Nyitokép: Körkép.sk

 

A látszat időnként csal. Szerintem nem is néha, inkább nagyon is gyakran. Valamit meglátunk egy adott pillanatban, amit így, vagy úgy értelmezünk, aztán saját képzeletünkkel kiegészítjük, és onnantól kezdve ezt a kerekített egységet hisszük igaznak. Hasonlóképpen a kimondott, meghallott szavak is csalhatnak, mert különféleképpen értelmezhetjük őket. Gyakran megesik!

 

Történt bő két és fél évtizeddel ezelőtt, úgy negyven éves korom táján, hogy pici leánykámat babakocsiban sétáltattam a közeli utcákban, és hazatérve, a tömbházunk előterében megszólított egy asszony.

 

Minden nap látom magát az ablakból, sétálni a babakocsival.

 hirdetes_810x300  


Vigyáz rá?
pillantott az idősödő hölgy a békésen szundizó gyermekre.


– Igen, vigyázok rá
– válaszolom mosolyogva.

– És minden nap maga vigyáz rá? – kérdezte kissé csodálkozva, mint aki nem igazán érti ezt a helyzetet.


– Igen, minden nap én vigyázok rá, ritka eset, amikor mégsem –
mosolyogtam derűsen.

 

Már estefelé járt az idő, így az asszony teljesen elálmélkodott, látva, hogy saját lakásom felé igyekszem a babakocsival. Így hát tovább puhatolódzott, hiszen sehogy sem akart összeegyezni a kép a helyzetről kialakított képzeletével.

 

– És még este is maga vigyáz rá?
– Igen, este is én vigyázok rá, sőt még éjszaka is, hiszen én vagyok az édesanyja – válaszoltam nevetve.

 

Mondanom sem kell, az asszonynak elakadt a szava, tán még a lélegzete is, rádöbbenve saját tévedésének visszáságára. Az így kialakult helyzetben akár mind a ketten sértve érezhettük magunkat. Úgyhogy búcsú, köszönés nélkül váltunk el, a nő néhány pillanat alatt szinte köddé vált. Meg kell jegyeznem, nem ismert közelről, csupán látogatóba jött a lányához, ő maga a szomszédos tömbházban lakott.

 

Láthatjuk, tévedése abból adódott, hogy életkorom miatt nem feltételezte, hogy enyém a gyermek. Mert 25 – 30 évvel ezelőtt még nem igazán volt felénk „divat” 40 éves korban szülni. (Jóval régebben, a sokadik gyermeket igen.)

 

Saját elképzelését tovább erősítette a kérdésére adott, számára megtévesztő válaszom, ami pedig a szó szoros értelmében fedte a valóságot. „– Igen, vigyázok rá.” (Hát, ki nem vigyáz a saját egyetlen gyermekére!?) Persze, tudtam, ő arról szeretett volna információt kapni, hogy bébiszitterként, dadusként vállaltam-e fel a gyermek gondozását. Tehát mindkettőnk értelmezésében mást jelentett ugyanaz a mondat. Valószínűnek tartom, hogy a hölgy szívesen vállalt volna ilyen jellegű állást, ezért gondolatai ebbe az irányba összpontosultak.

 

 

Később, kislányom óvodás korában is előfordult többször hasonló eset. Régi kedves ismerőseim, olyanok, akikkel nagyon ritkán találkozom, és nem szereztek tudomást pár évvel korábbi várandósságomról, meglátva a kicsi gyermekkel, összecsapták a tenyerüket.

 

– Jaj, de szép kicsi lányka, de aranyos! Kié ez a gyermek?

 

Válaszolom, hogy az enyém, persze nem hiszik, mert váratlan, meglepő volt számukra ez a kép, így aztán folytatódik tovább a faggatás.

 

– Na, neee … mondjad már meg az igazat! Kié?

 

Ismétlem az igazat, a valót, hogy enyém a gyermek, de mindhiába, folytatódik a kétkedés.

 

– A testvéredé?  Elhoztad egy kicsit a hétvégére? Nálatok nyaral? A keresztlányod?

 

A sokadik nyaggatásra kissé már ráncolom a homlokom, meg a gyerek is beleun, mama gyerünk már a játszóparkba, és húz elfelé, végül ismét kijelentem:

 

– Mondom neked, hogy az én gyermekem, a sajátom, én szültem. Mutassam esetleg a születési levelét?

 

és elnevetem magam.

 

Végre aztán nehezen, de elhiszik az igaz szót, aztán együtt örülünk a lányomnak.

 

Most egy lényegesen frissebb történetet mondok el. Pár hete kitettem magamról egy fotót a közösségi oldalra, amelyen egy aranyos kiskutyát ölelek magamhoz. Így szólt a szöveg:

 

„Charlie, nagyon szeretjük egymást.”

 

Pillanatok alatt érkezett a millió lájk, a gratuláció, a jókívánságok sora, főként kutya-gazdik részéről, örülve, hogy általam is növekedik a táboruk. Egy kedves ismerősöm pár perc elteltével telefonált is, hogy bármikor, ha szükségem lenne segítségre, csak szóljak bátran, az ő két kutyája mellett minden további nélkül elfér egy harmadik.

 

Alig bírtam leállítani, hogy Leácska, köszönöm, de erre nem lesz szükség, mert a kiskutya az unokahúgomé, én csak alkalmi kutya – szitter vagyok. 


De attól még nagyon szeretem a Charlie-t.

 

Tehát most az történt, hogy a közösségi hálón közzétett kép alapján, meg egy rövid szöveg alapján az én tulajdonomnak véltek egy kis jószágot, amiről egyetlen szóval sem állítottam, hogy a sajátom.

 

Pár nappal később még olyan személy is rákérdezett a kutyusra, aki nagyon jól ismer, viszonylag gyakran beszélgetünk, és tudja az álláspontomat: csakis családi házban tudnám elképzelni, hogy kutyám legyen, akkor pedig egy rendes házőrző, nem pedig egy cicomázandó divatkutya. Persze, nem vitatom, sokaknak lelki szükséglet egy hűséges társ.

 

– Marika, van kiskutyád?  – kérdezte tehát Annika csodálkozva. – Láttam a fészbukon!

 

Ránézek huncutul, és megkérdezem:

 

– Annika, hát miről gondolod, hogy az az én kutyám?
– Hát, hogy ölelgeted – az ember nem ölelget csak úgy idegen kutyákat! –
válaszolja    határozottan.
– Hát, ha nem az enyém, akkor az szerinted feltétlenül idegen?
– Igen, akkor az egy idegen kutya.

 

– Szerintem meg nem – mondom neki – mert lehet a szomszéd kutyája, rokon kutyája, ismerős kutyája, barát kutyája. Persze, elismerem, hogy félrevezető lehetett a kép, de nem állítottam, hogy az enyém. Charlie pedig az unokahúgom kutyája, még nagyon pici, és szívesen dédelgetem, ha éppen úgy adódik…


Korábban is volt két kutyája, Szidi és Beni, lányommal mellettük is gyakran átvállaltuk a gazdi szerepét, ha például a család nyaralni ment.  De a két korábbi kedvenc már elment az örök kutyamezőkre. Aztán rokonom nem bírta sokáig a kutyanélküliséget, így újra lett egy Beni kutya, ráadásul, hogy megint ketten legyenek, a pici Charlie. Ők többnyire a családi ház udvarán tartózkodnak, nem szükséges velük a lakótelep utcáin keringeni, és a kutyagumit söprűvel, lapáttal is fel lehet tisztítani.

 

Igazi családtagoknak számítanak, annak ellenére, hogy bár túlzó szeretetből, de egyfajta jellemábrázolásként, megdöbbentő, ellentmondásos névskálával illetik őket.


Ők tehát Benito MyDear Mussolini, valamint Charlie MyDear Pinochet. Ám csakis a játék kedvéért, mert hogy a maguk módján mind a ketten diktátorok, viszont végtelenül szeretettek.

 

De száz szónak is egy vége, Charlie nem az enyém, sosem állítottam ilyet, viszont igaz, hogy nagyon szeretem őt és persze Benikét is. Aki pedig azt hitte, hogy az enyém, csupán saját maga gondolta így. Mert ugye a látszat elég gyakran csal.  Amikor az egyik szomszédasszony is érdeklődött a kiskutyám felől, amit a valóságban még sosem látott, rá kellett ébrednie, hogy saját maga értelmezte így a közzétett képet.

 

Hát, kérem szépen, így működik az emberi szem, és az emberi elme. Persze, én is tévedek, miért is lennék kivétel?

 

Történt úgy 10 – 15 évvel ezelőtt, aktív pedagógus koromban, hogy a gyerekek a szabadfoglalkozás idején mesélgettek egymásnak.

Te nézted vasárnap a Beethovent?kérdezi az egyik kisfiú a társát, mire szinte az összes gyermek ujjongva, kánonban feli, hogy én is néztem, én is néztem, én is néztem!

 

Jómagam nem győzök csodálkozni, hogy az egész osztály vasárnap délután komolyzenei műsort néz a tévében. Végül az egyik kislány helyre igazított:

 

– De Marika néni, a Beethoven az egy kutya!


– Ja, úgy egészen más
– mondom, és hangosan fölnevetek. A gyereksereg meg kétszeresen boldog, mert a tanító néninek jókedve van, és végre van olyan dolog, amit nem tudott.

 

Láthatjuk, az élet mindennapos apró dolgaiban is nagyot tudunk tévedni. Félreértünk valamit, vagy hiányos információk jutnak el hozzánk. Elképzelhető, hogy a felsorolt példák kapcsán majd az a hír járja rólam, hogy nagyon szeretem Pinochetet. Szépen kérlek benneteket, el ne higgyétek, mert ez nem igaz!

 

Bevallom, mindezek kapcsán a fentiektől sokkal komolyabb témák jutottak az eszembe, ezért most komolyra fordítom a szót.
Az előző két évben hirtelen nagyon sok virológus bukkant fel a világhálón, most pedig legalább annyi a katonai szakértő. Én nem tartozom közéjük. Nem is tudok az orosz – ukrán háborúról véleményt mondani. Pici vagyok e két, véres küzdelmet folytató óriás megítélésére. Csak azt kívánom, hagyják már végre mind a ketten abba!

 

Kérdezzék csak meg az orosz és ukrán anyákat, ki akarja a fiát a halálba küldeni!

 

Buday Mária

A képek a szerző felvételei

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 3 olvasónak tetszik ez a cikk.