Nők, akik elnyerték a Nobel-díjat I.

A kimagasló szellemi teljesítmény legnagyobb és legrangosabb nemzetközi elismerése a Nobel-díj, amit az eddigi adatok alapján csupán 44 alkalommal ítéltek oda nőknek. Ha valakit megkérünk arra, hogy nevezzen meg egy Nobel-díjas hölgyet, bizonyára legtöbben Marie Curie vagy Teréz anya nevét említenék.

Ebben az írásomban három Nobel-díjas asszony életét és munkásságát szeretném ismertetni, akik nem mások, mint a híres-neves Marie Sklodowska-Curie, Bertha von Suttner és Selma Lagerlöf.

Maria Sklodowska-Curie (1867-1934) – A kétszeres Nobel-díjas fizikus-és kémikusnő

Lengyel származású kétszeres Nobel-díjas francia fizikusnő, aki a radioaktivitás kutatásában elért eredményei és sikerei miatt vált világhírűvé. 1903-ban Henri Becquerellel és férjével, Pierre Curie-vel megosztva kapta meg a fizikai Nobel-díjat. Az 1911-es kémiai Nobel-díjat pedig egyedüli díjazottként vehette át.

Maria Sklodowska 1867. november 7-én született Varsóban egy tanár házaspár ötödik gyermekeként. A középiskolai tanulmányait aranyérmes kitüntetéssel befejező Marie – aki abban az időben a nők hátrányos helyzete miatt nem tanulhatott egyetemen – tanári állást vállalt és nevelőnőként helyezkedett el. 1891-ben nővére segítségével Párizsba költözött, és megkezdte egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on.

Marie Sklodowska nagyon sanyarú körülmények között élt: késő éjszakáig tanult diáknegyedbeli padlásszobájában, napi betevőjének pedig a vajas kenyér és a tea számított. A kemény munka azonban meghozta gyümölcsét: 1893-ban fizikából, majd 1894-ben matematikából szerzett diplomát.

   

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

Az egyetem elvégzése után a párizsi Fizikai és Ipari Kémiai Intézetben kezdett dolgozni, amit a kiváló fiatal fizikus, Pierre Curie vezetett. A munkakapcsolatból és a barátságukból később szerelem szövődött és 1895-ben össze is házasodtak.

Marie kutatásai során a sugárzó anyagokra, elsősorban az urán vizsgálatára fektette a hangsúlyt. Rájött, hogy az uránszurokérc négyszer aktívabb magánál az uránnál, amit valamilyen nagy aktivitású ismeretlen anyag jelenlétével magyarázott. A feladat megoldásába Pierre Curie is bekapcsolódott, így fedeztek fel közösen két új elemet: a polóniumot (Marie hőn szeretett hazájáról nevezte el) és a rádiumot.

1896-ban Henri Becquerellel az uránsók különös jellemzőinek vizsgálata során egy titokzatos sugárzást fedezett fel. Doktori disszertációjában közzétette, hogy az uránnál észlelt tulajdonság más anyagokra, pl. a tóriumra is jellemző. Marie a jelenséget radioaktivitásnak nevezte el.

1903-ban Pierre Curie, Marie Curie és Henri Becquerel megkapták a fizikai Nobel-díjat a radioaktivitás területén elért eredményeikért. Ezzel Madame Curie lett az első nő, akit a Svéd Királyi Tudományos Akadémia elismerésében részesített. Ugyanebben az évben szerezte meg első nőként Franciaországban a doktori címet. 1906-ban kinevezték a férje után megüresedett professzori állásba, így ő lett a Sorbonne első női egyetemi tanára. 1911-ben megkapta a kémiai Nobel-díjat is a rádium és polónium felfedezéséért, valamint a vegytiszta rádium előállításáért. Ezzel ő lett az első tudós, aki kétszer is megkapta a Nobel-díjat.

Marie az I. világháború alatt lányával, Irène-nel együtt vizsgálta a röntgensugárzás orvosi alkalmazásainak lehetőségeit. Elősegítette a mentőautókban működő mobil röntgengépek „kis Curie-k” („petites Curies”) használatát, melynek nagy jelentősége volt a katonák sérüléseinek jobb kivizsgálásában.

A radioaktív sugárzás egészségre káros hatása még nem volt ismert a 20. század elején. Ma már tudjuk, hogy a radioaktív sugárzás megtámadja vérképző szervünket, a csontvelőt. Madame Curie 1934. július 4-én halt meg csontvelőrákban. 1995-ben a francia nemzet azzal rótta le háláját, hogy Marie és Pierre Curie maradványait a párizsi Panthéonba helyezték örök nyugalomra.

A Curie házaspárt ért sugárzás erejét mutatja, hogy a fennmaradt laboratóriumi eszközöket, könyveket, jegyzeteket a mai napig ólomdobozokban tárolják, mivel még most is erősen sugároznak.

Bertha von Suttner (1843-1914) – A Nobel-díjas pacifista

Osztrák származású írónő, pacifista, a békemozgalom első női aktivistája, akinek önéletrajzi ihletésű Die Waffen nieder (Le a fegyvert!) című, Európa-szerte ismert regénye 33 német kiadást ért meg. 1905-ben ő volt az első nő, akit Nobel-békedíjjal jutalmaztak.

Bertha Felicie Sophie von Kinsky néven született 1843. június 9-én Prágában egy arisztokrata családban. Édesapjuk korai halála ellenére Bertha és testvére is kiváló taníttatásban részesültek. Bertha rendkívül olvasott, művelt és tájékozott nő volt. Amikor a család anyagi helyzetet szűkössé kezdett válni, Bertha úgy döntött, hogy nem „élősködik“ többé családja nyakán és munkát keresett. Bécsben vállalt tanítói állást a neves Suttner báró lányai mellett.

Ekkor ismerkedett meg leendő férjével is, Suttnerék fiával, Arthurral, akivel első látásra egymásba szerettek. A szerelem beteljesedéséhez azonban rögös utat kellett bejárniuk. Bertha, aki esélytelennek látta Arthurral való kapcsolatát, 1876-ban Párizsba menekült a felejtés reményében. Ekkor bukkant rá egy hirdetésre az egyik lapban: „Nem egészen fiatal, gazdag és nagy műveltségű, Párizsban élő úr keres hasonló korú, több nyelvet tudó titkárnőt, aki házát is irányítaná.“

Bertha jelentkezett az álláshirdetésre, amit meg is kapott, majd munkába állt Alfred Nobelnél. A férfi idővel szerelemre lobbant a harmincas éveiben járó grófnő iránt, akivel naphosszat tudtak beszélgetni a békéről. Azonban a szerelme után szomorkodó Bertha életében váratlan fordulat állt be: Arthur von Suttner szerelmes levelet küldött Berthának, amelyben megkérte a hölgy kezét. A Suttner család egyöntetű rosszallása és tiltakozása ellenére is egybekeltek, és a boldogabb közös élet reményében meg sem álltak a Kaukázusig.

A szerelmesek 9 évig éltek a távoli Kaukázusban zene-és nyelvtanításból, valamint írásból tartották el magukat. A tehetséges Bertha és Arthur regényeket, értekezéseket készítettek életükről, háborúellenes gondolataikról, tapasztalataikról. 1885-ben a családi kedélyek lecsitulása után visszatértek Bécsbe, ahol Bertha férjével együtt bekapcsolódott a békemozgalomba, részt vett az első nemzetközi békekongresszuson, megalapította, majd ő lett az elnöke az Osztrák Béke Társaságnak, egymás után írta pacifista könyveit, sőt még folyóiratot is indított a témában.

Leghíresebb könyve az életrajzi ihletésű Le a fegyvert! 1889-ben jelent meg. Alfred Nobel levelet írt a könyv megjelenését követően Berthának, amiben gratulált a fantasztikus íráshoz és örömét fejezte ki, amiért mindketten azonos véleményen vannak a béke fontosságát illetően annyi év elteltével is. Bertha ezt követően folyamatosan tájékoztatta Nobelt a békemozgalom aktuális ügyeiről, fejlődéséről, a férfi pedig megígérte, hogy valamit ő is tenni fog  a jó ügy érdekében. Nobel belefoglalta végrendeletébe, hogy halála után vagyonából hozzanak létre egy olyan alapot, amelynek kamatait minden évben osszák szét azon személyek között, akik a legtöbbet tettek előző évben a világért, tudományért, békéért. Ez lett a mindenki által ismert rangos kitüntetés, a Nobel-díj, amit részben Berthának is köszönhetünk.

Bertha von Suttnert 1905-ben kitartó és fáradhatatlan munkájáért, 62 éves korában Nobel-békedíjjal jutalmazták. Ezzel ő lett az első nő a világon, akit ezzel a kitüntetéssel illettek. 1914. június 21-én halt meg daganatos betegségben éppen azelőtt, hogy kitört volna az első világháború. Az a háború, ami ellen egész életében küzdött.

Selma Lagerlöf (1858-1940) – A Nobel-díjjal jutalmazott Nils Holgersson megalkotója

Svéd származású írónő, a svéd irodalom egyik legnagyobb alakja, aki a Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországban című meseregényéért nőként első ízben kapta meg 1909-ben az irodalmi Nobel-díjat.

Selma Ottilia Lovisa Legerlöf 1858. november 20-án Mårbackán született egy nagy múltú nemesi földbirtokos család gyermekeként. Művelt és műveltségpártoló, mélyen vallásos környezetbe született. Gyerekkorától fogva testi hibás volt, kezdetben alig tudott járni. Hosszú idő telt el, amíg súlyos gyermekkori betegsége után végre egészségesnek mondhatta magát. Selmát a szülei nem adták iskolába, annak ellenére, hogy a legkiválóbb tanárok jöttek hozzá oktatni, a többi gyerektől elszigetelten nőtt fel a családi birtokukon. Otthon tanult meg nyelveket, ott szokott rá a szenvedélyes olvasásra és a versírásra is, valamint otthon, a nagyanyjától hallotta azokat a meséket és legendákat, amelyek később műveiben felbukkannak.

Mindössze 24 éves volt, mikor összeomlott a gazdag és szeretetteljes otthona. Elveszítette szüleit és minden vagyonukat.  A magára maradt lány beiratkozott egy tanítóképző iskolába, tandíjmentességgel, ösztöndíjakkal végezte a három évet, amíg megszerezte a tanítói diplomát. Egy vidéki város leányiskolájába ment tanítónőnek, de közben már az írással foglalkozott. Tíz évig tanított, amikorra elkészült első remekműve, a Gösta Berling története, mely kisvártatva meghozta a világsikert számára. Ez a mű egy asszony mesésen gazdag, örömök és bánatok, zordonságok és gyengédségek közt telt életének olykor mesehangulatú krónikája.

Selma továbbra is szakadatlanul írt, 41 éves volt, amikor vissza tudta vásárolni az ősi, gyermekkori otthont, a vidéki kúriát. Ettől kezdve mindhaláláig ott élt, de közben utazott: járta Svédországot, felkereste Olaszországot, Egyiptomot, meghatározó élményekkel pedig jeruzsálemi útja során gazdagodott. Világszerte legnépszerűbb könyve, a 40 nyelvre lefordított Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországban 1906-1907-ben jelent. A könyv egyesíti a mesekönyvet, a pedagógiai oktatókönyvet, valamint a földrajz-tankönyvet. A parányira összement kisfiú, ludak hátán történő svédországi utazása során az ország földrajza, néprajza és természeti szépségei mese formájában válik tananyaggá.

1909-ben kétszeresen is első volt az irodalmi munkásságért járó legmagasabb kitüntetésben: Selma Lagerlöf személyében első ízben kapta nő az irodalmi Nobel-díjat, díjazott művében, a Nils Holgerssonban pedig először ismertek el gyermekkönyvet. A díjjal a Svéd Akadémia elismerte a Nils Holgersson meseregényben kifejezett mélyen morális gondolatot is: „inkább maradjak örökké törpe, mint hogy eláruljam a barátomat“.

A világháború eseményei rendkívül megviselték, az egyébként szinte megszállottan dolgozó írónő a háborús években elhallgatott. A háború után megírta végső, dokumentumokban gazdag háromkötetes visszaemlékezését is. Az újkori irodalom egyik legkiválóbb írónőjét 1940. március 16-án érte utol a halál.

Folytatás következik!

Takács Henrietta

Források: tudosnaptar.kfiki.hu, life.hu, mek.oszk.hu, wikipedia

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!