Ma reggel kezdődik Párizsban a klímacsúcs, amelyhez mindenki azt a reményt fűzi, hogy sikeresebb lesz az eddigieknél. Hétvégén világszerte klímaváltozás elleni demonstrációkkal hívták fel az emberek a kormányok figyelmét arra, hogy elvárják a globális szintű megállapodást és a megoldási igyekezetet.
A Föld hőmérséklet-emelkedésének korlátozása, a terhek nemzetek közti elosztása, a kitűzött célok finanszírozása mind olyan kérdések és témák, amelyek megvitatásra várnak a ma kezdődő párizsi klímakonferencián. A francia fővárosban sorra kerülő, két héten át tartó ENSZ-klímacsúcs célja, hogy az országok most először globális klímavédelmi egyezményt írjanak alá. Az egyezmény a 2020-ban lejáró kiotói megállapodást váltaná fel.
Lassan, de legalább eredménytelenül
Az eddigi kísérletek szörnyű lassúsággal bontakoztak ki, ráadásul alig hoztak eredményt, így van mit bepótolniuk a világ nagy- és kisebb hatalmainak. Az ENSZ éghajlat-változási keretegyezménye 1992-ben jött létre; az aláíró országok elismerték benne, hogy az üvegházhatású gázok veszélyeztetik a Föld ökoszisztémáit, ezért célként határozták meg ezek légköri koncentráció-növekedésének megakadályozását. Ezt 38 – európai, illetve Európán kívüli fejlett – ország írta alá mindjárt az elején, köztük Magyarország és Csehszlovákia. Mára 196 ország írta alá, beleértve az összes ENSZ-tagállamot.
Az aláíró államoknak három évig tartott, amíg egyáltalán tető alá hozták az első konferenciájukat, de sem ezen, sem a következőn nem voltak képesek megállapodni abban, hogy az 1990-es szinten megállítsák a károsgáz-kibocsátást. A harmadik volt a sorban a híres kiotói (Japán) konferencia 1997-ben, amelyen kiegészítő jegyzőkönyvet fogadtak el a keretegyezményhez.
A fejlett országok ebben vállalták, hogy 2012-re 1990-hez képest 5,2 %-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását, sőt az Európai Unió eredeti tizenöt tagállama 8 %-os csökkentést vállalt. Az egyezmény azonban végül teljes kudarc lett. Amellett, hogy az 1997-ben aláírt jegyzőkönyv csak 2005-ben lépett életbe, az akkori legnagyobb kibocsátó USA sosem ratifikálta, Kanada később visszalépett tőle, ráadásul az azóta kiemelten nagy kibocsátóvá vált Kína, India és Brazília nem is vállalt kötelezettségeket.
Megoldás helyett spekuláció és a valaha volt legnagyobb szennyezés
A kiotói jegyzőkönyv így leginkább Európa, Oroszország és Ausztrália környezetvédelmi jófejkedésévé silányult, azzá is csak papíron, hiszen beindult az üzletelés az emisszióval. A rendszerváltozás utáni gazdasági összeomlásuk miatt a posztszocialista országok károsgáz-kibocsátása drámaian csökkent, a fejlett országok pedig úgy tartották be a vállalásaikat, hogy megvásárolták a vállalt maximális kibocsátást sem elérő országok kvótáit.
Ahelyett, hogy – az eredeti célokkal összhangban – örültek volna a posztszocialista országok miatti jobb eredménynek, spekulációkkal tették komolytalanná az igyekezetet.
A lényegében dugába dőlt kiotói jegyzőkönyv 2012-es lejárásakor a dohai (Katar) konferencián – a világ országainak nemtörődömsége folytán – csak a kiotói egyezmény meghosszabbítására tellett, de ezt már olyannyira nem vették komolyan, hogy alig néhány ország kötelezte magát a gázkibocsátás csökkentésére. A tavalyi limai (Peru) konferencián legalább a színészkedést abbahagyták a felelősségteljes hozzáállást addig sem mutató fő gázkibocsátók: Kína, az USA és India kerek perec kijelentették, hogy nem fogadnak el magukra nézve kötelező széndioxidkibocsátás-csökkentést.
Miközben több mint két évtizede tudvalévő, hogy nagy a baj, ráadásul gyorsan növekszik, a világ a sorra kudarcba fulladó környezetvédelmi kísérletek közben sem állt meg. A 19. század második felétől szédületes karriert befutó szén, majd a 20. század második felétől mellé felzárkózó kőolaj és földgáz égetése nem állt le. Az ENSZ klímavédelmi keretegyezményének 1992-es létrehozása óta a legfeltűnőbb változás, hogy a szénégetés óriási mértékű növekedése és a markánsan megugró cementgyártás miatt sosem látott meredek növekedéssel, sosem látott szintre lépett a szén-dioxid-szennyezés. A világ gazdasági-politikai elitje úgy viselkedik, mint egy öngyilkos, aki még bulizik egy utolsó hatalmasat.
Szaporodó természeti katasztrófák
1900 óta 0,8 °C fokkal nőtt a Föld átlaghőmérséklete, de a klímavédelmi kísérletek 1990 utáni megjelenése óta is 0,3 °C fokkal melegebb a Föld. Az üvegházhatású gázok okozta globális felmelegedés felborítja a Föld klímáját, amitől szaporodnak az időjárási kilengések.
Az egyre több környezeti katasztrófában – rendkívüli viharok, aszályok, óriási esőzések és havazások, áradások, hőhullámok, tengerszint-emelkedés, stb. – mind többen halnak meg, a kárelhárítás pedig egyre több pénzbe kerül, amit viszont nem a gázkibocsátásért felelős cégek fizetnek meg, hanem az országok lakossága. A károsgáz-kibocsátást már ahhoz is jelentősen csökkenteni kéne, hogy ne nőjön tovább a légköri koncentrációjuk, és a mai, már nem túl jó helyzet ne romoljon tovább.
Megoldás csak a szennyezés visszafogása, majd a szennyezettség visszafordítása lehet, de ez összetett és hosszadalmas feladat, amihez nem elég a gázkibocsátás csökkentése. A keletkező káros gázokat a légkörbe engedés helyett fel kéne fogni, növelni kéne a nap-, a szél-, a víz-, a földhő-, a bio- és az atomenergia részesedését az energiatermelésből, növelni kéne az energiafelhasználás hatékonyságát, valamint meg kéne állítani az erdőirtást, különös tekintettel a trópusi és a tajgai őserdőkre.
Már nem elég a látszatmegegyezés
A fokozatosan partvonalra tolt kiotói jegyzőkönyv óta megváltoztak a dolgok. Most már nem elég valami visszafogott célkitűzésben megállapodni, aztán abból is kihátrálni, esetleg a kisebb országok kvótájára szennyezni tovább. A természeti katasztrófák nem fognak megállni az országhatárokon, és nem kvóták szerint fognak lecsapni. A jelek szerint viszont ennek ellenére most is a kicsinyes alkudozásé lesz a főszerep.
A kis szigetállamok, melyeket leginkább fenyeget a tengerszint emelkedése, olyan kötelezettségvállalási alapot akarnak, amely szerint a Föld hőmérséklete 2100-ig nem emelkedhet 1,5 °C foknál többel a 19. századhoz képest. Ezzel szemben az országok bejelentett klímacéljai alapján 2,7 °C fokos emelkedés várható. És még ehhez is az kéne, ami eddig sosem sikerült: megegyezés a közös célokban, majd azok mindenki általi betartása.
Történelmi szempontból nézve főleg a nyugati ipari államok pumpálták a legtöbb, légszennyező gázt a levegőbe, de egy ideje már a gyorsan fejlődő országok – India és Kína – is a legnagyobb szennyezők közt vannak. Ők arra hivatkoznak, hogy nekik is jogukban áll felzárkózni a gazdag országokhoz.
A fejlődő országok a régi ipari hatalmak támogatását várják, és utóbbiak évekkel ezelőtt meg is ígérték, hogy 2020-tól évente 100 milliárd dollárt adnak nekik a megújuló energiák kihasználására és a környezeti katasztrófák kezelésére. A kiadások persze megint nehezen találnak gazdára: a pénz még nincs meg, sőt az ipari országok azon tanakodnak, hogy pontosan kik adják majd össze, és egyáltalán mire járjon pénz a fejlődő országoknak.
Borús kilátások
A konferencián részt vevő 195 országnak ilyen hozzáállással kéne megoldania a fent vázolt problémakört. A 195-ből az egyik, a második legnagyobb szennyező USA máris leszögezte, hogy nem ír alá semmilyen, kötelezettséggel járó klímaegyezményt.
Áder János magyar köztársasági elnök egyik fő feladatául tűzte ki a klímaváltozás elleni küzdelmet:
Az esélyeket elnézve, a brit fogadóirodákban szép összeget lehetne nyerni a párizsi klímakonferencia elleni fogadással. Akkor legalább jobb közérzettel szállhatnánk be abba a nagy utolsó buliba…
Vésey Kovács László
(forrás: wikipedia.org, MTI; nyitókép: doristee.com)
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.