Az interneten bolyongva, a különböző bejegyzéseket böngészve gyakran olvashatunk politikusok címére írt bíráló megjegyzéseket, sőt olykor durva beszólásokat is. Ezek sok esetben valóban indokoltak, de nem ritkán túlzók vagy éppen igazságtalanok. A magabiztos vélemények ugyanis nem mindig alapulnak valós tényeken, sokszor az összefüggéseket nem látva vagy nem ismerve, de néha szándékosan mellőzve fogalmazódnak meg.

Az odamondók, a be-bekiabálók ugyanúgy viselkednek, mint a focidrukkerek: a politikai arénában zajló küzdelmet sportversenyként, focimeccsként figyelik és ha „kedvenc csapatuk” rosszul teljesít, bosszankodnak, és erősen fogadkoznak, hogy ezen túl már nem ülnek le a nézőtéren. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ez a „játék” több egyszerű szórakozásnál és nem csupán alkalmanként rendezett esemény. Mondhatnánk, csak a körülmények alakulása folytán ülünk mi a nézőtéren, míg a politikusok a pályán ügyködnek. Éppenséggel közülünk is bárki ott „izzadhatna” a gyepen, és persze hallgathatná a szaftos véleményeket, megjegyzéseket…

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

A rendszerváltás idején az akkori politikusok túlnyomó többsége is csak ismerkedett ezzel a szereppel. Szinte mindenki autodidaktaként vágott bele, tehát a mélyvízben kapálózva tanult meg úszni. Igaz, sokan azóta is a politika „langymeleg” vizében lubickolnak, és persze nagyon élvezik, ezért nehezen törődnek bele, ha kiparancsolják őket onnan. A népakarat szentesítéseként értelmezett „demokratikus választások” viszonylag tág mozgásteret biztosítanak a politikusoknak, akiket különböző kedvezmények is megilletnek, és mert döntéshozók (de legalább is törvényalkotók), ezért nagy befolyásuk van, amiből kapcsolati tőkét is fel tudnak halmozni arra az esetre is, amikor már nem ülhetnek a parlamentben.

Ha alaposabban megvizsgálnánk, hogy az egyes politikusok hogyan jutottak el a „csúcsra”, akkor igencsak változatos életpályákkal találkozhatnánk. A legtöbbször az az elv érvényesült, hogy valaki „jókor volt jó helyen”. A szocialista rendszer idején nem politikusokat, hanem általában „párttagokat” neveltek. A demokratikus elveket különben sem vették figyelembe, tehát amikor 1989 után lehetőség nyílt demokratikusan, szabadon és önállóan dönteni, ez sok embert frusztrált.

Elvesztett magyar helyzeti előny

Ha csak a felvidéki magyarságra fókuszáljuk a figyelmet, akkor azt kell megállapítani, hogy 1989 novemberében sokkal jobb helyzetben voltunk, mint a szlovákok. Magyarországon akkoriban már jóval szabadabb volt a politikai légkör, mint Csehszlovákiában, a rádióban és a televízióban a rendszert burkoltan, de olykor nyíltan is bíráló hangokat lehetett hallani és ezek eljutottak a határon túlra is, sőt a felvidéki magyarok körében bizonyos visszhangjuk is volt. De ne feledkezzünk meg egy másik lényeges tényezőről sem, amelyet mindenképpen meg kell említeni. Ez pedig az 1960-as évektől fokozatosan terebélyesedő csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalom volt.

 hirdetes_810x300  

Sajnos egyelőre nem született egy olyan átfogó munka, amely ezt a több mint öt évtizedes történetet részletesen feldolgozta volna, születtek viszont alkalmi visszaemlékezések, évfordulók alkalmából megjelentetett füzetek vagy bizonyos szempontokat előtérbe helyező összegzések. A honismereti kerékpártúrák első évtizedeiről két hosszabb írás is napvilágot látott (Mihályi Molnár László, illetve Puntigán József tollából), de említhetnénk a prágai AED-ről készült terjedelmes monográfiát (Sziget a szárazföldön, szerzője Lacza Tihamér), amelyben sok egykori diákvezető (Bajnok István, Duka Zólyomi Árpád és mások) visszaemlékezése is olvasható.

Politikuskeltető ifjúsági mozgalmak

Az ifjúsági mozgalom több aktivistája később, már 1989 után fontos szereplője lett a felvidéki magyar politizálásnak is. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy ők az egyetemi diákklubok, a kerékpártúrák és a különböző művelődési táborok szervezése során – szinte ösztönösen – a majdani politikusi szerepre is készültek. Ha szemügyre vesszük az 1989/1990 fordulóján alakult felvidéki magyar politikai tömörülések vezérkarát, jó néhány olyan személyt fedezhetünk fel, aki korábban valamelyik egyetemi diákklubban vagy a Csemadok égisze alatt működő művelődési klubban tevékenykedett.

A rendszerváltás idején az egyetemeken tanuló magyar diákvezérek is aktivizálódtak és jobbára a „liberális” politikai tömörülésekkel (VPN, Polgári Fórum, FMK) kerültek közelebbi kapcsolatba. Az 1990-ben létrejött Diákhálózat ugyan pártoktól és politikától független ernyőszervezetként határozta meg önmagát, de ez igazából csak jóval később vált magától értetődővé, eleinte az FMK-hoz fűzték (személyi összefonódások miatt is) erősebb szálak. Jelenleg 8 tagszervezetből áll, ezek egyike Budapesten működik (Kaszás Attila Diákkör), a további két „külföldi” tagszervezete a prágai Ady Endre Diákkör, valamint a brünni Kazinczy Ferenc Diákklub, a többinek Szlovákiában van a központja.

LACZA-T_Sziget-a-szarazfoldon_ENVELOPE

Meglepő módon a komáromi Selye János Egyetemen tanuló több mint kétezer diák viszonylag későn alapította meg a saját szervezetét, a Jókai Mór Diákkört, emiatt évekig a komáromi egyetemisták inkább „baráti alapon” vettek részt a Diákhálózat különböző rendezvényein (pl. a Krasznahorkaváralján nyaranta megrendezett Gombaszögi Táborban). Kétségtelenül a Diákhálózatban tömörült egyetemista szerveződéseknek van a legnagyobb tapasztalatuk a szervező munka terén, és itt halmozódott föl a legnagyobb szellemi potenciál is, amely jó alapot teremthet a későbbi közéleti tevékenység számára.

Közismert, hogy a fiatal korosztályok képviselői csak nehezen fogadják el az idősebbek szempontjait, tanácsait, sőt igen kritikusak velük szemben. Ez mindig is így volt, ezen nem lehet (és nem is lenne jó) változtatni. A készen kapott sémák, panelek alapján össze lehet ugyan rakni valamilyen konstrukciót, de hiányozni fognak belőle azok az innovatív elemek, amelyek a fejlődést, az előrelépést garantálhatják. A másik oldalon viszont az előző nemzedékek által felhalmozott tapasztalatokat sem lenne szerencsés ignorálni vagy alábecsülni. Ezt sajnos a mai fiatalok nagy része nem tudatosítja, de mondhatnánk azt is, hogy egyre kevesebb alkalom nyílik az idősebbek és a fiatalabbak eszmecseréjére, kommunikációjára.

Nyári táborok, diákújságok

A nyári táborokba meghívnak ugyan politikusokat, különböző szakterületek elismert művelőit, és egy-két órát el is beszélgetnek velük, esetleg időszerű kérdésekről kérdezik a véleményüket, de ezt nem neveznénk párbeszédnek, inkább egy rétegműsornak, amely a fiataloknak csak egy részét szólítja meg. A közösségépítő munka – ha lehet ilyesmiről beszélni – inkább a klubokban folyik, de erről a kívülállók, és általában a felvidéki magyar társadalom nem sokat tud. Vagy egy évtizede volt egy remek diáklap Nyitrán, a Presstige, amely nemcsak tartalmában, hanem külsejében is érdekes színfoltot képviselt a kisebbségi magyar sajtó palettáján, sajnos kellő tőke hiányában néhány év után „jobb létre szenderült”.

A Diákhálózat Alma mater címmel megjelenő lapja, jóllehet anyagi helyzete sokkal jobb volt, soha nem érte el a Presstige színvonalát, bár nem vitatjuk, hogy bizonyos javulás tapasztalható. Sokkal többet megtudhatunk egyik-másik diákklub életéről a világháló jóvoltából. A legtöbbnek saját honlapja van és többnyire naprakészen informálja a tagságot a várható eseményekről vagy hírt ad a már megtörtént rendezvényekről. Ez az információs tér valóban a fiataloknak való, a hagyományos médiafelületeken ma már jóval ritkábban folyik a kommunikáció, na és persze az is tény, hogy egyre kevesesebb működő csatorna áll rendelkezésre. Sem a politikusok, sem a kisebbségi társadalom tagjai nem tudják igazán, hogyan gondolkodnak az értelmiségi pályákra készülő fiatalok a legfontosabb sorskérdésekről, miként látják a felvidéki magyarság jövőjét és mit szeretnének tenni a jelenlegi, nem éppen rózsás helyzet megváltoztatásáért.

El kell mondani ugyanakkor, hogy az 1990-es évek közepétől kezdve a magyar politikai tömörülések, majd az egységes MKP és mostanában az ismét megosztott felvidéki magyar „politikai elit” nem képes igazán bevonni a fiatalokat a felvidéki magyar közösséget építő munkába. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a pártok nem is törekednek túl nagy vehemenciával a közösségépítésre, inkább saját hatalmi bázisukat igyekeznek kiépíteni és megerősíteni. Azok a csoportosulások, amelyek egyik-másik párthoz köthetők, nem ápolnak szorosabb kapcsolatot a Diákhálózattal, még ha soraikban sok egyetemista is található.

A Via Nova ICS és a Diákhálózat

A tavalyi konfliktus, amikor a Diákhálózat és a Via Nova ICS egyidőben szervezte meg táborát jól érzékeltette, hogy sem a kommunikáció, sem az együttműködés nem zavartalan, és akkor még enyhén fogalmaztunk. A Via Nova azzal, hogy 15 és 35 év között jelölte ki a tagok életkorát, lehetővé tette, hogy középiskolás korúak is csatlakozhassanak a szervezethez, ráadásul az ország számos településén alapsejteket hozott létre, ahol az aktív fiatalok tevékenykedhetnek. Az egyetemista klubok számára ez a szerkezeti felépítés elképzelhetetlen, ugyanakkor egy kis létszámú vezetőség képtelen kellőképp mozgósítani egy-egy diákklub olykor több száz fős tagságát. Olyan dilemma ez, amellyel például a pozsonyi József Attila Diákklub már két és fél évtizede viaskodik.

martos-gombaszög-620x252

Az 1990-es évek elején – talán jó szándékkal – hat kisebb szervezetre osztották fel a JAIK-ot, de ez a konstrukció egyszerűen nem működött. Közel másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy a pozsonyi magyar diákok rádöbbenjenek ennek a helyzetnek a tarthatatlanságára és újraindítsák a JAIK-ot. A klub, ha döcögősen is, működik, de úgy tűnik, soha nem lesz már olyan, mint fénykorában. A felvidéki diákklubok közül a nagy múltú nyitrai szervezet, a JUGYIK (Juhász Gyula Ifjúsági Klub) a legaktívabb és a prágai AED-del és a brünni KAFEDIK-kel együtt a Diákhálózat motorja. Ez a jelentős szellemi és szervezési potenciál azonban mintha nem hasznosulna a kívánt mértékben.

Mivel a fiatal egyetemisták nagy része eleve nem kíván napi politikával foglalkozni és kerüli a tevőleges együttműködést a pártokkal is, ezért nem is törekszik arra, hogy közvetlenül szerepet vállaljon a felvidéki magyarság égető problémáinak a megoldásában vagy legalább a kiutak keresésében. Nyilván a fiatalok először szeretnék megszerezni a diplomát, majd megfelelő egzisztenciát teremteni maguknak, és miután jelenleg Szlovákiában nincs elegendő munkalehetőség a számukra, azt fontolgatják, hogy külföldön próbálnak szerencsét. Ez hatványozottan érvényes a Csehországban vagy Magyarországon tanuló felvidéki magyar diákokra, és ezért a folyamatos elvándorlás és „agyelszívás” következtében alig látni esélyt arra, hogy a megkopott, elfáradt felvidéki magyar politikai elitet egy dinamikus, egészséges életszemléletű és a felvidéki magyarság szellemi és gazdasági gyarapodását szívügyének tekintő fiatal vezetőréteg vegye át stafétabotot.

A Via Nova ICS tiszteletre méltó erőfeszítése ellenére egymaga képtelen lesz ezt a feladatot ellátni, közösségépítő szerepét azonban fontosnak érezzük. Ha sikerülne folyamatos párbeszédet elindítani és főleg jó viszonyt kialakítani a Diákhálózat és a Via Nova ICS között, talán kevésbé látnánk olyan borúsnak a jövőt.

ICS_DH

Röviden szólni kell a legfiatalabbakról is. Az alapiskolákban elsősorban a pedagógusok motiválhatják a gyerekeket (különböző tanulmányi és művészeti versenyek, bábcsoportok, néptáncegyüttesek, kórusok stb.), az 1990 után újjáéledt cserkészmozgalom a tanulóknak csak egy részét tudja bevonni a tevékenységébe. A felvidéki magyar cserkészek tevékenységéről egyébként is keveset tudni, ami persze nem az ő hibájuk, egyszerűen ma már egyre kevesebb lehetőség nyílik a széles körű tájékoztatásra. Honlapjukon persze sok információ található, de az egyre fogyatkozó felvidéki magyar médiában ritkán esik szó róluk.

Sok fiatalt a zene, a sport terel össze, de ebből csak elvétve alakulhat ki valamilyen szervezett tevékenységi forma. A szakmai szerveződések természetesen fontosak, és ha anyagi lehetőségeik ezt lehetővé tennék, talán nagyobb tömegeket is képesek lennének mozgósítani vagy kiépíteni egy olyan infrastruktúrát, amely akár még intézményesíthetné is a felvidéki magyar fiatalok tehetséggondozását. A jövő építése érdekében mindenképp szükség van a párbeszédre és az erők egyesítésére. Ha továbbra is fennmarad ez az atomizált állapot, a felvidéki magyarság jövője teljesen kilátástalanná válik.

HOMÉROSZ

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket FacebookonTwitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!

A sorozat további részei:

Hajszálrepedések – 1. rész

Hajszálrepedések – 2. rész

Hajszálrepedések – 3. rész

Hajszálrepedések – 4. rész

Hajszálrepedések – 5. rész

Hajszálrepedések – 6. rész

Hajszálrepedések – 7. rész

Hajszálrepedések – 8. rész

Hajszálrepedések – 9. rész

Hajszálrepedések – 10. rész

Hajszálrepedések – 11. rész

Hajszálrepedések – 12. rész

Hajszálrepedések – 13. rész

Hajszálrepedések – 14. rész

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!