Egy palóc Afrikában

Kedves barátom kérésére kezdek neki e cikk írásához. Majdnem egy év késéssel. Történt ugyanis, hogy 2009. december végét és 2010. január elejét Szenegálban töltöttem, közel egy hónapot.

Az utazásnak két előzménye van. Az első, hogy kisgyerek koromban addig bömböltem, míg a szüleim hajlandóak voltak megvenni az első Wilbur Smith-könyvemet, amit aztán még sok követett. Ezek mind Afrikában játszódtak, így romantikus szerelembe estem a fekete kontinenssel. A második előzmény a zene: egy ideje mar boldog tulajdonosa voltam két afrikai dobnak (djembe), és tanultam is őket megszólaltatni. Ideje volt megnézni, hogyan csináljak ezt fekete barátaink.

Az ötlet a dobolás, a zene körül forgott. Budapesti tanárom, Abdul (francia) szervezte meg, akinek van egy guineai dobos barátja, Ibro; hozzá mentünk. Eredetileg Guineába szerettünk volna menni, de a politika közbeszólt, így a szomszédos Szenegálra, konkrétan Dakarra esett a választás. Többen mentünk: tanárom és francia segédje, én és két másik magyar dobos és egy magyar táncos. Túl nagy a különbség Dakar es Budapest között ahhoz, hogy ez ne legyen nagy hatással arra, aki először tapasztalja meg Dakart. Első éjjel nem aludtam, a sírás határán voltam, és megfogadtam, hogy másnap hazarepülök! Elsietett fogadalom volt, mint később kiderült.

A szállás

Dakar hatalmas, mi a Percelles Assainies nevű negyedben laktunk, ami egy szegény külvárosi negyed. Saját címe sem volt a házaknak, az aszfalt úthálózat ritka, az utak túlnyomó része a jól ismert afrikai vörös por – szeméttel tarkítva-barkítva. Lakásunk egy téglaház volt egy nagy homok focipálya szélén, amiben öt család élt sok kisgyerekkel, a miénk volt az egyik lakás, ami két szobából állt, plusz egy WC. Nagyon örültem, hogy nem elszigetelten, hanem az ottani lakosokkal fogunk együttlakni. A falak kicsit penészesek voltak, a szobák sötétek, dohosak és hidegek, semmi berendezés, csak egy-egy kétszemélyes, egyszerű szivacs a földön: ez volt az ágy. Kivételes luxusnak volt behirdetve az angol WC, de undorítóan mocskos volt. Zuhanyzásra a ház közepén lévő, kis közös udvarból nyíló közös zuhanyzót használtuk, amiben volt egy vízcsap, abból kis műanyag bögrébe csorgattuk a vizet, és abból öntöttük magunkra. Bar áram is volt, az nagyon megbízhatatlanul működött, és sok éjszakát gyertyafény mellett töltöttünk. Több helyi lakását is volt alkalmunk megnézni, és láttuk, hogy általában hasonlóak a körülmények. Ennek viszont van egy pozitív következménye: az emberek nagyon keveset vannak otthon, inkább kimennek és a többiekkel vannak, így sokkal jobb a közösségi szellem.

   

Lakás (földszintes, a nagy ház mellett), az egyik szoba és egy ebéd:

Egy átlagos napunk

Röviden elmondanám, hogyan telt egy átlagos napunk. Reggel valamelyikünk kiment nagyon finom és friss bagettet venni (valamire csak jó volt a francia gyarmatosítás) a közeli pékségbe, amire az első napokban vett öt kiló csokikrémből kentünk jócskán, ez volt a reggeli a napok túlnyomó részén. Hozzá itthoni csipkebogyóbél-tea, ennek az íze azóta is afrikai nosztalgiával tölt el. Hetente egy itthoni pástétom színesítette csak a menüt. Ezután elmentünk a közeli kulturális központba, ahol a dobosok és táncosok szoktak gyakorolni. És akkor most tennék egy kis kitérőt a dobosokra és táncosokra.

Ez egy amatőr csapat, ami kisebb fellépésekből szerez némi aprópénzt a fennmaradásra. A zenészek guineaiak es szenegáliak, vezetőjük a dakari balafon játékos, Kutubo és a szólista a már említett Ibro. A táncosok szenegáli fiatalok, jellemzően nyomornegyedi körülményekből származnak, mindenféle korosztályból. Hetente négy napot gyakorolnak, sokuknak ez az egyetlen tartós tevékenységük. A helyi kulturális központ egy kinti elkerített részén vannak a próbáik esténként, a táncosok mezítláb táncolnak a kemény betonon. Egyszer volt alkalmam megérinteni az egyik táncos talpát, mintha elefántbőrből lett volna! A kulturális központban tartják a dobokat, ezeket vállunkra vettük, és vagy gyalog, vagy taxival elvittük a mi próbahelyünkre, ami egy félbehagyott kis épületecske. Szóval törmelékeken ültünk, és úgy doboltunk; engem ez a környezet nagyon inspirált. Az egyik helyi zenész srác néha hozta a rozsdás kis teafőzőt és faszenet, és készített hagyományos afrikai teát, ami olyan erős, hogy fél decit ittunk csak belőle. Rendszerint apró gyerekek tömkelege leselkedett a réseken át, és ujjongtak, mikor kimentünk. Az utcán is megnéztek bennünket, ritka látvány a fehér ember azon a környéken, ráadásul dobokkal felmálházva.

Doboltunk kora délutánig, amikor is visszavittük a dobokat, és hazamentünk, ahova hamarosan meg is érkezett az ebéd. Az ebédet és vacsorát két táncos lány készítette nekünk, Hadi és Fatu. Hatalmas ovális tálban hozták a fejükön egyensúlyozva, majd a földre rakták, és körülültük. Ki a szivacson ült, ki a papucsára, vagy csak úgy guggolt, mert a föld hideg volt. Afrikában az a szokás, hogy minden jelenlevő meg van hívva az étkezéshez, így volt, hogy tizenketten is ettünk egyszerre, a feketék kézzel, mi pedig kanállal. Az étel hihetetlenül finom és a látványa is gyönyörű, igaz, annyira csípett, hogy folyton az orrunkat fújtuk, és nem sokat tudtunk enni belőle.

Az ebéd után általában egy kis nyugalom következett, amikor is általában kiültem a tetőre, és írtam a naplómba. Néha kimentünk az óceánhoz, aminek a partja kiábrándítóan piszkos, és furamód a helyiek nem mernek a vízbe menni babonás és vallásos félelmek miatt. A zenészek próbája késő délután kezdődött, az összes próbán ott voltunk! Hihetetlen bizsergető élmény volt, már ahogy közeledtünk a helyszínhez, fokozatosan erősödött a pergő dobritmus. A próbák az estébe nyúltak, és már sötétben mentünk haza, ahol várt a vacsora. Ezt követően lefekvésig beszélgettünk és sakkoztunk. A beszélgetés kicsit probléma volt, mivel a helyiek csak a törzsi wolof nyelvet, illetve a franciát beszélték, állítólag egyiket sem tökéletesen. A tanárommal angolul beszéltünk, és az egyik magyar srác tudott franciául, ő tolmácsolt nekünk a helyiek irányába.

Zenekar és táncosok próba közben:

A mi próbánk szünet közben, és próba után hazafelé:

Esti zenélés a tetőn:

Én Ibroval és Fatuval:

Gyerekek. A harmadik képen a kislány a naplómba ír:

Élelmiszerüzlet, dobkészítő műhely, étterem konyhája:

Kiránduláson

Volt hétvége, mikor otthon maradtunk, máskor pedig elmentünk kirándulni. Megnéztük a közeli Goree-szigetet, ami régen a rabszolga-kereskedelem központja volt. Másik alkalommal a Lac Rose nevű tóhoz mentünk, ami sokkal sósabb, mint az óceán, ezért enyhén rózsaszínű árnyalata van, innen a neve. Elmentünk egy nemzeti parkba, ahol igazi szafari élményben volt részünk; egy nagy autó tetején ültem végig, szalmakalap, tágra nyitott szemekkel és szabadságérzéssel. Így jártuk be a parkot, ami tele volt a jellegzetes akáciával és irgalmatlan nagy baobab fákkal. Láttunk orrszarvút, zsiráfot, krokodilt, leguánt, bivalyt, struccot, majmokat. Akkor ott úgy éreztem, ez volt az ott töltött idő csúcspontja, ekkor még nem tudhattam, hogy az még előttem van…

Szilveszter napján mi, a négy magyar elindultunk az 5 órányi utazásra lévő városba, Saint Louis-ba, taxival. Ez régi francia gyarmati város, igazi kalandregénybe illő képek fogadtak bennünket. Bejártuk a városkát, megnéztük a Szenegál-folyó torkolatát az Atlanti-óceánba, egy hajóval tettünk egy hatalmas kört mangróvével beültetett területek között. Betértünk egy étterembe, ahol hosszú idő után ismét tányérból ettünk késsel és villával. Találtunk két szobát, ahol két éjszakát töltöttünk. Ágyban aludva! És volt tükör! Aztán életem legérdekesebb szilveszter éjszakája következett: egy helyi szórakozóhelyen voltunk, ahol élő afrikai dobzene szólt, túlfűtött hangulat. Másnap hajnalban taxiba ültünk, és körülbelül másfél órás utazás után rázós földúton megérkeztünk a semmi közepére, Szenegál és Mauritánia határvonalára, ahol a világhírű Djoudj madárrezervátum van. Pelikánok ezrei mindenhol, és meg ezer másfajta madár, egy nagy csónakban ültünk az idegenvezetővel, és csak úsztunk a kanyargó folyón, ahogy ez a filmekből mar oly jól ismert. Ez volt számomra az igazi Afrika!

Óceán csúnya és szép oldala:

Goree sziget:

Saint Louis:
  

Nemzeti park és madárrezervátum:

Pár gondolat még a végére

És hogy a felvidékséget se hiányolja senki sem az írásból, megemlíteném, hogy jómagam palóc vagyok, ami igencsak nagy vigadalmat váltott ki a többi magyar körében, főleg mikor olyat mondtam, hogy "állati ez a kilátás" és egyebek.

Szóval volt részem jóban, rosszban. Eléggé tartottam tőle, hogy hogyan fog rám hatni a karácsony távol a szerettektől, szerencsére egy mozgalmas nap volt, így nem is volt idő nagyon elmélkedni, egyébként sincs karácsonyi hangulat egy muzulmán országban. Azon az este volt talán a legdinamikusabb a dobosok játéka, a levegő is lüktetett. Hazatelefonáltam a napsütésből és 29 fokból a havas és fagyos falumba, tudattam mindenkivel, hogy jól vagyok. Este négyen felmentünk a lakásunk tetejére, és közösen elfogyasztottunk egy hozott mákos bejglit és egy-egy doboz helyi sört.

Par szó még talán a végére. Mikor azt mondom, taxi, vagy kulturális közpönt, vagy pékség stb., ezeket nem úgy kell elképzelni, mint itthon. A taxinál örültünk, ha volt ajtaja, az éttermek mocskosak voltak, és a fal sokszor rothadt. Nagyon nagy a szegénység. Kétszer mentünk be Dakar belvárosába, ahol már vannak európai épületek, boltok is, itt láthattuk, hogy ott is vannak "európai szintű" helyek, ami nem csoda: Dakar egész Nyugat-Afrika központja.

Dakar központja:

A mi kis külvárosi negyedünk ehhez képest "igazi" afrikai. Nem nagyon létezik privátszféra, a szobáink folyton tele voltak idegenekkel, a szivacsunk pár nap alatt olyan mocskos volt, amire sokan rá sem feküdtek volna. Egyébként a kosz mindenhol ott volt, az igénytelenség netovábbját láttuk mindenhol. A mentalitás teljesen más, a muzulmán hit az élet minden mozzanatában jelen van, ez keveredik a régi animista szokásokkal és hiedelmekkel. Az emberek lényegében nem csinálnak semmit sem, munka nincs, ha dolgoztak is, sokszor felületesen (pl. lesöpörték a homokot az útról, amit tíz méterrel mögöttük már vissza is fújt a szél). Mégis valahogy boldogak, és nincs stressz, nincs sietség. Pontosság sincs meg nagy fejlődés, ez igaz. Én úgy látom, ők többet tanulhatnának tőlünk, de mi is tanulhatunk tőlük! Valahogy az volt az érzésem, hogy az élet nagy dolgaihoz nem értenek, de a kis dolgokban előttünk járnak.

Kintlétünknek van folytatása is. Nemrégiben Ibro, a szólista felhívta a franciául beszelő magyar dobost, és elpanaszolta, hogy elvették tőlük a dobok felét, és a fellépőruhákat (ezek nem a sajátjaik voltak), így se próbálni, se fellépni nem tudnak. Kértek minket, mint a gazdag európai fehéreket, hogy segítsünk nekik. Próba-szerencse alapon sikerült elérnem, hogy a cég, ahol dolgozom, támogassa a kultúrát ilyen formában. A feltétel az volt, hogy legális keretek között, így kapcsolatba kerültem egy humanitárius alapítvánnyal, akik segítettek az ügylet lebonyolításán. Mára már újra dobolnak a dobosok, és táncolnak a táncosok!

Bár nagyon sok szépet éltünk át, mikor hazajöttem, mégis azt mondtam, nem megyek vissza Afrikába, annyira beteltem attól a sok szeméttől, a fertőtlenítő folytonos használatától. Mégis e cikk írása közben már levelezek a guineai nagykövetséggel, mivel idén Guineába szeretnék elmenni. Újra kezdődnek a furcsa hastáji érzések az izgatottság miatt, és újra hangosabban vélem hallani a dobokat és Afrika hívó szavát…

Béla