Gyászolnak-e az állatok?

Az állati érzelmek hihetetlen sokfélesége amatőr természetbúvárt és profi kutatót egyaránt lenyűgöz. Az emberi érzelmek egyik legbonyolultabbikát egy hozzátartozó elvesztésének fájdalmát, a gyászt, azonban nem szokás tipikusan az állati érzelmek közé sorolni, túlságosan összetett ahhoz. Nos, az igazságtól mi sem áll távolabb.

Az első, állati gyászra vonatkozó megfigyelések még a XIX. század közepéről származnak. Arthur Brown amerikai biológus jegyezte fel, hogy a philadelphiai állatkertben élő csimpánzpár nőstényének pusztulása után, a hím napokig az emberi gyászra nagyon hasonlító magatartásokat produkált. Először dühöngött, megpróbálta felkelteni elpusztult társát, ételt vitt neki, majd amikor rájött, hogy mindez hasztalan, napokra félre vonult, elutasította felkínált ételt, „jól láthatóan szenvedett” – írta Brown. Mivel a csimpánz pár nap után felhagyott ezzel a viselkedéssel, látszólag rendbe jött, Brown azt a következtetést vonta le, hogy az állat pusztán egy rövid depresszióba esett, sem ez a példány, sem más állatfaj nem képes hosszan tartó, emberéhez hasonló gyász megélésére.

   

Az utóbbi száz évben azonban olyan mennyiségű, egymást is megerősítő beszámoló érkezett, köztük köztiszteletnek örvendő, szakmailag fedhetetlen kutatóktól, hogy a biológusok és viselkedéskutatók között ma már nincs vita arról, bizonyos állatfajok igenis képesek gyászolni.

Profi és amatőr kutatók megfigyeléseinek tucatjai állnak rendelkezésünkre, ha az állati gyász témakörében vizsgálódunk. Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus például egy párját elvesztő lúdgácsérnál figyelt meg számos olyan tünetet, amelyeket egy gyászoló ember is mutat, de hasonlókról számoltak be néhány más madárfajnál, valamint emberszabásúaknál, fókáknál, farkasoknál, kutyáknál és elefántoknál is.

Elhunyt gazdájára a vonatállomáson évekig hűségesen várakozó Hacsikó kutya történetét és a róla készült filmet bizonyára sokan ismerik, az elpusztult társukat gyászoló elefántokról forgatott képsorok is rendre bejárják a világsajtót. Az eddigi eredmények alapján úgy tűnik szinte kizárólag fejlett szociális élettel rendelkező fajok képesek tudatosítani és megélni a gyászt.

A kérdéssel kapcsolatban a legtöbb viselkedéskutató mára konszenzusra jutott, azonban egy nagyon fontos dolgot még nem sikerült biztonsággal megválaszolni. Mi végre jelent meg a gyász az állatvilágban? Milyen evolúciós mechanizmusok vezettek a kialakulásához? Mielőtt megválaszolnánk a kérdést, lépjünk egyet hátra, és definiáljuk az állati érzelmeket! A coloradoi egyetem professzora Marc Beckoff a témakör elismert kutatója.

Definíciója szerint, az érzelmek tulajdonképpen a viselkedés szervezésének és irányításának eszközei. Beckoff elsődleges és másodlagos érzelmeket különböztet meg, míg előbbiek az alatt az állat életben maradáshoz szükséges zsigeri érzelmeket érti (félelem, agresszió), utóbbiak valamilyen tapasztalás után kialakult, tudatos érzelmeket jelentik, amelyek az érzés és a cselekvés közti kapcsot jelentik. Ilyenek például a szeretet, a gyász vagy az irigység.

Evolúciós szempontból, a gyász mint érzelem, nehezen megmagyarázható, hiszen látszólag nincs semmi haszna, sőt olykor kifejezetten hátrányos. Könnyű belátni, hogy egy társa elvesztése után táplálkozni nem hajlandó, sokáig egy helyben maradó állat mennyivel nagyobb veszélynek van kitéve. A századelőn Sigmund Freud, jó szokásához híven, a szexualitás szempontjából közelítette meg a kérdést. Ugyan Freud az emberi gyászról beszélt, mondván, az egyfajta nemi „újrabefektetést” jelent, elősegíti, hogy az elveszett „befektetés” után új szexuális partnert, új szociális kapcsolatokat találjon az egyén, definíciója az állatvilágban is alkalmazható. Mások, például John Archer pszichológus, a gyászt, mint szociális összetartozás, nem ritkán hátrányos mellékterméket kezelték. Az utóbbi időben egy harmadik magyarázat is nagy népszerűségre tett szert a pszichológusok körében. Eszerint a gyász megélése egyfajta fajtársaknak szóló jelzés arról, hogy a gyászoló egyed képes erős szociális kötődések kialakítására.

Bár az állati gyász kialakulásának evolúciós magyarázata ma sem egyértelmű, magán a jelenségen kár vitatkozni. Hozzá kell ugyanakkor tennünk, hogy a több száz megfigyelés közül jó néhányát kritikusan kell értékelnünk, mert a megfigyelők az emberi viselkedésnek megfeleltethető mintákat próbáltak ráhúzni az állatokra. Az antropomorfizmus hibája minden idők legnagyobb biológusa, Charles Darwin is nemegyszer beleesett, amikor egymással kölyökkutyaként fogócskázó rovarokról értekezett.

Napjaink viselkedéskutatói előtt nagyon nehéz munka áll, saját személyiségüket teljesen kizárva, objektív módon kell vizsgálniuk alanyaikat, legyen az saját kutyájuk vagy egy közép-afrikai gorillacsapat. Ez pedig biztosan nem könnyű feladat.

Pomichal Krisztián

Nyitókép: actionsforelephantsuk.org/Associated Press