Az orosz–ukrán válság megoldásaként még a nyugat-európai politikusok többsége is a tárgyalásokat és a párbeszédet szorgalmazza, teljes joggal, tegyük hozzá, bár a kívülállóknak többnyire fogalmuk sincs az indulatokat kiváltó érzelmi tényezőkről és a konfliktus valódi okairól.
Az ilyesmivel egyébként már a múlt század kilencvenes éveiben is szembesülhettek a délszláv válság és polgárháború idején, de az azóta eltelt két évtized sem bizonyult elegendőnek, hogy elmélyedjenek a sajátos közép-kelet-európai nemzetiségi viszonyokban, amelyek sokszor olyanok, mint a hamu alatt parázsló széndarabok, és egy váratlan pillanatban lángra kaphatnak.
Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!
Ezeknek a konfliktuslehetőségekkel terhes állapotoknak a tanulmányozására továbbra sem látni sok hajlandóságot sem a nyugat-európai országok vezetői körében, sem az EU-ban. Talán ezért is tűnik olyan konfúznak számos elképzelés, illetve a gazdasági szankciókkal való fenyegetőzés erőltetése.
A skótok jobb helyzetben vannak mint mi, mégis elszakadnának
Mindezt csak annak bevezetéseként említjük, hogy még az olyan látszólag békés szituációkban is, mint a közelgő skóciai népszavazás sem képesek értelmes érvekkel előállni az egység mellett és inkább a gazdasági ellehetetlenüléssel riogatják a skótokat, akik egyébként pl. a kárpát-medencei magyar kisebbségekhez viszonyítva sokszorosan jobb helyzetben vannak mind gazdasági, mind jogi szempontból és nekünk nem is nagyon érthető, hogy miért kezdeményezik az Angliától való elszakadást. Igaz, az erről szóló – sokszor nagyon is egyoldalúnak tűnő – beszámolók, tudósítások inkább a londoni érveket hangsúlyozzák, a skót szecesszionisták elképzeléseire csak következtetni tudunk azokból a reakciókból, amelyeket kiváltanak.
Ha körülnézünk Európa délnyugati részében, közelebbről Spanyolországban, ahol kb. 8 millióra tehető a katalánok száma (nemcsak Katalóniában, hanem Valencia tartományban is élnek szép számban), kissé bonyolultabb kép tárul elénk. Annak ellenére, hogy a katalán nyelvet ténylegesen is beszélik (Skóciával ellentétben, ahol még az „igazi” skótok sem az anyanyelvüket, hanem valamelyik angol dialektust használják a hétköznapokban), a spanyol többség csak vonakodva hajlandó nagyobb engedményekre.
Katalán töblet jogok a felvidéki magyarokhoz képest
Bár a katalánok már így is sokkal több joggal rendelkeznek, mint amiről mi itt akár még álmodni is mernénk, különösen gazdasági téren szeretnének még nagyobb önállóságot, hiszen az egyik leggazdagabb spanyolországi provinciaként kénytelenek az általuk megtermelt bevételekből aránytalanul többet a közös kasszába befizetni, hogy a spanyol kormány a jóval szegényebb (és persze nem katalán nyelvű) országrészeket megsegíthesse. Tájainkon a katalán politikai vezetők véleményéről sem hallani sokat, és általában az egész kérdéskört ignorálja a szlovák sajtó, pedig az újságolvasók talán jobban megértenék a mi problémáinkat is.
No de miért a katalánok vagy a skótok helyzetével foglalkozó írások hiányát kérjük számon, amikor a szlovákiai magyarokról és főleg a dél-szlovákiai régiók egyre nagyobb gazdasági leszakadásáról sem hajlandó tudni? Rögtön tegyük hozzá, hogy ebben nem csak a szlovák sajtómunkások a ludasak. A felvidéki magyarságot „hivatalosan” képviselő és a parlamentben is helyet foglaló politikusok sem nagyon ügyködnek egy valós kép megrajzolásában, ehelyett különböző „víziókat” vetítenek elénk arról, hogyan is lehetne – feltételezve a kellő politikai akaratot! – egy elviselhetőnek mondott szlovák-magyar összefogást kialakítani „polgári” alapon.
Az 1994-es komáromi nagygyűlés volt a csúcs
Őszintén meg kell mondani, hogy az eltelt negyed században csupán egyetlen alkalommal, az 1994-es januári komáromi nagygyűlés alkalmával jutott a felvidéki magyarság abba a helyzetbe, hogy egy valóban előremutató, a kisebbségi lét nyomorúságából kivezető programot nyilvánosan megfogalmazzon. De ezt a „víziót” éppen azok, akik most a 2016-os vízióval kecsegtetnek bennünket szabotálták el és vitték a felvidéki magyar politizálást abba az ingoványba, amelyből sehogy sem tud kivergődni, sőt mintha egyre mélyebbre süllyedne benne.
Csodálkozhatunk azon, hogy a szlovákokban nincsen kellő empátia az elképzeléseink és a vágyaink iránt, de ha alaposabban megvizsgáljuk, hogy mit tettünk mi magunk ennek érdekében, akkor rá kell döbbennünk, hogy vajmi keveset. Az egyértelmű és világos fogalmazás helyett inkább szinonimákat keresgéltünk az autonómia fogalmára, de még magunk között sem mertük éveken át nyíltan kijelenteni, hogy nekünk csak ez jelenti az egyetlen perspektívát és megoldást, a sumákolás és a kozmetikázás végeredményben sehova sem vezet.
Az idei szlovákiai elnökválasztási kampányban egy komoly lehetőséget teremtettünk azzal, hogy egy magyar elnökjelöltet is állítottunk, nyilván nem azzal a céllal, hogy magyar államfője legyen Szlovákiának, sőt még annak is csak csekély valószínűsége volt, hogy Bárdos Gyula legalább a második körbe bejut, de legalább tematizálni lehetett VOLNA sok olyan kérdést, amire korábban vagy objektív okokból, vagy a mi bambaságunk miatt nem nyílt alkalom. Most a közeledő romániai elnökválasztás alkalmából az ottani magyar politikusok éppen ezzel érvelnek, hogy miért kell magyar elnökjelölt(ek)et indítani.
Az EU-belépés előtt idejárt a nyugat
Van aztán még egy nagyon fontos terület, amelyet a felvidéki magyar politika különösen 2004 után elhanyagolt: a külpolitikai aktivitás. Amíg arról volt szó, hogyan lehetne a mi segítségünkkel is bejuttatni Szlovákiát az európai intézményrendszerbe, szinte egymásnak adták a kilincset az MKP-ban a különböző külföldi szervezetek képviselői és persze a mi embereink is gyakran megfordultak Európa különböző fővárosaiban és szervezeteiben. Amikor aztán Szlovákia további 9 állammal egyetemben tagja lett az EU-nak ez a felvidéki magyar külpolitikai aktivitás is egyre visszafogottabb lett és gyakorlatilag az EP-ben helyet foglaló két szlovákiai magyar képviselő ügybuzgalmára korlátozódott. (Az MSZP-SZDSZ kormány regnálása idején – 2002–2010 között – még a magyarországi–kisebbségi magyar párbeszéd is formálissá vált.)
Pedig arról is lehetne némi fogalmunk, hogyan is kellene megszervezni a kisebbségi külképviseletet Nyugat-Európában, elegendő lenne alaposabban áttanulmányozni a két világháború közötti ellenzéki felvidéki magyar pártok ide vágó tevékenységét. Igaz, nem sok konkrét eredménye volt ennek akkoriban, de a csehszlovák kormánynak azért gyakran szembesülnie kellett a felvidéki magyarság külföldön prezentált panaszaival és bírálataival. A mai európai viszonyok között az ilyesminek sokkal komolyabb visszhangja lehetne, amennyiben ezt a felvidéki magyar politika megfelelő módon képes lenne „tálalni”.
Gyenge külpolitikai képviselet
De sok felvidéki magyar politikus még szlovákul sem képes világosan kifejezni magát, nemhogy egy világnyelven, ezért inkább nem is bocsátkozik efféle „kalandokba”. Így aztán „nyugaton a helyzet változatlan”, Brüsszelben, Berlinben, Párizsban… joggal hihetik, hogy errefelé minden rendben, hiszen működik a „demokráció”, vannak magyar képviselők a szlovák törvényhozásban és az EP-ben is, a szlovákok és a magyarok nem lövik egymást, akkor meg hol a hiba? A kisebb-nagyobb magyarellenes megnyilvánulásoknak és a kormányzat tudatos Dél-Szlovákia ellenes gazdaságpolitikájának a híre rendszerint nem is jut el Brüsszelig, sőt olykor mintha még Budapesten sem hallanák meg, vagy úgy tesznek, hogy ezek csak szúnyogcsípések, amelyeket egy kis vakaródzással enyhíteni lehet. De az ilyen csípések sokszor kórokozókat juttatnak a szervezetbe és nehezen gyógyítható betegség lehet a következményük.
A jelenlegi magyar kormány nyilván sokkal többet tett a külhoni magyarokért, mint a többi magyar kormány együtt az elmúlt 25 évben, de sokszor az az érzésünk, hogy még mindig több a szavakban megfogalmazott szándék a tettekben megnyilvánuló igyekezetnél. Vannak Magyarországon jó néhányan, akik elég szép karriert befutottak a puszta szócséplés jóvoltából, miközben nem látni őket akkor, amikor konkrét lépésekre lenne szükség bármelyik kisebbséget érintő hátrányos ügy kezelésében.
Ezt is szem előtt tartva a felvidéki magyar politikusok, sőt a felvidéki magyar értelmiségiek részéről is sokkal nagyobb erőfeszítésre lenne szükség a helyzetünk valós prezentálására mind a szlovák, mind a külföldi közvélemény előtt. Ehhez persze meg kellene teremteni nemcsak az anyagi feltételeket, hanem az intézményi kereteket is.
Szócséplés helyett MKP víziót
Az MKP vezetőinek el kellene gondolkodniuk egy olyan intézet létrehozásán, amely nemcsak elemzéseket készítene, hanem megvalósítható terveket dolgozna ki az egyes problematikus területek számára és persze olyan szakembereket foglalkoztatna, akik hatékonyan segíteni tudnák az elképzelések kézzelfogható formába öntését és megvilágítását a közvélemény (és a külföld) előtt, valamint irányítanák a megvalósításukat és végrehajtásukat. Ez lehetne az MKP 2016-os víziója.
HOMÉROSZ
Nyitókép: cdn.blog.hu
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
A sorozat további részei:
Megosztás:
Címkék: autonómia Bauer Edit Bugár Béla elszakadás függetlenség Katalónia komáromi nagygyűlés Mészáros Alajos MKP öndrendelkezés Skócia Vízió 2016
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.