A békediktátum aláírása létkérdés volt. Véget ért a Nemzeti Összetartozás Éve

Nyitókép: MTI

2020. december 31-ével véget ért a Nemzeti Összetartozás Éve, azaz a trianoni békediktátum aláírása 100. évfordulójának éve. Különleges évet zártunk e tekintetben is, hiszen a pandémia miatt a tervezett Trianon-emlékezések, ünnepségek legnagyobb része elmaradt. Persze megjelentek tematikus könyvek, lemezek, rendeztek online-konferenciákat, előadásokat, de az igazi összetartozást leginkább a személyes találkozások tudják erősíteni, amelyre 2020-ban nem nagyon volt lehetőség, pláne tömegrendezvények szintjén. Ez azt jelenti, hogy a járvány lecsengését követően 2021-ben is folytatódnak a trianoni megemlékezések.

Sokat beszéltünk és publikáltunk ebben az évben Trianonról (egyébként nem eleget), az előzményekről, a történetéről, a következményekről. Néhány talán kevésbé reflektorfénybe állított történeti aspektust most mégis felelevenítenék, a teljesség igényével.

Decemberben volt 100 éve annak, hogy a Nagykövetek Tanácsa elrendelte Moson, Sopron és Vas megye nyugati sávjának kiürítését. Ausztria az első világháború vesztes állama volt, mégis területeket kapott Magyarországtól. Történt ez annak ellenére, hogy a magyar közigazgatást csak 1921 nyarán szüntették meg.

   

Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez? Erre a kérdésre dr. Szakály Sándor történészprofesszor, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár igazgatója a következőket válaszolta e sorok szerzőjének egyik interjújában:

„1919 tavaszára-nyarára nagyjából kialakult az elképzelés a győztes nagyhatalmak részéről, hogy hogyan néz ki majd Ausztriának és Magyarországnak a területe, illetve hol lesznek a határok. Magyarország nyugati területét Ausztriának ítélték oda a nagyhatalmak, ami az osztrákok Burgenlandnak neveztek el, s ahol a német ajkú lakosság dominált. A meghatározó elsősorban az volt a döntésben, hogy az osztrákok ott lehettek a béketárgyalásokon, a magyar delegáció viszont nem.

Tehát amikor ezeket a határokat nagyjából meghúzták, akkor nincs ott az ellenérdekelt fél, tehát Magyarország a tárgyalásokon. Azaz: amikor 1920 januárjában a magyar delegáció elindul a béketárgyalásokra Párizsba, akkorra már a nagyhatalmak Ausztriával megkötötték a szerződést, meghúzták a határokat.

A Nagykövetek Tanácsa pedig 1920. december 23-án felszólította Magyarországot, hogy a szóban forgó nyugat-magyarországi területeket ürítse ki. Erre Magyarország nem volt hajlandó, hivatkozva arra, hogy még nem ürítették ki a megszállt területeket, hiszen például a szerbek még ott voltak Pécs környékén stb. Majd a nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy az osztrák-mayar megállapodást követően népszavazás legyen a területek egy részének hovatartozásáról. Így lett Sopron a hűség városa.

A másik igencsak sajátos dolog, hogy Ausztriának állítólag azért volt ezekre a területekre szüksége, hogy Bécs élelmiszer ellátását biztosítsák. Magyarországnak ez a szóban forgó területének elvesztése, ami valamivel több mint 4000 négyzetkilométer, szerencsésebb volt, mintha a Benesi ördögi tervet fogadták volna el, nevezetesen Pozsony és Zágráb között egy folyosót létesítettek volna. Ennek következtében ma körülbelül Keszthely mélységében lenne az osztrák-magyar államhatár.“

Elmondható tehát, hogy nemcsak a trianoni békediktátum volt igazságtalan és erkölcstelen Magyarország számára, hanem a Nagykövetek Tanácsának szóban forgó döntése is. A győztes antanthatalmak 1919. szeptember 10-én kötötték meg a Saint Germain-i békét, amelyben Nyugat-Magyarország határhoz közel eső sávjait, valamint egész Burgenlandot Ausztriának ítélték. Hogy milyen következményei voltak ennek, azt már ismerjük.

Persze felmerül az a kérdés is, hogy milyen mértékben hangsúlyos ma az a korábban általánosnak tartott vélemény, miszerint a dualista Osztrák-Magyar Monarchia és Magyarország sorsa a háborús vereséggel végleg megpecsételődött, és elméletileg sem kínálkozott olyan alternatíva, amely a Monarchiát és Magyarországot egyben tarthatta volna? Ma már tudjuk, hogy 1918 végére olyan nagyhatalmi helyzet alakult ki, amely egyértelművé tette e kérdés megválaszolását. Az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia már 1918 végén 1919 elején elismerte azokat az új államokat, amelyek valamilyen formában társultak az antant államokhoz. A nagyhatalmak tehát már a háború befejezése előtt eldöntötték, hogy szétdarabolják a Monarchiát.

Ma a Magyarországgal szomszédos országok között győztes és vesztes ország egyaránt szerepel a trianoni békediktátum passzusai szerint. A Nemzeti Összetartozás Éve is okot adott a trianoni téma feldolgozására, hiszen nemcsak Magyarország, hanem a környező országok történészei is kinyilvánították véleményüket a centenárium kapcsán.

Hogy miként, erről Szarka László történészprofesszor, a Rubikon Intézet tudományos munkatársa, a révkomáromi Selye János Egyetem tanára a következőképpen nyilatkozott e sorok szerzőjének a vele készített interjúban:

„Megszülettek azok a munkák csaknem minden Magyarországal szomszédos országban, amelyek megpróbálják alapvetően újraértelmezni a száz évvel ezelőtt történteket. Még a román történetírásban is megpróbálták újraértelmezni azt a román nemzeti egyesülési folyamatot, amely száz éven keresztül kánonná vált a román történetírásban. A cseh történetírásban olyan címmel jelent meg egy beszélgetőskönyv, hogy vajon érdemes volt-e szétverni a Monarchiát, és a válaszok nem feltétlenül egyértelműen.

Az osztrák történetírás kezdettől fogva rendkívül kritikus volt Ausztria háborúban vállalt szerepével kapcsolatban. Összességében azt mondhatjuk, hogy ennek a nemzetközi történetírói reagáláshullámnak a végredménye: olyan nagy mítoszok dőltek meg, mint péládul az, hogy a háború kirobbantásáért csak Németország, csak Magyarország, csak Ausztria, csak a központi hatalmak a vétkesek. Még Szerbiában is kénytelen voltak elismerni, hogy Szerbia mögött orosz, illetve szláv érdekek húzódtak meg. Tehát ma rendkívül összetett, rendkívül differenciált kép alakult ki e tekintetben.“

Szarka László szerint a következő száz évben már nem lehet visszatérni a kritikai történetírásban ahhoz az elmélethez, hogy itt kizárólag háborús bűnösök álltak szemben az angyalokkal. A történész azt is elmonta, hogy nagyon nehéz olyan párbeszédet folytatni ebben a témában, amelynek nincsenek előzményei.

A magyar történetírás pedig igyekezett a centenáriumot arra is felhasználni, hogy ütköztesse véleményét a szomszédos országokkal, könyvek, tematikus folyóiratok jelentek meg, konferenciákat szerveztek stb.

Nemcsak a történészek, hanem a szomszédos országok kormányzati történelempolitikája is reagált a trianoni centenáriumra. A csehek, a szlovákok és az osztrákok igyekeztek összetettebb képet alkotni Trianonról, azzal együtt, hogy a csehek és szlovák egykor az egységes Csehszlovákiában éltek együtt. Nem beszélve arról, hogy közösen ünnepelték meg Csehszlovákia megalakulását. Szemben a délszlávokkal, ahol az egység problematikája érzékeny kérdéseket érint. A negatív pólust egyértelműen Ukrajna jelenti.

Bár az ungvári egyetem munkatársai meg-megszólaltak, de nem érdemben, s a megyei főnökség sem adott ki semmiféle ünnepi nyilatkozatot. Nyilván ennek egyik oka az, hogy Ukrajna jelenleg nagyon összpontosít a belügyeire, különös tekintettel a magyarellenességre. Románia jelenti ennek a pólusnak a szélsőségét, hiszen itt Trianon-törvényt fogadtak el, melynek lényege, hogy a diktátum aláírásának napját, június 4-ét, államünneppé nyilvánították Romániában.

Arra a kérdésre, hogy vajon milyen politikai-területi-gazdasági következményei lettek volna annak, ha Magyarország nem írja alá a trianoni békediktátumot, Szarka László a következőket mondta:

„Olyan csapdahelyzetbe került Magyarország, hogy a békediktátum aláírása adta meg lényegében az ország nemzetközi jogi elismerését. Ezt kockáztatni gyakorlatilag a rendkívül törékeny, trianoni Magyarországnak a végét jelentette volna.“

Tarics Péter