A Hazajáró Ausztráliában – Tavasz Queensland vidékén (3. rész)

„Terra Australis Incognita” – az ismeretlen déli földrész… Ausztráliát, az „Ötödik kontinenst” máig némi misztikum lengi körül, leginkább távolsága okán. Pedig a tömegturizmus kibontakozásának évtizedeiben már a Dél Keresztje alatti földrész sem elérhetetlen úti cél. Útra keltünk hát mi is, elsősorban azért, hogy meglátogassuk a több hullámban diaszpórába szakadt magyarságot, de persze nem feledkeztünk meg a természeti kincsek felkereséséről sem. Hat részes cikksorozatunk ennek a majd két hónapos utazásnak a tapasztalataiból, élményeiből, benyomásaiból szemezget.

Tavasz Queensland vidékén (3. rész)

Hogy miért van szükség új templomra, arra Kovács Lőrinc református lelkész rövid, de lényegre törő választ ad: „A globalizmus, a modern világszemlélet a templomok bezárása mellett van. Számunkra fontos, hogy mi, idegenbe szakadt magyarok építeni tudunk, ez hitvallás is a világ felé. Az itt élő magyarok az őseik földjének messzesége ellenére ragaszkodnak hitükhöz és magyarságukhoz, hisznek Istenben.”

   

Hozzá kell tenni, hogy Kovács Lőrinc marosszéki székely, így talán nincs is mit csodálkoznunk, nincs itt semmi látnivaló, haladhatnánk is tovább, de azt azért jegyezzük meg, hogy Brisbane-ben vagyunk, a Csendes-óceán partján, 16 000 kilométerre a Kárpát-medencétől, és éppen 2019-et írunk. A világ szerencsésebbnek hívott felén manapság sorra zárnak be a templomok, vagy éppen válnak mecsetté, romkocsmává, ez helyezi igazán különleges kontextusba mindazt, ami Brisbane-ben történik.

Az Összetartozás Temploma a marsden-i Magyar Ház udvarán épül, legkésőbb 2020 tavaszára készül el, tehát amikor adásba kerül az itt forgatott anyagunk. Jó lesz visszanézni ezeket a kockákat, és jó lesz visszaemlékezni arra a szeretetre, amely itt Queensland államban fogadott bennünket.

Ausztrália északkeleti államában két közönségtalálkozót is tartottunk, az egyiket itt a marsden-i Magyar Házban, a másikat egy nappal előtte Gold Coast-on, a Rhapsody Resort 27. emeletén. A tengerszint feletti magasságot tekintve tartottunk már magasabban is közönségtalálkozót, – nem is olyan régen az Alacsony-Tátrában, Vámosfalun – de ott nem a Csendes-óceán nyújtotta a hátteret az előadás közben. Annyi azonban bizonyos, hogy ez volt a legkeletibb élménybeszámolónk, ami ráadásul remekül sikerült, köszönhetően annak a műértő közönségnek, amely ilyen távolságból is figyelemmel kíséri a Hazajárót.

A Brisbane-től egy órányi autóútra található Gold Coast Ausztrália legnépszerűbb nyaralóhelye, sokan költöznek ide nyugdíjas éveikben, hogy élvezzék a „Napfényes Állam” természeti adottságait. A tengerparti, sokemeletes szállodák itt kedvükre nézegetik magukat az óceánban, ami egyben a szörfösök paradicsoma is. És persze a cápáké, ám aggodalomra nincs ok, elvileg van cápaháló a parttól pár száz méterre. Fürdeni, – mint általában Ausztráliában – a kijelölt helyen, a sárga-piros zászlók közötti szakaszon lehet.

Fürdésre nem sok időnk volt, hisz le kellett forgatnunk a queensland-i filmünket. A hegyekben kezdtünk, ahol a pálos szerzetesek létrehozták a Mária-völgyet. ahol minden katolikus nemzetnek van kápolnája, így a magyarnak is. Brisbane-ben a Magyar Házon kívül még forgattunk a toowong-i temetőben is, ahol Pulszky Károly művészettörténész találta meg végső nyughelyét. Megnéztük a várost a Mount Coot kilátójából, és természetesen nyakunkba vettük magát Queensland fővárosát is. Eredetileg ez az állam is fegyenctelepből lett szabad telepesek földje, lakóit a banánültetvények miatt régen banánhajlítóknak is nevezték.

Olyan hosszú történelemről azért itt sem beszélhetünk, így a legfontosabb látnivalók vagy az ipartörténethez (Story Bridge) kapcsolódnak, vagy a Brisbane folyóhoz. Mivel Brisbane az óceántól kissé odébb települt, az óceán hangulata lett becsempészve a városba a South Bank nevű folyóparti sétányra, ahol egy pazar szabadstrandon is megmártózhatunk. Amennyiben választani kéne, hogy melyik város a kedvencünk Ausztráliában, minden bizonnyal Brisbane-re szavaznánk hangulata, ritmusa miatt.

Vagy éppen a zsakaranda fák miatt, amelyek éppen októberben hozták el a tavaszt és borították lilába Queensland-et. Az Outback sivatagos vidéke után felüdülés volt a szubtrópusi éghajlatot megízlelni! Ausztráliában a növényzetnek amúgy is olyan hatása van, mintha egy idegen bolygón járnánk, vagy legalábbis egy másik földtörténeti korban. A legelterjedtebb fafajta az eukaliptusz, amelyből vagy 500 féle létezik, de északon tengerparti mangrove erdőkkel, nyugaton majomkenyérfákkal is találkoztunk.

Ezeket a növényeket természetesen csak a tengerparti sávban látni, azon túl az Outback-ben már az akáciák, a disznófüves puszták, az alacsony cserjék és a sótűrő bozótosok uralkodnak. Ausztrália tájföldrajza és éghajlata viszonylag egyszerű: nyugaton a Nyugat-Ausztrál-táblavidék terpeszkedik, középen a Belső-Ausztrál-medence, amelyet a Nagy-Vízválasztó-hegység választ el a keleti parti síkságtól. A belső részen lévő Gibson-, Simpson- vagy Viktória-sivatag sokszor csak nevében sivatag, de azért erre e is találni homokdűnés vidékeket. Itt természetesen sivatagi, félsivatagi, szavanna az éghajlat, míg északon trópusi, egyenlítői, keleten és délnyugaton szubtrópusi, míg délen óceáni és mediterrán.

A Nagy-Vízválasztó-hegység a Csendes-óceán felől nézve tényleg komoly hegységnek tűnik, ennek oka, hogy a tenger felé tartó folyók hátráló eróziója mély völgyeket váj. Ezeken a völgyeken felmászva egy nagy fennsíkra érünk, ahol mocsarak, tavak színesítik az amúgy egyhangú, sok helyütt dombvidékként ható tájat. Nyugat felé a hegység már alacsonyodik, a csapadék is egyre kevesebb. Persze a Vízválasztó déli részén vannak glaciális formák, hisz ott mégiscsak 2228 méter magasságig emelkedik, de ha komoly hegyekben akarunk túrázni Ausztráliában, akkor át kell ruccanni Tazmániába.

Mindez nem jelenti azt, hogy itt nincsenek látványos nemzeti parkok, csak hát két látvány között sokszor több száz kilométert kell autózni. Jelenleg Ausztráliában 300 olyan nemzeti park van, amely őrzi a táj eredeti állapotát, ez az ország 4,5 százalékát fedi le. Ami irigylésre méltó, az a nemzeti parkok infrastruktúrája; ilyen profi kiépítettséget talán sehol nem láttunk még.

Queensland-ben be is iktattunk a programba néhány parkot. Itt van mindjárt Gold Coast felett a Lamington Nemzeti Park, amely a szubtrópusi esőerdőjéről és a lombkoronaszinten futó „Tree top walk” turistaútról híres. De meglátogattuk a Giraween parkot is, ahol több milliárd éves gránithegyeken lehet túrázni. Ezek az öreg gránittömbök már a mélyben kockákra hasadtak, majd a felszínen az erózió kerekre csiszolta őket, hasonlóan a hazai ingókövekhez.

Az Üvegház-hegyeket még Cook kapitány nevezte el így, ugyanis mikor megpillantotta őket, az angol üveggyárak kemencekúpjait juttatták az eszébe. Jó néhány közülük megmászható, amelyet persze mi sem hagyhattunk ki. Hasonlóan a növényvilághoz, az ausztrál állatvilág is igen különleges, hisz a földrajzi elszigeteltségnek hála itt olyan ősi fajok, élő kövületek találhatóak, amelyek másutt kipusztultak a méhlepényesekkel vívott evolúciós versenyben. 100 millió esztendeje már annak, hogy Ausztráliában az erszényes emlősök az urak, bár közülük sok kipusztult az elmúlt 200 évben.

Csak kenguruból 51 faj és 91 alfaj létezik, de ausztrál specialitás a koala, a tazmán ördög, az emu, a vombat, a posszum, a kazuár és a kacsacsőrű emlős is. Javukkal volt szerencsénk természetes körülmények között találkozni, de láttunk varánuszokat, repülő kutyákat, agámákat, fókákat, vonuló bálnákat és delfineket is. Nagy kedvenceink a papagájok voltak, amely itt olyan gyakori, mint nálunk a veréb. Közülük a pennant papagáj, a sárgabóbitás és a rózsás kakadu került legtöbbször szem elé, de a lazúr tündérmadár, a szarkához hasonló fuvolázómadár és a kokabura is lencsevégre került. Szerencsére mérges kígyókkal, medúzával, krokodillal, pókokkal, tehát amelyekkel a legtöbbet riogattak bennünket, nem igazán találkoztunk.

A dingó 4 millió évvel ezelőtt érkezhetett az ember társaként a kontinensre, majd vált rettegett ragadózóvá, az erszényes farkas riválisává. A vadkutyákkal való keveredés miatt ma már a dingók is veszélyben vannak, az utolsó erszényes farkas pedig az 1930-as években pusztult el. A korábban behurcolt állatok közül szinte minddel pórul járt Ausztrália. A teve a „sivatag hajójaként” érkezett ide, de a vasút megépülése után feleslegessé váltak, azóta több tízezer kószál Belső-Ausztráliában.

Ma már ott tartunk, hogy a teve exportcikk lett, ugyanis az arab világban megfogyatkozott a száma. Az 1859-ben ide került két tucat nyúlból 1900-ra 750 milliós populáció lett, így főhetett a britek feje, miként tudnának tőle megszabadulni, hisz tíz nyúl annyi füvet evett, mint egy juh. Végül egy mesterséges betegség terjesztésével ritkították meg a számukat. Az óriásvarangyot a cukornád kártevője ellen hozták be, ám a mérge elpusztítja az őshonos fajokat. A vadászati célból ide került rókával is éppen az a baj, hogy az erszényes állatokat fogyasztja előszeretettel.

A Dél-Amerikából érkezett kaktusz ellen is saját kártevőjét kellett bevetni, hogy visszaszoruljon. Summa-summárum: új fajok, erdőirtás, égetés, terjeszkedő mezőgazdaság, talajerózió, vegyszerek… az elmúlt 200 évben több változás érte a földrészt, mint az azt megelőző 200 millió esztendőben. És akkor még nem látjuk, milyen hatással van mindez a csak mikroszkópikusan megfigyelhető élővilágra. Ausztrália ma már nagyon figyel a külső hatásokra, nem hiába mossák le a reptéren az újonnan érkezők cipőtalpáról a legapróbb sárfoltot is. Hogy ez segíthet-e Ausztrálián, azt a jövő dönti el.

Kenyeres Oszkár

További ajánlott írások:

A Hazajáró Ausztráliában – Érkezés Adelaide-be (1. rész)

A Hazajáró Ausztráliában – Élet a „Halott középben” (2. rész)