tudomány

Hajszálrepedések – 3. rész

A felvidéki magyarság 1948 utáni történetének alapos összefoglalására eddig még nem akadt vállalkozó. Természetesen születtek különböző tanulmányok, a kor szereplői és szemtanúi közül többen is megírták visszaemlékezéseiket, de ezek jobbára szubjektív szempontok alapján rendezték kronologikus rendbe az eseményeket; bizonyos momentumokat felnagyítottak, másokat mellőztek vagy tudatosan bagatellizáltak.

Már a publikálás lehetősége is kizárásos alapon történt: a kommunista rendszer ellenségeként kezelt „tollforgatónak” esélye sem lehetett a nyilvánosság előtt megszólalnia. A spanyol polgárháború vagy az „antifasiszta ellenállás” veteránjai viszont akár könyvtárakat is megtölthettek dilettáns stílusban megírt „hőskölteményeikkel”. Persze az ötvenes években a később költővé, íróvá avanzsált felvidéki magyarok is jobbára iskolás szintű fogalmazványokban fejezték ki az új társadalmi rend iránti lelkesedésüket, „gondolták tovább” a párthatározatokat és a „gyorstalpalókon” hallott ideológiai téziseket.

Hajszálrepedések – 1. rész

Miközben az új kommunista hatalom a „kulákok” padlásán kutatott az eldugott gabona vagy a tojás után, emberek ezreit vitték el politikai okokból, esetleg névtelen feljelentés alapján kényszermunkára a jáchymovi uránbányába. Vagy dolgoztatták őket megalázó körülmények között nap mint nap 16-18 órán át, addig az újságokban egyebekről sem olvashatott a nép, mint a szocializmus sikeres építéséről, a „béketábor bátor harcáról” a nemzetközi imperializmus ellen és persze arról a nagy szolidaritásról is, amelyet a gyarmatosítók ellen küzdő afrikaiak, ázsiaiak és latin-amerikaiak iránt tanúsítunk.

kulak3
Kép: mandiner.blog.hu

Az uniformizált látásmód és világnézet járt át mindent, a „másként gondolkodásnak” még a csíráját is igyekeztek eltaposni. Ilyen körülmények között aligha lehetett olyan kérdéseket felvetni, amelyekre a kisebbségi sorba kényszerített felvidéki magyarok nagy része szeretett volna választ kapni. Mert véget ért ugyan a magyarok nyilvános vesszőfutása, a reszlovakizáltak nagy része ismét vállalni merte magyar nemzetiségét (elég csak összevetni az 1950-es csehszlovákiai népszámlálás – 355 ezer – és az 1961-es népszámlálás – 518 ezer – adatait), de nem szűnt meg a latens magyarellenesség.

Hajszálrepedések – 2. rész

A kommunista rendszer kitermelte a maga „megbízható magyarjait” – rendszerint balos múltú vagy kispolgári származású pártkatonákat –, akiket beültetett a magyar szerkesztőségekbe, járási és központi kulturális és oktatási intézményekbe, Csemadok-szervezetekbe, és kellő hatalommal ruházta fel őket ahhoz, hogy bárkit megregulázhassanak, esetleg félreállíthassanak.

ka¦üda¦ür
Kép: eu2011.hu/

A szövetkezesítés akár egy önálló dolgozat témája is lehetne, hiszen ez a falvak szintjére vitte az „osztályharcot” és az emberek megaláztatását. Akkor még sokan nem sejthették, hogy milyen következményekkel jár majd, ha megfosztják őket a saját földjüktől és a szövetkezetbe kényszerítik őket. Ezekben az években már egyre nagyobb repedések keletkeztek a táradalomban, hiszen a földbirtokkal nem rendelkező falusiak zöme igazságosnak találta mindezt és semmiféle szolidaritást nem vállalt azokkal, akiket erőszakkal megfosztottak a tulajdonuktól. Noha többnyire olyanokról volt szó, akiknek az őseik kemény munkával szerezték meg és művelték ezeket a termőföldeket és apáról fiúra hagyományozódott nemcsak a vagyon, hanem az a szaktudás is, amely egy ilyen gazdaság működtetéséhez nélkülözhetetlen volt.

A földreform sokakat ellehetetlenített

Pedig ekkor már csak a „maradék” elrablásáról volt szó, hiszen az 1920-as évek csehszlovákiai földreformja sok magyart ellehetetlenített, az 1945 utáni magyarüldözés mindezt csak betetőzte, és ami még így is megmaradt, azt az 1950-es évek szövetkezetesítése „nyelte el”. Arról már nem is szólva, hogy mekkora rablás volt az 1953-as „pénzbeváltás”, ezt csak a gazdaságtörténészek tudnák megmondani. Nincs hely arra, hogy kimerítő elemzést adjunk ennek a korszaknak a bűneiről, de ennyiből is sejteni lehet, hogy egy ilyen világban jóformán semmilyen esélye sem volt a kisebbségi társadalom valódi önszerveződésének. Természetesen sokan voltak, akik úgy érezhették, hogy a kommunista rendszer végre megadta számukra a felemelkedés vagy a „kitörés” lehetőségét, és ezért magának az államnak voltak hálásak. Kialakult bennük egyfajta lojalitásérzés is Csehszlovákiával szemben, miközben a „népi demokratikus” Magyarország még csak érdeklődést sem mutatott a felvidéki magyarok iránt.

szovetkesites_sulinet.hu
Kép: sulinet.hu

Ezt egy kissé megkavarta az 1956-os magyar forradalom, de a csehszlovákiai hatalom különböző „hangulatjavító” intézkedésekkel vagy éppen erőszakosan csírájában igyekezett elfojtani a magyarok körében a szocializmusellenes megnyilvánulásokat. A cseheket és a szlovákokat meg azzal riogatta, hogy a magyarországi eseményeket azok az „irredenta, fasiszta erők” indították el, amelyek már 1938-ban is Csehszlovákia feldarabolásában közreműködtek. A legfelső pártvezetés persze tisztában volt azzal, hogy Magyarországon az egypárti diktatúra ellen folyik a küzdelem, de a nacionalista lózungokkal minden időben el lehetett terelni a lényegről a figyelmet.

Felbolydult az ifjúság Prágában, Pozsonyban, Nyitrán

Ennek ellenére 1956 után mégis elkezdődött egyfajta szellemi erjedés a felvidéki magyarság körében: a Csemadok-szervezetek egyre nagyobb tömegeket voltak képesek mozgósítani egy-egy kulturális rendezvényre, az írók is bátrabban mertek szólni azokról a negatív jelenségekről, amelyek korábban gátolták a szellemi élet kibontakozását. Joggal hihették sokan azokban az években, hogy talán elkezdődik egy olyan korszak, amikor a felvidéki magyarok maguk alakíthatják a kisebbségi szellemi és kulturális életet, és ehhez idővel „kitermelődnek” a jól képzett szakemberek is. A Prágában tanuló magyar diákok megalapították az Ady Endre Diákkört, szervezkedni kezdtek a Pozsonyban és a Nyitrán tanuló magyar fiatalok is, tehát sok jel mutatott arra, hogy sikerül egységes közösséggé kovácsolni a korábban megosztott felvidéki magyarságot.

csemadok
Kép: eliteweb.sk

Ez persze illúzió volt kezdettől fogva, de motiváló erejét nem lenne szabad lebecsülni. Pedig az első professzionális népművészeti együttes – a Népes – szomorúan rövid létezése sejtette, hogy még ilyen „ártalmatlan” intézményeket sem tűr meg a hatalom, amelynek valójában a magyarság lassú felmorzsolása volt a célja. Ezt egyértelművé tette 1960-ban az ország új közigazgatási felosztásával is: a korábban magyar többségű dél-szlovákiai járásokat olyan új egységekbe rendezte, amelyekben a magyarság számaránya nem haladta meg az 50 százalékot (kivéve a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járást). Ennek egy diktatúrában talán nem lett volna olyan jelentősége, mint egy demokráciában, hiszen a választások egészen másként zajlottak, mint manapság.

Megfelelő, “jó káder”

De a szlovák és a magyar többségű területek célirányos összevonásával kevésbé feltűnő módon a magyarok nyakába lehetett ültetni szlovák vezetőket, és ha mégis magyar embert találtak valamilyen posztra, azt alaposan „lekáderezték” és a tudtára adták, hogy mit várnak el tőle. A pártba betagolódott és a kívül maradt felvidéki magyarok között is egyre mélyültek a törésvonalak, noha ez jóval összetettebb probléma, hogy csak ilyen sommásan elintézhető legyen. Mert paradox módon sok pártonkívüli készségesebben teljesítette az elvárásokat, mint egyik-másik párttag. Hiszen ez utóbbiak között szép számmal akadtak még olyanok, akik az 1920-as és 1930-as években léptek be a kommunista pártba és sokkal öntudatosabb magyarok voltak azoknál, akik valamilyen okból „kívül rekedtek” a párton, de lelki habitusuknál fogva szívesen törleszkedtek a hatalomhoz.

TektonikaCSR-1960
Kép: geology.sk

Ezeket a léthelyzeteket még egy vaskos tudományos munkában sem könnyű kielégítő módon leírni, nemhogy egy ilyen nyúlfarknyi írásban, de ha mai megosztottságunk gyökereit keressük, ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az ország új közigazgatási felosztásával egyidejűleg – de nem ennek folyományaként – elkezdődött egy szerény gazdasági fellendülés is Csehszlovákiában. Ebből sok felvidéki magyar arra a következtetésre jutott, hogy ez az ország egyre „barátságosabbá” válik a nemzetiségek számára is.

„Minden drága, vissza Prága” 

Az 1960-as években kezdett kialakulni az a réteg a felvidéki magyarok körében, akik őszintén hálásak voltak Csehszlovákiának, hogy sorsuk kedvezőre fordulhatott. Ilyen létérzése már sokaknak volt 1938-ban, amikor Dél-Szlovákia visszacsatolása után egyszeriben csökkent az életszínvonal és gyakran elhangzott a „Minden drága, vissza Prága” megállapítás. Sokan emlékeztek erre a szocialista évtizedekben is, míg az 1945 utáni magyarellenes intézkedéseket inkább el akarták felejteni. Ez nem is volt olyan nehéz, miután ezekről az évekről sehol nem beszéltek és nem írtak. De közeledett 1968 tavasza és egy új fejezet a szlovákiai magyarság történetében is.

HOMÉROSZ

További ajánlott írások:

Hajszálrepedések – 1. rész

Hajszálrepedések – 2. rész

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket FacebookonTwitteren, és Tumblren is!

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kommentek

Nem érkezett még komment. Legyen az öné az első!

A kommenteket lezártuk.

Szóljon hozzá!

Körkép

A szerkesztőség általános szerzője.

Hirdetés (X)

Kövessen minket