Őszi körkép 2. – London

Londonba is beszökött az ősz,
Aranysárgára festette őt,
S a nap fényével törte meg az esős időt.

Ott öröm, ha éppen nem zuhog,
Bár az esőnek is meg van az értelme,
Mert amikor jól esik, csak akkor iszik az ember.

Néha eltéved, mikor révbe ér be,
Az eső elől egy kocsma melegébe.
„Van bír plíz!” – int a pincérnek.

   

Ilyenkor az őszbe csak az ablakon át réved,
A sörről Shakespeare jut eszébe:
„Az vagy nekem, mint testnek a kenyér” – idézget.

A messzi távol ködéből előtör Júlia képe,
Szeme még mindig, mint az őszi ég kéke…
A lehulló falevelek táncolnak képében.

Nem sokat merenghet, mert hátulról megböki egy ember:
Hát ahogy nézem, erdélyi lesz ez,
Rögtön egy dedikált könyvvel lep meg.

„Inni vagy nem inni?”- ez itt a kérdés.
(Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait,
Vagy ha kiszáll tenger balsorsa ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?)

Hát igen, tíz pint brit sörrel a fejben,
– meg egy szekér székellyel –
már filozofálgat az ember.

Az őszről, a nőkről, hogy milyen szépek…
Tiszta tündérek,
Mikor nem törölnek képen.

Vagy ha jönnek besenyői népek,
A Kristály Palác játékáról beszélek,
Mikor sörrel a kezemben a pályára lépek.

Mert Londonba csak focimeccsre jár az ember,
Legalábbis a Blackburn-fórumban csak ez megy,
Hogy Shefki Kuqi már megint nem kezdett.

De gyerünk tovább az őszbe,
Egy lassú keringőre
S hagyjuk a focit az edzőre.

A londoni ősz, mint az álom
ha épp nem esik s parkban sétálok
(plusz körbeveszenek lányok).

Bár a londoni lányban csak az a szép
(és kedves),
Mikor egy csapolt sörrel lep meg.

Az férfiak az japán nőkben sem bízhatnak,
Hasztalan próbálkozgatnak,
Mert őket a kacsák jobban izgatnak.

A férfi egyetlen barátja az állat,
Talán, mert ő hasonlít leginkább hozzája.
Minden reggel sétára invitálja…

Nem sír, hogy kell pénz ruhára,
Vagy hogy még egy órát várjak rája,
Mikor két tonna festéket ken arcára;)

A londoni ősz olyan, mint a gyémánt,
Az ember sok szép élményt él át
Mikor a Temze partján sétál.

A hídról a távolba réved,
Eszébe jutnak emlékek,
Mik a nyárból kélnek.

Madárraj követi, amerre lépdel,
Nem egy, hanem tömérdek
(Biztos a sör szagát érezték meg).

Mit mondjon még egy utolsót a népnek?!
Kik nem írtak még a méjlre!

Hogy:
„Viszlát, s kösz a halakat?”