Korábbi írásaimban már többször utaltam a felvidéki magyar értelmiség helyzetére és szerepére a kisebbségi társadalomban. Talán érdemes lesz alaposabban is körbejárni ezt a kérdéskört, bár már maga az értelmiség fogalma is megérne egy önálló dolgozatot, de most érjük be annyival, hogy olyan emberek csoportjáról van szó, akik ismereteik, tapasztalataik alapján maguk fogalmaznak meg különböző témákban önálló gondolatokat, véleményeket, következtetéseket és ezek között logikai összefüggéseket képesek felállítani. Természetesen sok egyéb kritériumot is említhetnénk, ez azonban csak cizellálná a meghatározást, de vajmi keveset mondana az értelmiségi léthelyzetről és szerepről.

Az értelmiségi emberről azt feltételezzük, hogy tevékenységét az önmaga által kialakított szellemi erőtérben, egzisztenciálisan függetlenül igyekszik végezni. Sajnos, ez nem pusztán elhatározás kérdése, hiszen a társadalmi munkamegosztásban az értelmiségi sajátos posztot foglal el, amelyet nagyban befolyásolnak külső tényezők, és ezeket sokszor akkor sem lehet eliminálni, ha a független gondolkodást korlátozzák és szélsőséges esetben teljesen közömbösítik az egyéni szemléletmód alapján kialakított következtetések társadalmi üzenetét. (A külső tényezők alatt elsősorban a megfelelő intézményes keretek hiányát és az ebből adódó létbizonytalanságot értem.)

Már korábban is utaltam rá, hogy a kisebbségi társadalomnak kevés saját intézménye van és ezeket is többnyire szűkös anyagi keretek között tudja csak működtetni. Az 1989/90-es rendszerváltás ezen a téren meglehetősen ellentmondásos helyzetet teremtett. Egyrészt a demokratikus társadalmi környezetben lehetőség nyílt új szervezetek, intézmények, szellemi és gazdasági vállalkozások elindítására és működtetésére, másrészt a korábban létezett intézményi szerkezet felbomlott, mindenekelőtt az anyagiak hiánya miatt.

Sok évtizedes szervező munkával létrehozott szerkesztőségek haltak el és a talpon maradt lapok helyzete is megrendült, sokkal kevesebb embernek tudnak megélhetést kínálni, ráadásul jóval szerényebb fizetésért, mint a szlovák médiákban. Emiatt egyre ádázabb harc folyik minden betölthető szerkesztői helyért, de ez paradox módon nem segíti a színvonal emelkedését, hanem a kontraszelekciót erősíti. Ezt különösen újságolvasóként, de rádióhallgatóként is tapasztalom.

szerkesztoseg
Kép: Pátria rádió Fb oldala

Úgy látom, hogy az újságírói pályát elárasztották azok, akik valamelyik egyetemen tanári diplomát szereztek, de eleve nem is állt szándékukban tanítani, vagy a pedagógusok túltermelése folytán eleve reménytelennek látták az esélyeiket. Azért említem a szerkesztőségeket, mert ezek azok a „műhelyek”, ahol a felvidéki magyar értelmiségiek magyar környezetben, az itt élő magyarok érdekében dolgozhatnának és ezért még fizetést is kapnak. 1990 előtt a felvidéki magyarság kulturális szervezetének, a Csemadoknak volt még számottevő fizetett alkalmazottja (az más kérdés, hogy jelentős részüket még jóindulattal is csak nehezen lehetett értelmiséginek nevezni), de a rendszerváltás után, kivált a második Mečiar-kormány idején anyagilag teljesen ellehetetlenült és a bizonytalan kimenetelű pályázati rendszer kiszolgáltatottjává vált.

Felaprózott támogatások

 hirdetes_810x300  

A kulturális célú pályázatokkal egyébként is az a legnagyobb probléma, hogy az egyes projektekre elnyerhető összegek többnyire csak egy-egy rendezvény megvalósítására elegendőek, a folyamatos tevékenységet, de még a közreműködők tisztességes honorálását sem lehet belőlük finanszírozni. Ilyen „társadalmi munkát” csak biztos anyagi hátterű emberek vállalnak el, de előbb-utóbb ők is megunják, hiszen ezt sokszor a családjuk sínyli meg, és emellett még azok sem értékelik, akikért mindezt teszik. Kiutat jelentene ebből a csapdahelyzetből, ha a rendelkezésre álló összeget nem apróznák fel, de inkább azt látjuk, hogy évről évre nő a pályázók száma és a pénzek elosztásába még a politika is belekavar.

1990 előtt a felvidéki magyar írók egy része újságírói munkája mellett próbált meg alkotni, manapság nemhogy az írók, még az irodalmi művek is kiszorultak a lapokból, és bár a megszaporodott kiadóknak köszönhetően sokkal több könyv lát napvilágot, mint annak idején, a szerzői honoráriumok azonban olyan szerények, hogy azokból még a mű létrehozásával járó kiadásokat sem lehet mindig fedezni. Az írók társadalmi szerepvállalása is gyökeresen átalakult 1990 után, véleményükre, sajnos, már kevesen kíváncsiak, írásaikat is csak szűk körben olvassák.

Munkába belefáradt, kiégett pedagógusok

A kisebbségi társadalom legátfogóbb és legfontosabb intézményrendszere az iskolák hálózata. A rendszerváltás óta ez is sok külső változáson ment át, de az itt oktató „értelmiségiek” népes csoportja meglehetősen heterogén és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk, hiszen a munkájukat lelkesedéssel, önfeláldozóan és a köz javára végző nagyszerű tanárok mellett vannak megfásult, a munkába belefáradt, sőt „kiégett”, pedagógusok, de jócskán akadnak bizony teljesen alkalmatlanok is, akiket eleve nem lett volna szabad a katedrára engedni. Évtizedek óta várat magára egy alapos elemzés, amely feltárná a kisebbségi iskolák gyengeségeit és rávilágítana arra is, hogy a kedvezőtlen születési mutatók mellett mi vezetett sok iskola kiürüléséhez és megszűnéséhez.

gimi_peter_paulenka_1
Ipolysági gimnázium épülete. Kép: Peter Paulenka

Nem lenne szabad megfeledkeznünk a felsőoktatásban dolgozó magyar értelmiségiekről sem, elsősorban a Nyitrán és a Komáromban oktató szakemberekről, akiknek meghatározó szerepük lehetne az új felvidéki magyar értelmiség kinevelésében és formálásában. A kérdés sokkal összetettebb, hogy ezt itt néhány mondattal elintézhetnénk, de maradjunk annyiban, hogy az eredmény még távol van attól, amit szeretnénk.

A kilencvenes évek legelején sok felvidéki magyar értelmiségit magához rántott a politika is, de mivel ismeretlen terepre léptek, nehezen tudtak ott eligazodni. Akik „kitartottak”, többnyire a kényelmes megélhetést tartották szem előtt és nem tudatosították, hogy a politika is „szakma”, amelynek a mesterfogásait tanulni kell és a politikusnak állandóan képeznie és művelnie kell magát, méghozzá számos területen, hiszen sokféle társadalmi problémával kell megbirkóznia kezdve a gazdaságtól, az egészségügyön és a kultúrán át az oktatással és a közigazgatással bezárólag. De ha a politikus maga nem is képes átlátni az összes területet, lehetősége van szakembereket felkérni és akár még honorálni is a munkájukat. Valljuk be őszintén, ezt csak nagyon kevesen cselekedték meg közülük. Ezért ürült ki az MKP és a MOST-HÍD szellemi holdudvara is, és a két pártnak igazából nincs hosszú távú programja sem, mert annak erős szellemi pillérekre, olyan tudományos ismeretekre kellene épülnie, amelyeknek a legtöbb politikus híján van.

Akadozó információáramlás

A legkevesebbet azokról a magyar értelmiségiekről tudni, akik szlovák környezetben dolgoznak és csak közvetve kerülnek kapcsolatba a felvidéki magyarság problémáival. Pedig komoly szellemi potenciált képviselnek, amely azonban jobbára kihasználatlan marad, mivel a felvidéki magyarság igen csekély számú intézményeiben eleve nem is találnak maguknak megfelelő munkát. Kutatóintézetekben, múzeumokban, egyetemeken sok megbecsült magyar szakember dolgozik, de a felvidéki magyarok zöme még csak nem is hallott róluk. És éppen ez a legnagyobb bajunk, hogy a felvidéki magyar közösségben nagyon rosszul működik a kommunikáció.

Az információáramlás lassú vagy akadozik, sőt vannak teljesen eldugult csatornák is. Ezt különösen olyankor tapasztalhatjuk, amikor művészeink, színészeink és általában a természet- és társadalomtudományok területén jeleskedő magyarok tevékenységéről vagy még inkább sikereiről kellene értesülnünk, már csak azért is, hogy legalább ezzel ellensúlyozzuk a kisebbségi létből fakadó kishitűségünket.

HOMÉROSZ

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!