Lajos, Patricia
  • HUF: 331.90
  • USD: 1.12
  • 22 °C
  • 33 °C
tudomány

Visszajátszuk a történelmet – Vukovár 1991: Csata a horvát “Sztálingrád”-ért

1991 november végén, majdnem három hónapnyi ostrom után, a szinte felismerhetetlenségig szétlőtt Vukovár városa a szerb ostromlók kezére került. Az egykor csinos kis kelet-szlavóniai település központjában elszórt szerb paramilitáris csoportok, a hírhedt csetnikek, a város elestét ünneplik. Kétes eredetű párlat jár kézről kézre; egy barettsapkás csetnik lány sminkeli magát a forgó kameráknak, a háttérben rádiómagnón bömbölnek a hazafias töltetű dalok.

 

“A [Jugoszláv Nép-]hadsereg nem megszálló erő. Vukovár az usztasák [horvát nemzeti szocialisták a második világháborúban] fészke volt, ilyen szemmel kell szemlélni a harcokat.” – fűzi hozzá egy ezredes. Egy hadnagy büszkén teszi hozzá: „Egyetlen egy katonánk sem állt bosszút a [fogságba esett] usztasákon.” Hivatalos adatok szerint a nagy “győzelem” csak 104 sorköteles életébe került, miközben a horvát média 7.000 halottról cikkezett.

 

Hirdetés(X)

Usztasák, nácik, könnyű győzelem, emberséges bánásmód az ellenséggel – tipikus balkáni csúsztatás volt ez a kamerák előtt. Miközben november utolsó napjaiban a szerbek “győzelmüket” ünnepelték, még nem tudták, hogy a háborút már most elvesztették: míg Vukovárért élet-halál harc folyt, a horvátok a hátországban egy 200.000-es haderőt állítottak fel. Négy évvel később a délszláv háborúk ezen szakasza nagy horvát sikerrel ért véget.

 

 

A háború szele eléri Vukovárt

 

A Duna partján fekvő Vukovár a háború előtt egy igazi “jugoszláv” város volt. A 85.000 lakó 43,8 %-a horvátnak, 37,4 %-a szerbnek, 1,6%-a magyarnak vallotta magát, a többiek “jugoszlávként” élték mindennapjaikat. Maga a település egy mezővárosra hasonlított kis barokk központtal, ami köré szocialista panellakások és egyéb épületek tornyosultak. Az elővárosok – többek közt Borovo és Lužac – ellenben kis falusi házak százaiból álltak. Vukovár jelképe, a víztorony, a mai napig kilométerekről látható.

 

Vukovár jelképe, a szitává lőtt víztorony (wiki commons)

 

Az 1991-es év politikai eseményei gyors egymásutánban érték a térség lakosságát. Az addig békében egymás mellett élő szerb-horvát szomszédok hirtelen esküdt ellenségekké váltak. Szlovénia és Horvátország kiválása a jugoszláv államalakulatból és a Slobodan Milošević által „meglovagolt” szerb nacionalizmus hamar a szakadék felé sodorták Tito egykori államát. A nyár folyamán Szlovénia harcba szállt önállóságáért, és 10 napon belül legyőzte a Néphadsereg demoralizált alakulatait. Hogy Milošević a szlovénokat hamar „elengedte”, leginkább azzal függött össze, hogy ott alig élt szerb közösség.

 

Horvátország ezzel szemben több százezres szerb kisebbséggel rendelkezett, akik besorakoztak Milošević Nagy-Szerbia létrejöttét megcélzó tervei mögé. A horvátországi háború immár napok kérdése volt. Vukovár környékén már májusában harcok törtek ki. Horvát nacionalisták rakétákat lőttek ki Borovo Selo szerb többségű falura, mire az ottaniak fegyverkezni kezdtek. Az odavezényelt horvát rendőrségi busz május 2-án tűzharcba keveredett a szerbekkel; 13 horvát rendőr halt meg a lövöldözésben.

 

Csata Vukovárért (google maps; Orbán)

 

Eközben a Horvát Állam Franjo Tuđman vezetése alatt egy ütőképes hadsereg felállításán szorgoskodott, habár kezdetben a lokális rendőrségi alakulatokon és az ún. Nemzeti Gárda gyengén felfegyverzett egységein kívül semmilyen alakulat nem állt rendelkezésre. A horvátoknak se nehézfegyverzete, se légiereje nem volt, így egy a Néphadsereg által támogatott szerb előrenyomulás minden bizonnyal végzetesnek bizonyulhatott volna. A helyzet javítására a horvátok szeptember folyamán a Néphadsereg összes horvátországi kaszárnyáját blokád alá vonták és az ott rekedt – sokszor tizenéves – sorköteleseket fegyvereik átadására szólították fel.

 

Ezzel egyidőben Szerbia felől nagy csapatmozgások kezdődtek, a 12. Újvidéki Hadtest – ahova rengeteg magyart is besoroztak –  két másik alakulattal Vukovár felé vonult. A szerb vezetésű Néphadsereg 30.000-40.000 katonája kb. 600 tank és páncélozott jármű fedezete alatt vonult fel Vukovár ellen.

 

Ostrom

 

A város védelmét a 204. vukovári dandár látta el, amely a Nemzeti Gárda, a rendőrség és különféle paramilitáris csoportok egységeiből verbuválódott össze. A szerb/jugoszláv túlerő ellen a horvátok így mindössze 1.800 katonát tudtak felsorakoztatni. Szerencséjükre a Vukovár ellen irányuló támadások alig voltak összehangolva.

 

Az első összecsapások már augusztus végén megsokasodtak, azonban komoly hadműveletek szeptember végéig nem indultak. Ekkora a szerbek a teljes várost bekerítették, csak Vukovártól nyugatra sikerült a horvátoknak egy kisebb folyosót nyitva tartani Bogdanovci, Marinci ill. Nuštar falvakon keresztül Vinkovci felé. A városközpont felé irányuló szerb páncélos támadások romhalmazzá változtatták Vukovár egyes részeit. A Borovo Naselje előváros Trpinja utcája méltán érdemelte ki a „groblje tenkova”, vagyis a „tanktemető” címet.

 

Blago Zadro (középen világos ingben), a Trpinja utcai védők parancsnoka (wiki commons)

 

A Blago Zadro vezénylete alatt harcoló 3. zászlóalj emberei páncéltörőkkel szálltak szembe a felvonuló jugoszláv páncélosokkal és tucatnyit kilőttek. Marko Babić egymaga 14 ellenséges járművel végzett. A harcok súlypontja a déli szektorra helyeződött át, de az előrenyomulás napokon belül összeomlott a horvátok tüzében. A könnyű győzelemnek ígérkező „kaland” idegölő utcai harcokba csapott át, ami a kelletlen sorkötelesek amúgy is alacsony morálját még jobban megtépázta. A szerb vezetés, a sikertelenséget látván új stratégiát eszelt ki: a várost állandó tüzérségi- és légitámadásokkal kívánta elpusztítani.

 

Lužac bevétele; a felvételeket készítő szerb operatőrt a videó végén egy horvát orvlövész találja el.

 

Pusztítóbb mint Sztálingrád

 

A tüzérségi tűz fokozódásával naponta 8.000 – 10.000 gránátot lőttek ki Vukovárra; az ostrom végére ez a szám elérte az egészen elképesztő 700.000-es határt, így intenzitásában a vukovári csata Sztálingrádot simán maga mögött hagyta. A lakosság a pincékben vagy a városi kórház masszív épületében keresett menedéket a harcok végében bízva. Azonban csalódniuk kellett, mivel az ütközet egy újabb szakaszába lépett. November elején a szerbek felszámolták a nyitva maradt korridort Bogdanovcinél, miáltal a védők helyzete reménytelenné vált.

 

Emellett a sorköteleseket nacionalista önkéntesekkel váltották fel, akik már nem Jugoszláviáért, hanem Szerbiáért indultak harcba. Lužac elestével Vukovár védelme ketté szakadt, amit a szerbek immáron koordinált támadásai felszámoltak. November 18-án megszűnt a központilag irányított horvát védelem, egyes csoportok nyugatra próbáltak kitörni, sikerrel; mások a megadást választották. A bevonuló szerb csapatok a városi kórházban menedéket kereső kb. 264 embert táborokba szállították, közülük 200-at azonban a csetnikek Ovčara településnél hidegvérrel meggyilkoltak.

 

A horvát „Sztálingrád” – elkeseredett utcai harcok Vukovárért

 

„Itt csak vesztesek vannak”

 

A horvátok 600 katonája és 1.100 civil esett el a harcokban. A szerb/jugoszláv fél veszteségei ellenben nem egyértelműek. A hivatalos álláspont szerint 1.103 katona, 110 páncélozott jármű és két harci repülőgép veszett oda; a horvát adatok szerint az ellenség 5.000-10.000 halottat, 400 páncélost és 25 repülőt veszített. Az igazság valahol a kettő adat között rejlhet. Míg hát a szerbek győzelmüket ünnepelték, a horvátok pozíciói is megerősödtek. Míg Vukovár kitartott, újabb 63 dandárt – 200.000 embert – sikerült a szerbek ellen szerte Horvátországban felsorakoztatni.

 

Talán nem túlzás az állítás, hogy Vukovár egész Horvátországot megmentette. 1992-től az egyre erősődő horvát haderő fokozatos támadásokat indított, melyek csúcspontjaként 1995 nyarán az „Oluja” („Vihar”) hadművelet a teljes szerb populációt elüldözte. A háború tehát úgy ért véget, ahogy kezdődött: etnikai tisztogatással.

 

A renovált barokk városközpont (Mazbln – Vlastito djelo postavljača; Vukovar (Hrvatska), ulica dr. Franje Tudjmana; wiki commons)

 

Orbán Gábor

Nyitókép: wiki commons/körkép.sk

 

A szerző felvidéki származású magyar hadtörténész, aki tanulmányait Bécsben végezte.

 

A sorozatban megjelent korábbi cikkeink itt érhetők el

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kövessen minket

Megosztás