HAJSZÁLREPEDÉSEK – 20/1
Az idei évfordulók (pl. az I. világháború – 100., a II. világháború – 75., Magyarország német megszállásának – 70. évfordulója stb.) sorában egyelőre alig esik szó a közép-európai rendszerváltozások 25. évfordulójáról. Pontosabban: arról a 25 évről, amely azóta eltelt.
Kommunizmus után liberalizmus
Ma már egyre többen úgy látják, hogy a posztszocialista országok számára felemás eredményeket hozott ez a (Romániát kivéve) „vértelen forradalom”. A kezdeti túlzott optimizmust idővel felváltotta egy nehezen jellemezhető „társadalmi lelkiállapot”, amely sajátos elegye volt a csodavárásnak és a kiábrándultságnak. Megszabadultunk ugyan az agymosó marxista-leninista ideológia nyűgétől (igaz, sok esetben azoktól nem, akik ezt 1989-ig ránk erőltették), de ennek helyét a liberális állameszme foglalta el, amely az egyén szabadságát és a gazdasági piacok automatizmusát kínálta a kommunista diktátorok léleknyomorító és a gazdasági gyarapodást csak a kiválasztottak körének biztosító uralma helyett. De erről is kiderült, hogy elsősorban az ügyeskedőknek, a jókor jó helyen lévőknek teszi lehetővé az akadálymentes felfelé ívelést, a közéleti érvényesülést.
Az 1990-es években az a hangosan soha ki nem mondott szándék valósult meg, hogy létre kell hozni az új rendszer gazdasági és politikai elitjét, lehetőleg gyorsan és hosszú távra berendezkedve. Ekkor „alapozták meg” egyesek a ma már több száz millió euró nagyságú gazdasági impériumukat, és természetesen ennek zavartalan működéséhez éltre hívták azt a politikusi réteget, amely lényegében két és fél évtizede az ő igényeiket szem előtt tartva alkotja meg a legfontosabb törvényeket és szívesen korrumpáltatja magát egy-egy törvénymódosítás kedvéért. Persze nem lenne igazságos minden politikust egy zsákba dobálni, de a többség mára már teljesen elveszítette a hitelét és csak annak köszönhetően van még mindig a közéletben, mert „anyapártjuknak” még ma is megvan az 5 % feletti támogatottsága.
Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!
Akik meg menet közben „lemorzsolódtak” végleg nem tűntek el, hiszen felcsaptak vállalkozóknak vagy már eleve azzal a szándékkal léptek a politikai porondra, hogy onnan könnyebben átlépjenek a gazdasági szférába, kihasználva kapcsolati tőkéjüket, a rendelkezésükre álló – mondhatni bizalmas – információkat, amit egyszerűen és magunkat ismételve úgy is fogalmazhatnánk, hogy „jókor voltak jó helyen”. Ezek között jócskán akadtak olyanok, akik az állami tulajdonban lévő vállalatok privatizálásakor „éppen” igazgatósági tagok voltak és szavazatukkal „demokratikusan” eldöntötték, hogy ki szerezze meg – többnyire nyomott áron, de kellő kenőpénz lefizetése ellenében (ami persze sohasem bizonyítható) – a szóban forgó céget, vállalatot vagy egy-egy államilag finanszírozott beruházás kivitelezési lehetőségét.
Kedvelt szlogen volt akkoriban (és még éveken át), hogy az „állam rossz gazda”, ezért kell a magánosítás, hiszen a tőkésnek a nyereséges gazdálkodás az érdeke, és nem herdálhatja a saját vagyonát. Mint azóta kiderült, ez a szlogen ugyanúgy nem igaz, mint ahogy az sem, hogy a kapitalista gazdálkodás a leghatékonyabb. Azok a XVIII. századi korai (vad)kapitalizmusra jellemző módszerek, amelyek 1990 után ismét teret hódítottak tájainkon, nem segítették az elavult technológiák felváltását, sőt sokszor jól működő, sok embernek munkát adó cégeket, vállalatokat számoltak fel, jelentősen megnövelve ezzel a munkanélküliek számát.
Megszűnő agrárfeldolgozás
Az agrárágazatban egy-egy feldolgozó vállalat megszűnésével a beszállítók tömegei is ellehetetlenültek (lásd pl. a cukoripart), a nemzetközi áruházláncok megjelenésével pedig a kistermelők váltak mérhetetlenül kiszolgáltatottakká, a kétes eredetű és minőségű külföldi termékekkel ugyanakkor a hazai termelők és gyártók portékái nem tudták felvenni – már csak a szükséges állami támogatás elmaradása miatt sem – a versenyt.
De ha körülnézünk a „szellemi értékek” területén szinte ugyanezt látjuk. Jelentős külföldi tőkével megtámogatott magán tévécsatornák indultak, amelyek ránk zúdították az amerikai akció és detektívfilmek tömkelegét, a különböző valóságshow-kat és persze az „egyen szabott” reklámokat, a kereskedelmi rádiókból szinte egyfolytában hallhatjuk a nyugati zenét – időnként megszakítva semmitmondó fecsegésekkel. A könyvkiadók zöme szinte kizárólag az igénytelenebb tömegízlést igyekszik kiszolgálni, ráadásul az áltudományos művek körül akkora hűhót csapnak, hogy a tisztességes ismeretterjesztésnek már alig van esélye.
A másik oldalon viszont jó néhányan úgy mennek szembe a tömegkultúrával, hogy már-már érthetetlen, még a tájékozottabb irodalom- és művészetkedvelőknek is komoly fejtörést okozó alkotásokkal: „nonkonform szövegekkel”, installációkkal, „polgárpukkasztó” happeningekkel, alternatív hangversenyekkel és színházi előadásokkal igyekeznek figyelmet kelteni.
Meghajoló többségi akarat
Vannak paradox jelenségek is: az emberi jogokra és az emberek egyenlőségére hivatkozva bizonyos kisebbségi társadalmi csoportok sokszor bizarr és exhibicionista felvonulásokon szeretnék meggyőzni a többséget, hogy az általános gyakorlattól eltérő jogokra is igényt tartanának, vagy nem tetszésüknek azzal igyekeznek nyomatékot adni, hogy odaláncolják magukat egy kerítéshez, épületkapuhoz, egy számukra nem tetsző szoborhoz stb. Mindehhez természetesen egy demokratikus társadalomban joguk van, de gyakran nem érik be azzal, hogy a többség ezt tudomásul veszi, nekik arra van szükségük, hogy meghajoljon a kisebbségi akarat előtt. A „felkent jogvédők”, a jobbára balliberális hangvételű médiumok munkatársai természetesen ezen örömmel kapva kapnak és igyekeznek minél nagyobb visszhangot kelteni egy-egy ilyen esemény alkalmából. Ugyanezek a jogvédők és sajtómunkások viszont egyáltalán nem érdeklődnek a tényleges jogsértések iránt – kivált, ha azok a nemzeti kisebbségeket érintik. Ez különösen a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek keserű tapasztalata, ami pl. a felvidéki magyarok esetében mára már a kisebbségi társadalmat a teljes felbomlás közelébe sodorta.
Az erózió folyamata már az 1990-es években nagyobb lendületet vett, amikor kiderült, hogy a rendszerváltozás anyagi mérlege a dél-szlovákiai magyarok jelentős hányada számára veszteséges. A széthullás folyamatát felgyorsította az ország EU-csatlakozása, hiszen ekkor vált nyilvánvalóvá az, amit a pesszimisták már korábban is sejtettek, jelesül, hogy az Európai Unió nem kíván érdemben foglalkozni a frissen csatlakozott posztszocialista országokban élő őshonos nemzeti kisebbségek problémáival vagy állandóan összekeveri őket az afrikai és az ázsiai bevándorlókkal. Sajnos, ahogy a Trianonban elfogadott kisebbségjogi feltételeket is semmibe vették a győztes közép-európai államok, ugyanúgy fittyet hánytak azoknak az EU-ajánlásoknak is, amelyek teljesítésére pedig ígéretet tettek a csatlakozás előtti egyeztetéseken.
A kisebbségi magyar pártok mind Romániában, mind Szlovákiában sokat fáradoztak azért, hogy hitelessé tegyék a nyugati politikusok szemében azokat az államokat, ahol működnek, de tíz év elteltével már jól látható, hogy ez valójában egy biankó csekk volt, amelyet sehol nem lehet „beváltani”.
Az értelmiség felelőssége
Joggal felvetődik a kérdés: erről miért csak most beszélnek? Elvégre számos jele volt a negatív tendenciáknak már jóval korábban is. A válasz egyáltalán nem egyszerű, hiszen a tények „elleplezésében” és a ködösítésben közvetlenül vagy közvetve a politikusok, a tollforgatók és a folyamatokat csak kívülállóként figyelő, de azokat megváltoztatni nem szándékozó (vagy erre képtelen) értelmiségiek egyaránt szerepet játszottak.
A politikusok felelősségét nem kívánjuk csökkenteni, de mentségükre szóljon, hogy ők csak azt tették, amire felhatalmazást kaptak és mivel a társadalom meglehetősen tág mozgásteret biztosított számukra anélkül, hogy igazából ellenőrizte volna, miként élnek ezzel a lehetőséggel, nem csodálkozhatunk azon, hogy ma már szinte a sérthetetlenek csoportját alkotják. Hogy idáig mehettek a dolgok, abban az újságíróknak és a mindenkori tollforgatóknak legalább akkora felelősségük van.
Természetesen a sajtóban számtalan leleplező írás megjelent az elmúlt két és fél évtizedben, de ezek érthetetlen módon tartósan nem tudták felrázni a társadalmat (lásd pl. a Gorilla-ügyet). Ugyanakkor bizonyos lapok vagy tévécsatornák megelégedtek a botránykeltéssel, nem „ragadtak rá” tartósan egy-egy ügyre, ezzel lehetőséget adva az érintetteknek a levegővételre vagy egy elegáns „kifarolásra”. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a politikusok már a rendszerváltás után kialakítottak a társadalom nagy részében egy olyan meggyőződést, hogy az efféle „leleplezések” elsősorban a politikai harc eszközei és kevés közük van a valós tényekhez. Ráadásul a bíróságok is gyakran a politikusok oldalára álltak, amikor bizonyos megállapítások vagy vélemények miatt sajtóperre került sor. A posztkommunista országokban a nyilvánosságnak általában gyenge az „érdekérvényesítő ereje”, errefelé valóban szó szerint igaz, hogy „minden csoda három napig tart”.
Az újságírók nagy többsége egyébként sem tartozik az oknyomozók csoportjába, ide csak a nagyon elszántaknak és egzisztenciálisan megalapozottaknak érdemes bekerülni, mert a megfélemlíthetők vagy az anyagilag „elfűrészelhetők” rövid idő alatt „körön kívül” kerülnek.
Kiszolgáltatott felvidéki magyarok
A felvidéki magyar társadalomban ennél még siralmasabb a helyzet. A politikusok sokáig sikeresen érveltek azzal, hogy a megosztottság már csak azért sem jó, mert egy-egy parlamenti választás alkalmával meggyengülhet a kisebbségi érdekképviselet. Erre úgy az 1990-es évek derekán minden érintett politikai tömörülés rádöbbent, de az egység csak kínkeservesen született meg, akkor is Vladimír Mečiar kissé alattomos törvénymódosítása következtében.
A 8 évnyi koalíciós kormányzás a vitathatatlan eredmények ellenére az MKP számára csapdahelyzetet is teremtett: a felvidéki magyarság szempontjából létfontosságú ügyeket volt kénytelen a szőnyeg alá söpörni. Ezek között alighanem az autonómia, a Beneš-dekrétumok, a nyelvtörvény és a magyarok lakta dél-szlovákiai régiók gazdasági fejlesztésének a kérdése tekinthetők a legfontosabbaknak. Az MKP által irányított tárcák többnyire „alulfinaszírozottak” voltak, a miniszterei szinte „gúzsba kötve” táncoltak. Ráadásul Dzurinda miniszterelnök pártja, de más pártok is nyakig merültek a korrupciós botrányokba, és ez sajnos az MKP bizonyos köreit is érintette. Minderről azonban a felvidéki magyar tömegtájékoztatás szemérmesen hallgatott, ezért is érte meglepetésszerűen az itteni magyarokat az MKP-ban bekövetkezett elnökváltás, majd pedig a pártszakadás. Ezeket a történéseket sem világította meg kellőképpen az itteni sajtó, és bizonyos személyek nem éppen pozitív szerepéről sem olvashattunk akkoriban. Általában az információhiány az, ami bomlasztóan hat mindmáig. Nem ismerjük a hátteret, a valódi indítékokat, és persze az egyes politikusok tényleges felelőssége is homályban marad.
Megalkuvó felvidéki magyar újságírás
Ahogy erre korábban utaltunk, a felvidéki magyar sajtó anyagilag teljesen kiszolgáltatott és mivel a pénzosztó szerepében csak politikusokkal találkozhatunk, nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy rájöjjünk: bizonyos szerzők kiről mit fognak írni és miért. A világhálón működő felvidéki magyar hírportálok esetében is igaz ez, legfeljebb az álnevekkel vagy fantázianevekkel jegyzett kommentekben olvashatunk időnként keményebb kritikát vagy éppenséggel már-már alpári hangvételű véleményeket. Ezekkel a beszólásokkal azonban az a baj, hogy csak egy részproblémát érintenek vagy túlságosan szubjektívek és hírértékük emiatt nagyon csekély.
Fentebb az értelmiség felelősségére is utaltunk. Egy-egy politikai párt holdudvarához tartozó értelmiségit, még ha nem is tölt be semmilyen tisztséget az adott pártban, a legjobb szándékkal sem lehet függetlennek nevezni. Viszont Szlovákiában jelenleg nehéz elképzelni azt, hogy egy pártok felett álló független magyar értelmiségi valamelyik felvidéki lapban vagy elektronikus médiumban úgy mondhasson véleményt bármilyen bennünket, felvidéki magyarokat érintő társadalmi vagy politikai kérdésről, hogy ne vádolnák meg részrehajlással vagy az egyik, vagy a másik oldalról. A Szlovákiai Magyar Kerekasztal ugyan megpróbál pártoktól függetlenként megnyilvánulni, de úgy tűnik, hogy ehhez nincs elegendő embere, és talán pénze sem, hogy egy-egy független szakértőt meg tudjon fizetni. És itt bezárul az ördögi kör.
HOMÉROSZ
Nyitókép: SME.sk
A sorozat további részei:
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Megosztás:
Címkék: hajszálrepedések Homérosz
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
