Hajszálrepedések – 5. rész

Az 1970-es évek második felében érezhetően megváltozott a nemzetközi politikai helyzet. A két világhatalom, az USA és a SZU mintha kereste volna a közeledés lehetőségeit, amit leginkább a Helsinkiben 1975-ben elfogadott, és a 35 állam (köztük Magyarország és Csehszlovákia) által aláírt záróokmány bizonyít. Az elkezdődött pozitív folyamat azonban megtorpant, amikor a SZU 1979-ben lerohanta Afganisztánt és ez nagy felháborodást váltott ki világ szerte. Ma már úgy tűnik, hogy mindez inkább műfelháborodás volt az USA részéről, és azóta többször megtapasztalhattuk, hogy hasonlóan mondva csinált ürüggyel az USA és a NATO is számos országot megtámadott, illetve megdöntötte az addig uralkodó rendszert.

Ezt a felvidéki magyarság szempontjából első pillantásra irreveláns fejleményt azért kell felemlegetni, mert a helsinki záróokmányban olyan pontok is szerepeltek, amelyek a kisebbségeknek is kínáltak egyfajta mozgási lehetőséget. Mivel azonban a sokkal lényegesebbnek tűnő kérdésekben sem sikerült a pontokba foglalt elveknek érvényt szerezni, a csehszlovák kormány is könnyedén átsiklott felettük, és még nagyobb erővel lépett fel az ellenzékiekkel és a nemzeti kisebbségekkel szemben is. A magyar iskolák ellen indított támadás azonban megfeneklett azon a váratlanul széles körű és masszív ellenálláson, amelyet a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága Duray Miklós vezetésével szervezett meg. Durayt később ugyan két alkalommal is börtönbe zárták, elsősorban éppen emiatt – bár a hivatalos indoklásban a szocialista rendszer megdöntésére irányuló tevékenysége szerepelt, hiszen egyetlen szlovák pártfunkcionáriusnak sem állt érdekében, hogy nyíltan beismerje bosszúságát a kudarc miatt. A magyar iskolákat nem sikerült ugyan tönkre tenni, de a nyitrai magyar pedagógusképzést 1980–1989 között így is leépítették, és ennek később ittuk meg a levét.

A csehszlovákiai „normalizáció” ideológiai megalapozása természetesen önmagában nem biztosította a pártvezetés zavartalan garázdálkodását, mert az ötvenes évekhez viszonyítva a széles tömegek már jóval többet tudtak a világban zajló eseményekről és elsősorban arról, hogy az „agonizálónak” mondott kapitalizmus nagyon is életképesnek tűnt és olyan műszaki és gazdasági eredményeket mutatott fel, amelyekre a szocialista országok lakossága is sóvárgott. Ezt a szocialista tervgazdaság nem tudta ugyan biztosítani, de a kommunista hatalom nem akarta minden áron megakadályozni, hogy az emberek a maguk erejéből javítsanak az anyagi helyzetükön. Dél-Szlovákiában, a magyarok lakta településeken elsősorban a fóliázással és a háztáji állattartás fellendítésével (és nagyon sok többletmunkával) lehetett elérni az életszínvonal-emelkedést. A falusi emberek, ha volt megművelhető kertjük vagy telkük fóliasátrakat állítottak és belefogtak a „nagybani” zöldség- és virágtermesztésbe, a termést pedig részben Szlovákia északi járásaiban, de még inkább a magasabb életszínvonalú cseh országrészekben igyekeztek értékesíteni. Akik ilyen vállalkozásba fogtak, nem sokat törődtek a politikával és a kisebbségi kérdésekkel, sőt akadtak, akik igyekeztek ezt a „felemelkedési lehetőséget” még meg is hálálni a kommunista hatalomnak.

   

A viszonylagos anyagi jólétben egy olyan nemzedék cseperedett fel, amellyel sem a szülők, sem az ugyancsak fóliázó pedagógusok nem tudtak érdemben foglalkozni, és bennük a magyar azonosságtudatot megszilárdítani. A gyerekeket már nem fogták be úgy a ház körüli munkába, mint az faluhelyen korábban természetes volt, sőt a szülők igyekeztek minden kényelmet megadni nekik, és olyan pályákra terelgették őket, amelyek anyagi biztonsággal és jóléttel kecsegtettek. Ez meghatározta az iskolaválasztást, de egyúttal előrevetítette azt a perspektívát is, hogy a fiatalok, ha befejezték a tanulmányaikat, már nem a szülőhelyükön teremtenek maguknak egzisztenciát, hanem beköltöznek egy városba, esetleg az ország távoli vidékén telepednek le. Ebben az életformában a kultúrának (ezen belül az anyanyelvi kultúrának) egyre kevesebb hely jutott, a szabadidő rovására végzett fóliázás és egyéb mellékes pénzkereső tevékenyég miatt megritkultak azok a közösségépítő összejövetelek is, ahol erősíteni lehetett volna a magyarságtudatot, a magyar kultúrához és történelemhez való kötődést. A falusi közösségek felbomlása már az ötvenes években elkezdődött, de a hetvenes–nyolcvanas években a folyamat felgyorsult és megindult a vidéki települések „elöregedése”.

Sok évtizedes statisztikai adatok igazolják, hogy egy-egy kisebbségben élő nemzeti közösséget elsősorban a falvak tartanak meg. A dél-szlovákiai kisvárosok többsége a szlovák–magyar nyelvhatár közelében található. 1945 óta a korábban magyar többségű városok népességének nemzetiségi aránya megfordult, sőt vannak olyan települések (pl. Vágsellye, Léva, Szenc, Losonc stb.), ahol már a 20 százalékot sem éri el. Az ide beköltöző magyarok nagyobb arányban asszimilálódnak, mint a ma még magyar többségű helységekben. Tehát egy olyan vissza nem fordítható folyamat indult be, amely először a magyarságtudatot kezdte ki, majd fokozatosan bekövetkezett az identitásváltás is, tehát a magyar családokban született gyerekek felnőttként már szlovák nemzetiségűként határozták meg magukat egy-egy népszámláláskor, bár anyanyelvük esetleg még magyar maradt. Ma már nemcsak a városokban, hanem a falvakban is ezt láthatjuk, de ennek a „megalapozása” már az 1970–1980-as években elkezdődött. A „peremvidékeken” – a Zoboralján, Léva, Nagykürtös és Kassa környékén – a helyzet még drámaiabbá vált az elmúlt évtizedekben. A vegyes-házasságok számának megszaporodása is identitást zavaró tényező, de már a magyar családokon belüli identitásváltás sem ritka és ez súlyos megosztottsághoz, konfliktusokhoz vezet. Ezt a folyamatot az 1980-as években még nem érzékelhettük annyira, mivel a „vírushordozók” – a kiskorú gyerekek – csak a 2001-es népszámlálás idején adhatták először a jelét az identitásváltásuknak.

A falusi értelmiség presztízsvesztése két okra vezethető vissza. A kommunista hatalom már az ötvenes évektől kezdve kijátszotta egymás ellen a különböző társadalmi rétegeket. A papokat üldözte, a pedagógusokat a pártideológia végrehajtóivá igyekezett lefokozni, és persze egzisztenciálisan is kiszolgáltatottakká tette őket. A falvak megszűntek önellátó közösségek lenni, már a legelemibb szükségleteket is távoli központokból elégítették ki, miközben sokan naponta ingázni kényszerültek, majd végleg elköltöztek és másutt telepedtek le. A falusi emberek között egyre több lett az „iskolázott” személy – aki nem értelmiségi ugyan, de az értelmiséget kritikusabban figyeli –, és ha még mellékjövedelme is volt, akkor anyagi helyzete sokkal kedvezőbb volt a legtöbb értelmiségiénél, ami az értelmiségiek presztízsét ugyanúgy megtépázta, mint a hatalom packázása. A különböző szervezetekben közösségépítő feladatokat vállalókra a többség jobb esetben is csodálkozva tekintett, de gyakran ki is nevette őket, és egyre kevésbé adott a szavukra. A falusi és a városi Csemadok-szervezetek már az 1980-as években egyre passzívabbá váltak, a magyar identitást erősíteni kívánó kulturális és egyéb rendezvények látogatottsága folyamatosan csökkent, és ez elsősorban az életmódváltással magyarázható. A sok fárasztó munka mellett nem mutatkozott igény a szellemi gyarapodásra, a tévénézőkként „szocializálódott” fiatal nemzedékeket már nem elégítette ki a népdaléneklés, a falusi színjátszó csoportban való szereplés, sokan már a sportolást is kiiktatták az életükből.

A városok sem nyertek azzal, hogy a szocializmus évtizedeiben gyors ütemben felduzzadt a népességük. A falvakból beáramló tömegek csupán a városok területét vették birtokba, de nem formálták a szellemiségét, inkább erodálták még azt a kevés értéket is, amit a szocialista diktatúra meghagyott. Arról nem is szólva, hogy a magyar kultúrájú városokban a szlovák elem rövid idő alatt többségbe került és szinte mindent felperzselt maga körül, ami magyar volt. A magyarság kulturális és fizikai térvesztése a dél-szlovákiai városokban talán a legnagyobb csapás volt a magyar identitástudatra, és ezt a folyamatot csak lefékezte egy időre, de nem tudta megállítani az 1989-es „bársonyos forradalom”, amelyről majd a sorozat következő részében lesz szó.

Homérosz

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!

További ajánlott írások:

Hajszálrepedések – 1. rész

Hajszálrepedések – 2. rész

Hajszálrepedések – 3. rész

Hajszálrepedések – 4.rész