Jácint
  • HUF: 324.50
  • USD: 1.11
  • 17 °C
  • 33 °C
Vélemény

Amiről nem beszél(t)ünk

Az elmúlt negyedszázad folyamán nemzetiségi berkeinkben kialakult egy jellegzetes viselkedésmód: kényesebb, viselt dolgainkat ne mondjuk ki hangosan, azok hadd főjenek  tovább, saját kis felvidéki fazekunkban. Mert esetleg nyílt, vagy álcázott ellenségeinknek – ne tagadjuk, volt belőlük, s ma is akad bőven – további lehetőséget nyújtunk majd nemzetiségünk gyalázására.

 

Így elnéztük, toleráltuk olyan  erkölcsileg kisbetűs „emberkék”, egyes rossz múltú nemzettársaink újkori virgonckodásait, nagyképű, könyöklő hepciáskodását, “mindent ismét mi viszünk” viselkedésmódját 89 után, akiknek fordított gardéban – gondoljunk csak arra, miként bántak el a „rendszerellenséggel” a kommunisták – a rendszerváltás után minimum a börtönben, ha nem másutt  lett volna a helyük  ocsmány besúgói, rendszercsicskási, aparátcsik múltjuk miatt.

 

Megvédeni, átültetni az új eszmeiséget

 

Szép számban hozhatunk fel erre jól körül járt, személyesen tapasztalt, ma már legitimizált példákat. Persze a jövő erre még jócskán szolgáltat majd a sokat tapasztalt, tiszta múltú, nemzetiségi történészeink, politológusaink, publicistáink számára lehetőséget – amelyet persze jelen alkalommal, egy hírportál keretein belül éppen csak jelzésként, a miértekre való feleletként, tanulságlevonásként lehet érinteni.

 

barsonyos
Kép: TASR

 

A kilencvenes évek elején, azokkal az értelmiségi barátaimmal, nemzetiségi sorstársaimmal, akik felmenőikkel együtt szintén megszenvedték az átkost, valamiben nagyon bíztunk: abban, hogy egy létszámban fél millió körül mozgó nemzetiségi közösség a rendszerváltás után sokkal inkább képes megvédeni, átültetni az új eszmeiséget, kivívni saját maga számára a valódi változást, a már oly régen vágyott szabadságot, mint a gazdanemzet sok százezres, ismét „funkció”, babérkoszorú, kitüntetések után lihegő vörös tömegét.

 

A bizakodás hajója partot súrolt

 

Később ennek a liberalizmus és kétes hátterű civil szervezetek mögé bújt leszármazottjait kellett – több kevesebb sikerrel – úgymond rendszabályozni az új lehetőségek kiaknázása terén. Sajnos, ebbéli bizakodásunk hajója partot súrolt.

 

Habár még sok e-körül a feltárni való, több jeles, akár a vörös rezsimben politikai „bűneiért” börtönviselt nemzetiségi szemtanú visszaemlékezéseiben találkozhatunk azzal, hogy

 

1989 után a nemzetiségi pártjaink megalakulásakor is a háttérben bizony ott voltak a volt kommunista titkosrendőrség emberei, volt vörös káderek,

 

s a későbbi években is közülük néhányan, vagy közvetlenül vagy előretolt figurákat mozgatva jelen voltak a nemzetiségi politizálásban. Az előretolt figurák jelzővel illetett személyek korábban,  ha nem is voltak jegyezve  az StB ügynökeiként, párttagokként, de úgymond, bedolgoztak a jelentgető hálózati embereknek.

 

Pletykagyárosok, pletykabegyűjtők, jelentgetők

 

Mi, szerkesztőségekben dolgozó pártonkívüliek, s az alkotói szféra underground területén ténykedők  nagyon is tudtunk ezeknek az embereknek szennyes mozgásáról, persze azt is tudtuk, hogy ezek a „figurák” sokszor veszélyesebbek voltak mireánk, mint a beszervezett, rendszerint főszerkesztői, főszerkesztő-helyettesi, vagy titkári posztokat betöltő „megbízóik”. Ők voltak ugyanis a pletyka gyárosok és a pletykabegyűjtők, provokáltak, zsinórban szimatoltak, vagyis gyűjtötték a rendszeresített jelentgetésre szolgáló „anyagot” megbízóik részére.

 

tuntetes
A 2009-es dunaszerdahelyi tüntetés. Kép: dunstreda.sk

 

Az ilyen piszkos tevékenységet űzők számára  a rendszerváltás után előnyükre vált az, hogy akár egy magyar pártban, a közéletben, a kultúra területén – habár sokan ismerték, ismerik bűnös tevékenységüket – a mai napig nem bélyegezte őket meg senki az aljas besúgói „titulussal”.

 

A veszély a személyükkel kapcsolatban főleg abban rejlett, hogy továbbra is szoros csapatkötelékben „dolgoztak.”

 

Vagyis jól informáltságuk révén a lehetőségeket az időközben  külsőleg nagy demokratákká, vagy liberálisokká vedlett vöröseik, „vezetett” súgótársaik számára teremtették elő a megfelelő időben, ahogy akár ma is. Sajnos erről mindenki hallgatott, az „erről nem beszélünk” alapon, hiszen senki sem akart a saját (?) fészkébe piszkítani.

 

„Lagzilajcsis” padló színvonal

 

A bántó az, hogy ezek az állapotok – esetenként részben vagy teljesen – a mai napig fennállnak, ezért is láthatunk ennyi „régi” kádert a kultúrában, akik képtelenek tovább lépni a „lagzilajcsis” padló színvonaltól, s a falvaink vezetőinek soraiban, akik – tisztelet a kivételnek –  szintén csak volt vörös „ sajátjaikat” hozzák ismét akcióba.

 

Innen is erednek a dolgos, mindig is a családjukért, hitükért élő magyarjaink részéről azok a demonstratív tétlenséget, elkeseredettséget sugárzó vélemények,

 

melyek nagyban befolyásolják, megtörhetik közösségünk összetartását, akcióképességét – mondjuk választások idején.

 

Tényként kezelhető, hogy meg is lett az eredménye ennek a fentiekben jelzett „száztonnás” kollektív hallgatásnak, amit a mai napig nyögünk, lásd akár az utolsó három választás VALÓBAN gyászos kimenetelét.

 

Az 1994-es komáromi nagygyűlés

 

Az elhallgatásnak, akár pártok szintjén, vagy a társadalmi szinten már a kilencvenes évek első negyedében megszületett a díszes „eredménye.” Az 1994-es komáromi nagygyűlés kimenetelét nem kell körülírnom, hiszen ezt már a visszaemlékezésekből azok a ma már a politika alsóbb szintjeire „beengedett” fiataljaink is ismerik, akik annak idején esetleg alapiskolába jártak.

 

KN
Fotó: képarchívum

 

Vagyis a politikai erők kemény egyesítése helyett alakult egy olyan gazdasági frakció, amelyik befolyása által meglátta, s megtalálta  a lehetőségét a saját, s közvetlen táskahordozóik, vagyis enklávéjuk fokozatos meggazdagodására, ami természetesen a magyar pártok korábban lefektetett, hivatalos alapelveivel szembe ment.

 

Egy ideig csönd, hallgatás, majd ugyanezek az emberek szervezték meg a későbbi pártütést, aminek szomorú következményét mindannyian jól ismerjük,

 

s ma is „kollektíve” mi nyögjük: ez a ketté tépődött, folyamatosan fogyó magyar közösségünk.

 

Az „erről nem beszélünk” viselkedésmód a nemzetiségi sajtóban

 

Az „erről nem beszélünk” viselkedésmód a kilencvenes évek első éveiben a új nemzetiségi médiák kialakulásának folyamatában is jelen volt. Hiszen – csupán egyetlen példát említve – az újonnan alakult liberális napilap soraiba is befurakodtak a volt kommunista StB „szpolupracovnyíkjai,” akik aztán korántsem a minimum hetven százalékban keresztény értékek mentén nevelkedett nemzettársaink érdekeit képviselték a lap – nem is csoda – korai megszűnéséig.

 

Ennek egyik „szintén zenész” szerkesztője,  látván a veszélyt, hogy eljön az elszámoltatás ideje, magyar honba dobbantott.

 

Persze, sajnos a mai napig funkcionálnak a nemzetiségi médiákban –  az „erről nem beszélünk” típusú – hátszélvédelmet élvező, volt pártújságírók, hálózati emberek,

 

a volt kommunista és anyaországi – például a Népszabadság – pártlapok tudósítói posztján, vagy a helyi sajtó ügybuzgó, ma már „tisztára mosott” bedolgozóikként.

 

NA
Illusztrációs felvétel. Kép: Németh Árpád

 

De ilyen figurák az induláskor is nemcsak a kemény neoliberális platformon pörgő, magukat polgári pártnak nevező magyar pártokban, ezek által fenntartott, Soros pénzeket is élvező médiában akadtak bőven, hanem magában a keresztény szignóval ellátott pártban is. Hiszen a meghasonlottak, a köpönyegforgatók számára  ez valóban kitűnően megfelelt – álarcnak.

 

Hasonlóképpen, mint azoknak a sekrestyéseknek és kántoroknak – tisztelet a kivételnek – akik magyar helységeink templomaiban  „szolgálatot” teljesítve – fürgén jelentgettek és ártottak a háború utáni időszak és az ötvenes évek rémségeiből alig kikászálódott egyszerű magyarjainknak.

 

„Satöbbisek” a médiákban, a közéletben, a politikában

 

Persze az említett, valódi elszámoltatás csak nem érkezett meg, s amikor Mečiar a kilencvenes évek közepén teljes mellszélességgel átvette a hatalmat, a „satöbbisek” a médiákban, a közéletben, a politikában, a sok embert mozgató, nagyobb kulturális szervezetekben olyan hirtelenséggel bukkantak  elő, mint a talajvíz, s korábbi kapcsolataikat, tájékozottságukat felhasználva pimasz pofátlanságukkal igyekeztek vinni mindent, ami az orruk elé került.

 

Sajnálatos dologként említhető, hogy

 

sokszor a mindig is jóhiszemű, tisztességes, építkező emberek hallgatták el a csúnya múltú, csakis önös érdekeik mentén haladók emberi, társadalmi rombolását

 

azzal a keresztényi hozzáállással, hogy ne ártsunk másoknak.

 

A változás utáni (kabát)váltás

 

Kettős pályám révén, képzőművész társaimmal is személyes élményként éltük meg számtalanszor a fentiekben említetteket. Ismét  példaként felhozva: az egyik szlovákiai magyar festőművész – persze nem is volt egyedül –, aki az átkosban azzal tűnt ki, hogy kommunista és StB-s létére forradalmi emlékszobák tömkelegét tervezte meg, s vitelezte ki jó pénzért magyar falvainkban, a szövetkezetekben, s ragasztgatta poliészter vörös csillagait tubusos papír ragasztóval a falra, a változás után – váltott. Kabátot.

 

NA2
Illusztrációs felvétel. Kép: Németh Árpád

 

Korpuszokat festett egy a kereszténység témájában egyik járási városunkban megvalósuló konferencia keretében megrendezett tematikus kiállításra. Az átkost elhagyó eufórikus időszakban megrendezett esemény kapcsán a gond ott jelentkezett, hogy a konferencia hívő, jó szívű magyar szervezője erről – habár tudott, ám hallgatott, megjegyezvén: “ne beszéljünk róla” …  Vagyis, a megnyitón odaállt egy ilyen, csúnya múltú ember mellé.

 

Az ilyen, „itt felejtett” volt vörös káderek ma is megosztottságot generálnak az egyes alkotói tömörülésekben is.

 

Fura történet a Csemadok irodájában

 

Tucatjával tudnám sorolni a „erről nem beszélünk” témakörben mozgó fura történéseket. Az egyik a Csemadok központi épületének irodájában játszódott, ahol ugyanis a kilencvenes évek elején székelt tán az egyetlen olyan alapítvány, amely támogatta a nemzetiségi kultúrát.

 

csemadok
A Csemadok pozsonyoi székháza. Kép: magyarpozsony.eu

 

Ennek vezetője, az átkosban gyakran járt Münchenbe, vagy más, a közönséges halandó részére akkor elérhetetlen „nyugati” világba. Ugye, mi korábban születettek

 

jól tudjuk, milyen pozíciót betöltő emberkéről lehet most szó, aki többek között jócskán betartott annak a politikai börtönt is megjárt, nemzetiségi magyar, korábbi politikusunknak, aki a legtöbbet cselekedte magyarságunkért

 

a földalatti ellenálló mozgalmak tevékenysége során. Persze már a változás előtt is tudtuk, hogy a könyvtáros-informatikai szakma területén több volt hálózati „emberkénk” is tevékenykedik – persze koránt sem nemzetiségi „jólétünk” felvirágoztatásáért.

 

Nem csoda, hiszen a Szlovák Nemzeti Könyvtárak (SNK) vezérigazgatójának esete – aki igazoltan az StB tagja volt – az elmúlt években hatalmas publicitást kapott a szlovák sajtóban. Ő már az átkosban is az említett, kényes okmányokat kezelő hivatalban dolgozott, majd átmentve magát az új rendszerbe – 2000-től 2012 –ig vezérigazgató – csupán néhány évvel ezelőtt sikerült őt  szlovák invesztigatív újságíróknak, a Nemzeti Emlékezés Hivatalának (UPN)  majd a kormányszerveknek lemondásra kényszeríteni.

 

A zsarolás lehetősége is fennállt

 

Tehát nem  „akárkik” tartották nyilván már az új rendszerben a szlovákiai magyar közszereplők névsorát – „szép múltú,” szakmabeli nemzettársaink „segítő” munkája révén is.

 

Biztonságpolitikai szakemberek a fenti mondatokhoz egészen biztosan hozzácsatolnák a mondatot: Ezekben az esetekben fennállt – az említettek részéről – a zsarolás lehetősége is.

 

NA3
Illusztrációs felvétel. Kép: Németh Árpád

 

Ugye, a fentiekben körülírt eset is jó ideig el lett hallgatva annak ellenére, hogy annak idején a Csemadok központi épületében leledzett több nemzetiségi politikusunk irodája is.

 

Ennél az esetnél közlöm a magyar sajtót árgus szemekkel figyelő, tisztelt szlovák publicista kollégáimmal, ha közülük esetleg valaki csámcsogni kíván majd nemzetiségi furaságainkon, az szlovák vonalon – százszámra –  több, a felsoroltaknál pikánsabb esetekben válogathat majd.

 

A magyarság kifigurázása volt a siker adulapja

 

A fenti sorokhoz, s mondathoz kötődik az a sokáig elhallgatott eset, amikor egy volt kommunista újságíró, aki korábban a kommunista pártlapban, a Népszabadságban, később a szintén „vörös” Új Szóban dolgozott, majd a változás után a szlovák közszolgálati rádió magyarországi tudósítójaként éveken keresztül rendszerint este leközvetített tárcáiban, karcolatain keresztül, szinte naponta gúnyolta, figurázta ki behízelgő, nyájas hangon a Magyarországon történt, egyes pikánsabb eseményeket.

 

Azoknak a felső országrészeken élő szlovákoknak, akik tán magyart életükben nem láttak,

 

ez az egész úgy jött le, hogy a magyar, az valójában egy szitokszó, s a magyarságról – a rádiós példát követve – csakis megvetően, gúnyosan kell, s lehet beszélni.

 

Ezt ismételte meg a magyarságon „viháncoló” könyveiben is, melyek nagy-nagy tramtária, reklám-hadjárat közepette lettek felvezetve itt Pozsonyban a szlovák olvasók előtt – természetesen – sikerrel, hiszen mi más, a magyarság kifigurázása volt a siker adulapja.

 

NA4
Illusztrációs felvétel. Kép: Németh Árpád

 

Nem szólalt meg senki

 

Megjegyzést érdemel, hogy sem az anyaországi, sem nemzeti és égi médiáink, kiadóink a szlovákság irányába nem folytatnak hasonló, uninteligens, kiemelem – rendszeresített tevékenységet, hiszen mindannyian tudjuk: ez árt az amúgy is sérülékeny békés együttélésnek.

 

A fenti esetben sem szólalt meg időben  senki, sem a volt kollégák, sem nemzetiségi politikus, vagy külügyi képviselet. Később

 

az én tollamból jelent meg egy írás abban az értelemben: miért hallgatunk, miért nem lépünk fel határozottan,

 

ha nemzetiségi magyarságunkat folyamatosan, hosszú éveken keresztül – atrocitás éri.

 

Ami a – ne beszéljünk róla – témakört illeti, nemzetiségi falvainkat is rosszul érintette, érinti. Szinte gyomorforgató volt nézni azt, ahogy a rendszerváltás utáni években magyar kisvárosaink, falvaink helyi hivatalaiba, a nagy kulturális szervezetek alapszervezeteinek az élére sok esetben visszaszivárogtak olyan elemek, akikkel a közember valamikor járási pártszervezetek, szövetkezetek élén, Marx-Lenin „gyorstalpaló” tanfolyamok előadóiként, hálózati emberként, elkötelezett munkásőrként, helyi intézmények kádereseiként találkozott.

 

Csapatrendszerben könyökölnek

 

A vályú körül sok helyütt ilyenek hepciáskodtak falvainkban akkor, amikor a posztok újraosztásáról volt szó, amikor a nevesítetlen földeket kellett újra „nevesíteni” saját maguk, s volt párttársaik számára, vagy, megszorult, kisemberektől fillérekért begyűjteni, majd jó pénzért – akár háztelkekként – saját zsebükre játszani.

 

NA5
Illusztrációs felvétel. Kép: Németh Árpád

 

Sajnos ezeknek az ismét hatalom után vágyó, korábban kiemelt pártvonalakon tevékenykedő egyénekkel nehéz volt, ma is körülményes felvenni a harcot az úgynevezett egyszerű választóknak, hiszen amint ezt a fogalmat már említettem, ezek csapatrendszerben könyökölnek.

 

Itt csakis az etnikai alapon működő p ártunk tiszta múltú tagjai lennének képesek a nem vörös múlttal rendelkező helyi közösségszervezőknek konkrét segítséget, támogatást nyújtani, s ezzel a jövőben – garantáltan – több szavazatot biztosítani előre hozott, vagy rendszeresített választások idején.

 

Sajnos a nemzetiségi politizálás sem volt határozott akkor, amikor a fenti történések tanúja, részese volt.

 

Egyes politikusaink inkább a – ne beszéljünk róla, én mindenkivel jóban vagyok – alibista taktikát választották. Hiszen több évtized után is a poszton maradás, saját karrierjük fényesítése érdekében sokszor inkább a kényelmes felejtést, mosolypolitikát választották azokkal a helyi – csakis önérdekeikre koncentráló – kiskirályokkal, volt vörös káderekkel kapcsolatban, akiknek már régen a kulturális-,  társadalmi-, politikai élet szemétdombján lenne az örökre kiárendázott helyük. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy- amint ezt már korábbi közírói ténykedésem alkalmával is körüljártam – az utolsó három választás magyarságunk számára egy valódi tragédiával ért fel.

 

NA6
Illusztrációs felvétel. Kép: Németh Árpád

 

A fásultság, közöny oka

 

Ám az újra felállás reményét sokat megélt nemzetiségi közösségünk korántsem vesztette el.

 

S, hogy miért történhetett meg mindez, a választások iránt miért váltak fásulttá, közönyössé az emberek, a fent leírtak – legalább is remélem – némi jelzést, útmutatást nyújtanak.

 

Vagyis, resume helyett: közösségi gondjainkat, meglátásainkat  soha ne hallgassuk el, bátran, nyilvánosan beszéljünk róluk. Ellenkező esetben azok a negatív viselkedés formák, folyamatok ismétlődnek, gradálódnak majd, amelyeknek az utolsó negyedszázad kapcsán – szemtanúi lehettünk.

 

Kalita Gábor      

 

Nyitókép és illusztrációs felvételek: Németh Árpád

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kövessen minket

Megosztás