hiányából is fakad, hiszen ott sem kolbászból fonják a kerítést, és a gazdasági válság miatt az egzisztenciateremtés még egy konszolidáltabb országban sem könnyű.

Politikusgyerekeknek külföldi exisztencia

És gyakran nem átlagemberek gyermekei igyekeznek maguknak külföldön egzisztenciát teremteni, hanem egykori vagy épp ma is aktív kisebbségi magyar politikusoké, akik másokat előszeretettel arra buzdítanak, hogy érdemes magyarként megmaradni a Felvidéken. Nyilván mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy hol keresi a boldogulást, de ez az elvándorlási folyamat – úgy tűnik – egyre inkább felgyorsul.

Aki meg nem megy el, az vagy magyarként reménytelen küzdelmet folytat a társadalmi érvényesülésért vagy az önfeladás útjára lép és követi azokat, akik az elmúlt 20 év során magyarokból szlovákká lettek (legalább is ők így gondolják). Statisztikák nem készültek arról, hogy hány fiatal felvidéki magyar diplomás hagyta el Szlovákiát az elmúlt két évtizedben, de számuk legalább 1500-2000-re becsülhető.

Gyermekcsőszök, ápolók

Ezek között természetesen olyanok is vannak, akik a szülőföldjükön hasztalan igyekeztek megfelelő munkát találni maguknak és egyszerűen Nyugat-Európába vándoroltak, ahol sokszor nem a szakképesítésüknek megfelelő munkakörben dolgoznak. Az egyetemet nem végzett fiatalok között még nagyobb az elvándoroltak aránya, ki „gyermekcsőszként”, ki idős emberek ápolójaként igyekszik javítani anyagi helyzetén.

A külföldön végzett felvidéki magyarok között persze szép számmal akadnak olyanok is, akik tehetségüknek köszönhetően elindulnak egy felfelé ívelő tudományos karrier útján, amelyről csak elvétve hajlandók letérni, hogy visszatérjenek szülőföldjükre. Egy mai Klebersberg Kunó aligha lenne képes őket eredményesen visszacsalogatni, ráadásul a kisebbségi közegben nincs is olyan intézmény, amelynek hozzá fogható vagy hasonló kompetenciákkal rendelkező vezetője lenne.

Talán a komáromi Selye János Egyetemnek (SJE) lenne erre némi esélye, de ismerve az ottani viszonyokat, ez jelenleg reménytelennek tűnik. Sajnos sem a tanári kar, sem az ott tanuló diákok szakmai felkészültsége nem olyan, amely biztosítékot jelentene a remélt tartós fellendülés számára. Már a kezdeti nehézségek, sokak ódzkodása, sőt elutasító magatartása eleve rossz indulási alapot teremtett az első önálló felvidéki magyar egyetem számára.

Szaktanárból kevés

Amikor pedig a kedvező politikai csillagzat 2004-ben mégiscsak életre segítette, igazából egy olyan hibrid lett, amelynek senki sem tudott maradéktalanul örülni. A nyitrai egyetemen ezzel egy időben a magyar tanárképzés „váratlanul” kedvezőbb helyzetbe került, de a két egyetemen folyó pedagógusképzés – ez már akkor nyilvánvaló volt, és azóta sem módosult lényegesen a helyzet – inkább konkurenciát teremtett, és nem oldotta meg azoknak a szaktanároknak (földrajz, kémia, biológia, fizika) a képzését, akikből viszont hiány van a felvidéki magyar általános és középiskolákban.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a pozsonyi Comenius Egyetemen és a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem hungarológia szakán is elsősorban a magyar szakosok képzése dominál, akkor a fentebb említett „túltermelés” reális körvonalakat kap. Azok a politikusok, akik ott bábáskodtak a SJE megszületésénél nyilván elégedettek, de több mint 8 év elteltével talán nem lenne haszontalan egy alapos mérlegvonás sem. A kilátásba helyezett „lefokozás” legalább önvizsgálatra késztethetné a komáromi intézmény egykori és mai vezetőit, de ennek nem sok jelét látni. Ez egyszersmind arra is lehetőséget kínálna, hogy a fejkvóta-rendszer negatív kihatásait is tüzetesebben szemügyre vegyük. De erről majd egy más alkalommal írnék.

Homérosz

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!