Tíz állatfaj, amely biztosan nekünk „köszönheti” pusztulását II.

Sorozatunk második részében (az első rész ITT olvasható) újabb öt állatfajt mutatunk be, amelyeknek közvetve vagy közvetlenül az emberi faj okozta a vesztét.

Mindegyik faj pusztulása a maga nemében tragédia. Világnézettől függően Isten vagy a természet, az evolúció tökéletes, évmilliós munkája veszett velük a semmibe. Nem meglepő, hogy sokakban merül fel időnként a kérdés, miért kellene adódollárokat, eurókat, forintokat és jeneket áldozni a pusztaszömörcsögi gyalogcincér vagy a rákosborzasztói pettyes csicsörke élőhelyeinek megőrzésére. Miért kell anyagi és emberi erőforrásokat, sőt életeket áldozni az afrikai szavannák vagy a dél-amerikai őserdők megmentéséért.

Erre a kérdésre egyaránt léteznek romantikus és racionális válaszok: a természet és az élővilág eredendő szépsége és értéke az egyik oldalon, az élőlények (potenciális) gazdasági haszna a másikon. Mindkét magyarázaton könnyű fogást találni, ezért mostanában inkább az ún. ökoszisztéma szolgáltatások felemlegetése nyer teret, úgy a politikai, mint a tudományos diskurzusban.

   

Tíz állatfaj, amely biztosan nekünk „köszönheti” pusztulását – I. rész

Ezek tulajdonképpen a természet és az „őt” alkotó ökoszisztémák ingyenes szolgáltatásai, melyeknek pénzben mérhető, gazdasági értéke van. Csak, hogy néhány példát említsünk: a haszonnövényeket beporzó rovarok, a gyümölcsöt termő fák, az oxigént előállító növények, vagy a vizek természetes tisztulásában részt vevő mikroorganizmusok mind-mind a természet olyan szolgáltatásai, melyek közvetlen hasznot hoznak az emberiségnek.

Az igazság pedig az, hogy az ökoszisztémák rendkívüli bonyolultsága miatt gyakorlatilag fogalmunk sincs, hogy egy-egy faj eltűnése milyen ökoszisztéma-szolgáltatás kiesését vonhatja maga után. Akit tehát nem győz meg a természet törékeny és megőrzésre érdemes szépségét hirdető romantikus érvrendszer, az is könnyen racionalizálható okot találhat arra, miért ne tapossa agyon az apró bogarakat vagy puffantsa le légpuskával a háztetőn csiripelő énekesmadarat.

Az alábbi öt állatfaj szolgáljon örök tanulságul arra, hogy mi történik, ha figyelmen kívül hagyjuk az ésszerűséget.

Moa fajok Dinornis sp.

Új-Zéland szigetei állatföldrajzi szempontból Földünk legérdekesebb tájai közé tartoznak, hiszen az elszigetelten fejlődő ökoszisztémában alig 800 éve jelentek meg az első emberek, a sziget „őslakóinak” számító maorik. Figyelemreméltó az is, hogy a szigeteken, leszámítva három endemikus denevérfajt, a telepesek megjelenéséig nem is voltak szárazföldi emlősök. Nem meglepő tehát, hogy számos itt élő madárfaj röpképtelen volt. Ezek közé tartoztak a szigetek legnagyobb élőlényei a moák.

Ezek a struccra emlékeztető óriásmadarak, kétmázsás termetükkel és háromméteres magasságukkal kiváló zsákmányállatul szolgáltak az első telepeseknek, akiknek valószínűsíthetően kevesebb, mint száz év elég volt arra, hogy teljesen kipusztítsák a szigetek óriásmadarát.

Őstulok vagy aurochs Bos primiginius

Az összes ma élő szarvasmarhafajta őse, az indiai szubkontinensről származó őstulok, Kelet-Ázsiától az Atlanti-óceánig és Észak-Afrikáig szinte egész Eurázsiában előfordult. Érdekes módon az őstulok először eredeti élőhelyein Kelet-Ázsiában pusztult ki, majd populációi fokozatosan európai élőhelyein is hanyatlani kezdtek.

A XVI. századra Lengyelország, Erdély és a mai Balti államok kivételével teljesen eltűnt Európából is. Utolsó ismert, addigra már szigorúan védett állományai Lengyelországban éltek, itt is pusztul el ez utolsó példány 1627-ben.

Apró érdekesség, hogy Csallóköz tőzegbányáiból tucatjával kerültek elő őstulok maradványok, s ezek némelyike a mai napig megtekinthető a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban.

Dodó (Raphus cucullatus)

Nagy testméret, elszigetelt fejlődés, röpképtelenség – három azon szerencsétlen tulajdonságok közül, amelyek arra predesztinálnak egy madárfajt, hogy az élőhelyén megjelenő első emberek után kisvártatva kihaljon. Szegény dodók háromból három pontot kihúzhattak ezen a képzeletbeli listán, nem csoda hát, hogy a Mauritiuson élő óriás galambféle alig pár évtizeddel élte túl az európaiak érkezését, utolsó példányai a XVII. század végén pusztulhattak el.

A források szerint egyébként kifejezetten kellemetlen ízű húsa ellenére előszeretettel vadászták a szigetre tévedő főleg holland hajósok, ám a dodó vesztét nem ez okozta, hanem a tengerészek által behurcolt vagy betelepített, majd elvadult disznók, kutyák és patkányok.

Steller-tengeritehén (Hydromalis gigas)

Rokonsági körének legnagyobb fajaként a Steller-tengeritehén 8-9 méteres hossza mellé tekintélyes, 8-9 tonnás testtömeg párosult. E békés növényevő szirének első leírójukról Georg Wilhelm Stellerről kapták a nevüket, aki egy a Bering-tengeren történt hajótörés során fedezte fel az eddig ismeretlen állatfajt, 1741-ben.

Amint az európai hajósok hírét vették a hatalmas állat létezésének, azonnal tömeges vadászatába kezdtek, húsukért, zsírjukért és bőrükért ejtették el az állatokat, olyan sikeresen, hogy 27 év alatt teljesen kipusztították a fajt. Az összképet kissé árnyalja, hogy az óta számos maradványa került elő mind az Alaszka, mind a Kamcsatka körüli parti vizekből, amelyből arra lehet következtetni, hogy ezeken az élőhelyeken a faj jóval előbb eltűnt, mintsem hogy az európai hajósok megjelentek volna, azaz a terület őslakosainak „munkáját”, tulajdonképpen csak befejezték a vidékre tévedő mohó európaiak.

 Atlasz-medve (Ursus arctos crowtheri)

A nálunk is előforduló és éppen országjáró barnamedvék egyetlen afrikai alfaja volt a XIX. században kihalt atlasz vagy berber medve. A földrajzban kicsit járatosabbak már sejthetik, hogy a medve élőhelye nagyjából az Atlasz-hegység mentén húzódott, a mai Marokkotól egészen Nyugat-Líbiáig.

Közeli rokonaival ellentétben, szinte kizárólag növényi eredetű táplálékot, gumókat, magvakat, hajtásokat fogyasztott. Kultúrtörténeti szempontból érdekes állatról van szó, az atlasz-medve ugyanis a gladiátorjátékok kedvelt vadállata volt, ennek számos római dombormű és mozaik őrzi emlékét, sőt a kor egyik kedvelt kivégzési módjának – ad bestias – végrehajtójaként is ismert. Utolsó példányát valamikor 1870 táján lőtték agyon Marokkó északi vidékén.

A sorozat első része ITT olvasható.

Pomichal Krisztián