Bár cikksorozatunk Skandináviáról szólt, hazafelé még körül néztünk kicsit a balti országokban is. Most, hogy magyar Gripenek őrzik a Baltikum légterét, nyugodt szívvel gördültünk le a Helsinki és Tallinn közt közlekedő komp rámpáján az észt oldalon.

 

De most tényleg… volt egyfajta jó érzés, hogy egy hosszú skandináv utazás után már csak 1500 kilométer választ el a hazát jelentő Kárpátok láncaitól, és van itt valahol 80 katona, akiket honfitársainknak mondhatunk. Természetesen nem találkoztunk velük, ellenben Tallinnban, majd Rigában jó pár magyar turistával, akik a Baltikum ékszerdobozaira voltak kíváncsiak.

 

Tallinn egyébként szép város, ám a szovjet idők után, mintha még mindig kicsit keresné identitását. Magyarországi párhuzamot keresve, körülbelül „Brassónyi” vagy „Kassányi” mennyiségű és minőségű látnivalóval rendelkezik. Szimpatikusak a népviseletbe öltöztetett „hoszteszek”, kissé elidegenítőek a modern művészetbe csomagolt külsőségek.

 

 hirdetes_810x300  
Tallinn

 

Polgárház Tallinnban

Riga az már egy másik kávéház; a szovjet múltból itt maradt épített örökségből szivárgó szürreális hangulat ugyanúgy ott van a belvárosban, mint a már-már európai nagyvárosokat idéző nyüzsgés és modern élet. Aztán volt még Észtországból Parnu és Tartu, Lettországból Jelgava, Litvániából Vilnius és Kaunas. Egyik város sem hozott lázba bennünket, de el kell mondani, hogy egy látogatást mindenképpen megérnek.

 

Riga

 

Riga

A vidéki Baltikum csendes, nyugodt, szinte sokszor álmos. A fenyők talán itt a legszebbek Észak-Európában, a Balti-tenger pedig talán itt a legkihaltabb, bár ez köszönhető a kissé hűvös éghajlatnak is, illetve annak, hogy a tengerpart a szovjet időkben katonai övezet volt, így a turizmusnak nem sok ideje volt „infrastrukturálisan kifejlődni”. A három balti ország történelme szinte egybeforrt.

 

A XIII. században a dánok és a német lovagok hozták el ide a kereszténységet, majd az elkövetkező évszázadok során a terület a Német Lovagrend, Lengyelország, Dánia, Svédország és Orosz Birodalom közti ütközőzóna volt. A XVI. század közepére a mai Észtország és Lettország vidékére is megérkezett a protestantizmus, és itt évszázadokra az evangélikus egyház lett a legerősebb felekezet.

 

Fenyőerdő az észt-lett határvidéken

 

1582-től 1795-ig a Lengyel–Litván államközösség birtokolta a területet, majd ezt követően a cári Oroszország lett itt az úr. Az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum is a szovjet érdekszférában hagyta a Baltikumot (amelyhez ekkor még Finnország is odatartozott), mindez lehetővé tette, hogy a Szovjetunió „kölcsönös segélynyújtási” megállapodásokat erőltessen Észtország, Lettország és Litvánia kormányaira. Ennek az lett a vége, hogy 1940-ben a balti országok is kénytelenek voltak csatlakozni a „szovjet népek nagy családjához”.

 

Természetes, hogy Hitlert felszabadítóként ünnepelték 1941-ben, de ez a fajta felszabadulás csak 1945-ig, a Vörös Hadsereg megérkezéséig tartott. 1991-ben aztán ismét elérkezett a szabadság, a balti államok pedig azóta igyekeznek minél messzebb kerülni az orosz medvétől, és minél közelebb jutni Európához. Ez azért is nehéz, mert Észtországban és Lettországban jelentős a betelepített orosz kisebbség, főként a nagyvárosokban hallottunk sok orosz szót.

 

Körülbelül Rigánál lehet meghúzni azt a képzeletbeli vonalat, amely egy kicsit kettévágja a Baltikumot. Rigától északra minden olyan balti, minden olyan „finnes, svédes”. Rigától délre már mintha Lengyelországban járna az ember, mindez persze a történelmi levegő miatt is lehet. Egyébként északról dél felé haladva a fejlettségi szint is mintha csökkenne: Észtország az élenjáró, Lettország igyekszik utána, míg Litvánia mintha jócskán le lenne maradva, mintha Kaunasban és Vilniusban a 90-es éveket írnák.

 

Úton Észtország felé

 

Mindezek az érzések szubjektív benyomások alapján születtek, mint ahogyan az is, hogy mi tetszett a legjobban a Baltikumban… Egy hely, amelyet úgy hívnak, a Keresztek hegye. A Siauliai melletti domb a litvánok Golgotája, nemzeti zarándokhelye. A csatákban elesett, ismeretlen helyen eltemetett katonák rokonai már a XIV. században állítottak itt kereszteket a középkori földvárt rejtő 10 méter magas dombra.

 

A Balti-tenger lettországban

 

A XIX. században az orosz uralom elleni 1831-es és 1863-as felkelések túlélői a feszületek állításával és gondozásával igyekeztek ébren tartani a litván nemzeti öntudatot. Az 1920-as függetlenség idején a domb feledésbe merült, viszont az 1940-es szovjet megszállás után ismét több ezer kereszt állt a dombon. A szovjet időkben a hatalom megpróbálta a kultuszhelyet eltűntetni: a kereszteket szétverték, a dombot ledózerolták, helyére szeméttelepet csináltak.

 

Miután a litvánok a dombot mindig visszaépítették, és a kereszteket pótolták, a szovjet hatalom vízerőművet akart ide építeni, elárasztva a területet vízzel. Minderre már nem került sor, mert a Szovjetuniónak más baja is volt 1990-ben, mikor a litván függetlenség kikiáltásra került; ekkor már ismét mintegy hatvanezer kereszt állt a dombon.

 

Keresztek hegye

 

1993. szeptember 7-én II. János Pál pápa meglátogatta a Keresztek hegyét, ahol egymillió hívő előtt celebrált szabadtéri misét, majd a Vatikán 1994-ben egy nagy feszületet is ajándékozott a hegynek. Mindezeknek köszönhetően a Keresztek hegye a világ katolikus hívőinek szent helye, ahol a keresztek száma körülbelül 300000. Most már köztük van a miénk is, melyet hálából állítottunk azért, hogy minden gond és baj nélkül, több, mint 10000 kilométerrel a hátunk mögött, épségben és egészségben érkeztünk vissza skandináv utunkról.

 

Kenyeres Oszkár
fotók: a szerző felvételei

 

Kalandozás Skandináviában IV. – Gyorsvizit Finnországban

 

Kalandozás Skandináviában III. – Utazás a sarkkörön túl, a számik földjén

 

Dél-Norvégia varázslatos tájain – Kalandozás Skandináviában (II. rész)

 

A Dunakanyarból Norvégiába – Kalandozás Skandináviában (I. rész)

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!