Bizonyára sokan találkoztak már olyan ábrákkal, amelyek alaposan megtréfálták az embert, mert nem annak látszottak, amik valójában voltak. Például a Hermann-rácson világos és sötét pontok váltakoznak a fekete alapra rajzolt és egymásra merőleges világos vonalak metszéspontjainál, ezek azonban tulajdonképpen nincsenek ott, csupán a recehártya világos és sötét receptorai versengenek egymással és ennek következtében hamis kép – vizuális illúzió – keletkezik az agyban.

De még sokkal ismertebb az az eset, amikor egyforma hosszúságú szakaszok csak azért látszanak rövidebbnek vagy hosszabbnak, mert a végpontjukban kifelé vagy befelé mutató nyilak találhatók (ún. Müller–Lyer optikai csalódás).

Sok más példát is említhetnénk, hiszen az optikai csalódásokról már könyveket írtak és a meghökkentő vizuális illúziókat bemutató ábrákkal körbeplakátozhatnánk akár egy milliós nagyvárost is. Ezekkel a jelenségekkel általában biológusok, fizikusok, agykutatók, pszichológusok stb. foglalkoznak, de van az optikai csalódásoknak, vagy ha úgy tetszik: vizuális illúzióknak egy speciális esete, amikor a politikai elemzők egészen mást hallanak vagy látnak, mint ami valójában elhangzott vagy megtörtént.

A Merkel-Orbán csúcs visszhangjai

Angela Merkel minapi budapesti látogatásának sajtóvisszhangja – amelyről a Körkép egy összefoglalót is készített – ékes bizonyítéka ennek. De menjünk vissza egy kicsit az időben és térben, és vegyünk szemügyre néhány kirívó esetet. Már az 1989-es csehszlovákiai rendszerváltást (amelyet eufemisztikusan bársonyos forradalomnak nevezett el a sajtó) is egy érdekes álhír gyorsította fel: az egyik egyetemista, Martin Šmíd állítólagos halála, amely a rendőrök és a tüntetők közti összetűzések során történt volna. Utóbb kiderült, hogy ez nem igaz, de addigra már olyan indulatok szabadultak el, hogy a hatalom kénytelen volt meghátrálni. De vajon mi is történt valójában? Erre a kérdésre azóta sem kaptunk megnyugtató választ, hiszen az állítólagos halott diákról időközben megtudtuk, hogy a politikai rendőrség tisztje volt, egy bizonyos Ludvík Žifčák hadnagy, akinek a szerepét sokféleképp magyarázták, még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a CIA-nek dolgozott.

Martin Smid
Kép: motls.blogspot.sk

1989 előtt is szép számmal születtek összeesküvés-elméletek, de ezek száma a rendszerváltozást követően jócskán megszaporodott. A tisztázást egyáltalán nem igyekeznek megkönnyíteni az események főszereplői sem, hiszen évek múltán vagy rosszul emlékeznek már a részletekre, vagy eleve szándékosan ködösítenek. Ezekben az elméletekben igen gyakran jut fontos szerep a különböző titkosszolgálatok embereinek, most már csak az a kérdés, hogy ezeknek a vélekedéseknek mekkora a valóságtartalmuk.

 hirdetes_810x300  

Duray mint KGB-ügynök?

A felvidéki magyar politika egyik nagy öregje, a néhai Janics Kálmán haláláig meg volt győződve róla, hogy Duray Miklós KGB-ügynök volt, ugyanakkor nem is gyanította, hogy ezt talán a csehszlovák titkosszolgálat igyekezett sugallni. Miután 1990-ben a környezetében akadtak olyanok, akikről az hírlett, hogy esetleg szorosabb kapcsolatban állhattak az STB-vel, elképzelhetőnek tűnhet még az is, hogy ők igyekeztek Durayt ilyen színben feltüntetni.

Persze, aki ismeri azt a kártyatrükköt, amelyben a pikk és a treff lapokkal meg lehet téveszteni az embert, az nem harap rá az ilyesmire, de a prágai események kapcsán azért továbbra is él a gyanúperrel, hogy a különböző kommunista és nem kommunista titkosszolgálatok bonyolult konspiratív ütközeteit is felfedezni vélje a társadalmi felfordulások hátterében. Romániában szinte biztosra vehető, hogy a Securitate meghatározó szerepet játszott az 1989-es és 1990-es események alakulásában.

pikk-kor-karo-treff

A kommunista utódpártok „demokratikus átalakulása” is egy jellegzetes vizuális illúziónak tűnik, hiszen az emberek csak a szemük előtt lejátszódó történéseket figyelték, miközben trükkök egész sorozatával verték át őket, kezdve a privatizációval, folytatva a társadalmi intézmények demokratizálásával egészen a szólás- és sajtószabadságig.

Elferdített mediális valóság

Az emberek különösen a „megújult” tömegtájékoztatáshoz fűztek nagy reményeket, pedig ma már nyilvánvaló, hogy a legtöbb optikai csalódásnak a lapok és az elektronikus médiumok voltak az eszközei. Sok esetben még csak nem is kellett elferdíteni a valóságot, csupán el kellett hallgatni lényeges információkat, amelyek más megvilágításba helyezték volna az összefüggéseket.

Mivel a rendszerváltozás után nem sikerült kiépíteni a tömegtájékoztatás kiegyensúlyozott rendszerét, amelyben az egyes politikai csoportosulások a súlyuknak és a szerepüknek megfelelő arányban kaptak volna helyet, ráadásul a közszolgálati médiumokra a mindenkori kormányzat „rátenyerelt”, emiatt ez a struktúra erősen deformált volt, a mérleg nyelve pedig szinte minden posztszocialista országban a balliberális oldal javára billent.

Bár ha körülnézünk a demokratikusnak nevezett világban, ott is általában a balliberális dominancia érvényesül, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a pénzvilágnak ez az ideológiai eszmerendszer felel meg a leginkább, hiszen tudatosan gyengíti a nemzeti és a hagyományos értékeket vallók biztonságérzetét, sőt lejáratja azokat az eszméket, amelyek segíthetik azonosságtudatuk megőrzését és erősítését. A tőkének és a bankrendszernek ui. nincs szüksége effajta öntudatos emberekre, ők a fogyasztói társadalom működtetésében érdekeltek, ezt szolgálják egyrészt az olcsó (és persze kétes eredetű) árut kínáló multinacionális szupermarketek, másrészt az a szellemi bóvli, amely film, zene, irodalom formájában beáramlik a korábban kulturálisan magasabb szinten állt társadalmakba.

A nyugati nyitás következményei

Ma már az is egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a posztszocialista országok csatlakozása a különböző nyugat-európai intézményekhez (NATO, EU stb.) is egy nagy szemfényvesztés volt. A nyugatiaknak szükségük volt egy pufferzónára, amely feltartja a keletről érkező közvetlen fenyegetéseket, másrészt az otthon már eladhatatlan termékeknek piacokat biztosít, miközben egy elegáns mozdulattal leszámol a potenciális gazdasági konkurenciával is.

gysev_pdaru01

Először jött a nyugati beruházó, akinek elég sok pénze volt ahhoz, hogy felvásárolja a szovjet tömb széthullása következtében hirtelen értékesítési gondokkal küszködő keleti vállalatokat. Majd idővel ezeket felszámolva kialakított egy „ipari monokultúrát”, ahol jóval alacsonyabb bérekért dolgoztatott egy sereg jól képzett szakembert, aztán a profitot – a hazai törvényalkotók olykor hathatós közreműködésével – kivihette anélkül, hogy abból komolyabb összegeket visszaforgatott volna az itteni gyára vagy vállalkozása fejlesztésébe, esetleg a bérek emelésébe. Amikor pedig már nem tudott kellő nagyságú profitot termelni, egyszerűen elköltöztette a cégét egy másik országba, maga után hagyva sok száz vagy több ezer munkanélkülit.

A posztszocialista országok többségében a nemzetiségi problémák is komoly destabilizáló tényezőnek számítanak. Persze ennek nem kellene így lennie, ha az EU-csatlakozásnál és általában az EU jogrendjében erre is kellő súlyt helyeztek volna. Az őshonos nemzetiségek megoldatlan helyzete azonban valahogy (az okait csak sejthetjük) nem izgatta az EU irányítóit, esetleg egy kalap alá vették a bevándorlók okozta nehézségekkel.

Nemzetállamépítő franciák

Franciaország ezen a téren, úgy tűnik, meghatározó szerepet játszik, hiszen számos nemzeti kisebbség elsorvasztásában vétkes és ne feledjük, hogy az 1918 utáni békekötésekben is Párizs diktálta a feltételeket a veszteseknek és osztogatott kegyeket a szinte telhetetlen Kisantant államoknak. Az sem véletlen, hogy Párizs és London igyekezett a legvehemensebben keresztbe tenni a német újraegyesülésnek, amit azonban a Szovjetunió felbomlása miatt végül nem tudott megakadályozni. Az angolok kénytelenek voltak jó képet vágni a dologhoz, annál is inkább, mert közben a skótokkal, az észak-írekkel és a walesiekkel is rendezniük kellett a vitás ügyeket és bár tavaly megúszták Skócia elszakadását, a sok külföldi munkavállaló miatt így is eléggé fáj a fejük.

A franciáknak a több milliónyi muzulmán állampolgárukkal kellene harmonikusabb viszonyt kialakítaniuk, de a legutóbbi véres merénylet miatt erre még sokáig nem lesz igazán lehetőségük. A nagy felháborodás árnyékában valahogy nem sok szó esett arról, hogy az egykori afrikai francia gyarmatok még ma is eléggé függő viszonyban vannak Párizzsal. Ha ott egy makacskodó miniszterelnök vagy államfő kerül hatalomra, annak nem jósolnak hosszú politikai karriert, esetleg az élete is veszélybe kerül, mert a francia titkosszolgálat mindig megtalálja a megfelelő franciabarát emberét, aki hajlandó puccsot szervezni, netán merényletet elkövetni. De ha kell, reguláris francia csapatok vonulnak be az egykori gyarmatra, miután Párizs ezt valamilyen korábbi szerződésre hivatkozva is megteheti.

 Az ukrán válság és ami mögötte van

A vizuális illúzió egyik markáns esete az ukrán válság kirobbanása is. Máig nem tudni, hogy mi is történt 2013 decembere és 2014 februárja között Kijevben a Majdanon. A legálisan megválasztott Janukovicsot puccsal megbuktatták és ha nem sikerül időben elmenekülnie, talán meg is ölték volna. Hónapokon át nem tudtuk, ki is irányítja az országot, egy valami azonban eléggé egyértelmű volt: a nemzeti kisebbségekkel szemben nem igazán toleráns ez az ukrán vezetés, sőt néhány törvényjavaslat, illetve kormányrendelet sejtetni engedte, hogy a válság fő okának tekinthető orosz-ukrán nemzeti ellentétet Kijev nem hajlandó enyhíteni, esetleg a kelet-ukrajnai régiók autonómiájáról tárgyalni.

Kép: TASR
Kép: TASR

A hivatalos EU-s álláspont szerint az orosz agresszió a kirobbantója az ukrán válságnak, Oroszországot kell ezért büntetni, de valójában a róka fogta csuka, csuka fogta róka esete áll fenn, azaz az Oroszországgal szembeni embargónak legalább akkora kárvallottja sok európai ország, mint Moszkva, miközben az USA vidáman kereskedik tovább az oroszokkal. A vizuális illúzió ebben az esetben az agresszornak kikiáltott Oroszország, és a legtöbb Amerika-barát politikus, lap és elektronikus médium ezt a képet vetíti az egyszerű halandóknak, miközben néhányan halkabban, mások már hangosabban itt-ott szóvá merik tenni, hogy ez azért még sincs egészen rendjén.

Hogy az USA igyekszik megfélemlíteni „szövetségeseit” az abból is kivehető, ahogyan a magyar külgazdasági és külügyminiszter, Szíjjártó Péter kommentálta a kárpátaljaiak mozgósításáról szóló híreket. Nem tiltakozott ellene, csupán annyit jegyzett meg, hogy nagyon odafigyelnek majd arra, nehogy az ott élő magyarok közül számarányukat meghaladó számban vigyenek katonákat a kelet-ukrajnai hadszíntérre. Nos, ha ez a nemzeti érdekeket képviselő és védelmező magyar kormány álláspontja, mit várhatunk egy balliberális kormány emberétől?

Ukrajna kapcsán még néhány mondat erejéig térjünk vissza Angela Merkel és Orbán Viktor sajtótájékoztatójára. Igen jellemzőnek éreztük, hogy senki nem kérdezett rá az imént említett mozgósításra, viszont Orbán illiberalizmussal kapcsolatos tusnádfürdői beszédét sikerült tematizálnia valakinek. Ez már nyilván abból a csalódásból is fakadt, hogy bizonyos ellenzéki elvárások nem teljesültek és Merkel asszony nem szólt bíráló hangon Orbán Viktor kormányzási módszereiről. De a szövetségesek között nem szokás egy sajtóértekezleten elmarasztalni a vendéglátót vagy éppen a vendéget, ennyit illene tudnia minden, magát értelmes embernek tartó újságírónak. Ráadásul egy optikai csalódásról kiderült, hogy az nem a valóság, bármennyire is szeretnék egyesek ezt elhitetni.

HOMÉROSZ

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket FacebookonTwitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!