Nyitókép: ng.hu
Ma ugyan teljesen magától értetődőnek vesszük, hogy bolygónk minden zugában halljuk az állatok különböző hangjait, ám ez nem volt így mindig.
A földtörténet egészen nagy részében a hangokat pusztán az eső, a szél, a hullámverés, egy-egy legördülő kő, és más, élettelen dolgok adtak, azonban valamikor felharsant az első állati hang. Mikor és miként történhetett ez?
A kövületekből kiderülnek olyan főbb evolúciós lépések, mint a hangadás vagy a hallás szerveinek fejlődése mind a gerinctelen, mind a gerinces állatok körében, írja a National Geographic. E szervek vizsgálata alapján modellezni lehet, miféle hangokat adhattak ki az egykori állatok, s bizonyos esetekben egészen jó megközelítéssel rekonstruálni is tudják a szakemberek egy-egy adott élőlény hangját.
Bár a földi élet igen rég, kb. 3,7 milliárd éve megszületett, az első hangokra még nagyon sokáig várni kellett. A kövületek alapján a kambriumban, 541-485 millió évvel ezelőtti időszakban tettek szert a tengerekben élő állatok a legalapvetőbb zajkeltési képességre, ekkor még a járás és a zsákmányejtéshez kötődően, olyan hangra gondoljunk, mint pl. egy kagylóhéj feltörése. A szárazföldeken ekkor még csend honolt.
Az első feltételezett rovar mintegy 408 millió éve élt, ám ez az állat még süketnéma volt. Bár azt nem tudjuk, hogy pontosan mikor adhattak és hallhattak hangokat először a rovarok, van olyan lombszöcske-fosszília, amely alapján tudjuk, ez legkésőbb 250 millió éve megtörtént. A lombszöcskékre máig jellemző hangképző szervek ekkor már jelen voltak ugyanis, ráadásul annyira jó állapotban maradt fenn a rovar, hogy a kövület vizsgálata alapján tudható: 6,4 kilohertz frekvencián ciripelt.
Valószínűleg a gerincesek is akkoriban kezdhettek kísérletezni a hangadással, amikor az első rovarzümmögés felhangzott. A mai szárazföldi gerincesek mind rendelkeznek gégével, ezt még az első szárazföldre lépő őstől örököltük, és a mintegy 300 millió éves korával a gége közel olyan ősi lehet, mint maguk a szárazföldi gerincesek. Azonban a gége jórészt porcokból áll, ezek pedig nem nagyon tudnak megkövülni, így a korai fejlődésről nem sok fizikai nyom található.
Azt azonban tudjuk, hogy a mezozoikumban, kb. 230 millió éve a gerincesek igen nagy repertoárral rendelkeztek már, így ekkorra valóban zajos hellyé vált a világunk. Az első gerincesek hangképző szervét ugyan nem ismerhetjük, ám a fülüket annál jobban. Az emlősök füle igen különleges, és a középfül csontocskáinak köszönhetően jól tudjuk, mit hallhattak: a magas hangokra specializálódott a hallásuk, így például észlelhették a zümmögő rovarokat. Ugyanezek az állatok minden bizonnyal maguk is hasonló, magas hangokat adhattak ki, s így olyan frekvenciákon kommunikálhattak, amire csak nagyon kevés más állat volt képes.
Az első rekonstruált ősállathangot 1981-ben hallgathattuk meg, egy Parasaurolophus koponyacsontozata alapján készült „duda” segítségével, később számos lelet alapján, CT vizsgálatokat követően készültek számítógépes modellek a dinók hangjairól. Bár jelen tudásunk szerint minden dinoszaurusz kiválóan tudott hangokat kiadni, egy csoport különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtott, ők ma is velünk vannak: a madarak. Az madarak nem a gége, hanem a rájuk jellemző alsó gégefő (szűrinx) segítségével csicseregnek, de e szerv eredete még mindig nem egészen világos.
A hangokkal „látni” is lehet. A denevérek, vagy például a delfinek ultrahang segítségével tudják letapogatni környezetüket, és mind a denevérek, mind a cetfélék a kainozoikumban (65,5 millió éve kezdődött) jelentek meg, és velük együtt az ekholokáció képessége, mely a mai napig megvan. Kövületek alapján az első denevérek 50 millió éve már olyan koponyafelépítésűek voltak, mint modern, ultrahangos tájékozódású leszármazottaik, így feltehetően ők is képesek lehettek erre.
National Geographic
Megosztás:
Címkék: hang paleontológia parasaurolophus
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.