Hatvannyolc nyara érdekes volt, szomorúan érdekes. Erre nem sokkal később jöttem rá, augusztusban még nem tudtam, mennyire szomorú. Mert a történések kezdetben izgalommal töltöttek el, következményeikkel pedig csak később szembesültem.
Kezdődött a költözéssel egy új, 3 szobás, központi fűtéses, erkélyes panellakásba. Mint gyereknek tényként közölték szüleim ezt a hírt, véleményemet nem kérték, de nem is tiltakoztam volna, mert jól hangzott a külön gyerekszoba, a szén- és fafelhordás nélküli, csak szánkózó és korcsolyázó téli élet, újdonság erejével hatottak a költözködés körüli bonyodalmak (ma már kevésbé) is, annak minden nyűgével együtt.
Új lakótelep a város perifériáján
Az se tűnt kezdetben problémának, hogy az új lakótelep a „világ végén”, a város perifériájának tűnő részén volt, és a belvárosi gyereknek, – akinek karnyújtásnyira volt eddig a magyar iskola, az üzletek meg minden – ez esetleg gondot fog okozni. Pedig addig, a kisvárosnak azon a részén talán még nem is jártam! Vagy ha jártam is, egész másként nézett ki régebben a Pirító városrész a családi házakkal, a Bapka temetővel, mint a költözködésünk idején.
Az odavezető utcák közül a Sugár út, a Mária és Dévény utca még megvoltak eredeti állapotukban, a Szent Anna viszont már átalakult nem csak nevében – Szlovák nemzeti felkeléssé. Ki korán kel, szlovák nemzetet lel! Meg jár az autóbusz is arra fele, azon mehetsz a suliba, meg vissza – vigasztaltak szüleim, mivel tudták, hogy az első foglalkozás-álmom a buszsofőrség volt, kiskoromban apámnak néha fel kellett ülnie velem egy fordulóra játékból valamelyik járatra a három városi közül.
Szüleim bottal ütötték a nyomomat
Teltek-múltak a hetek az új panelházban, az erkélyről lestem a vonatokat, közel volt a ház az átmeneti vasúti pályaudvarhoz, ami évtizedekig éktelenkedett a második világháborúban lebombázott helyén. De a lakóházak környéke is inkább hasonlított közvetlenül a bombázás utáni állomás környékéhez, mivel akkoriban nem lakótelepeket, hanem lakóházakat adtak át, az utakat, járdákat, az infrastruktúrát csak jóval később, hónapok, évek múlva. Ezért tartott később az iskolából hazavezető út a vártnál jóval tovább, kerülgetni kellett a gödröket, pocsolyákat, építkezés akadályokat.
A menetidőmet az is növelte, hogy a szanaszét heverő kavicsokat, köveket igyekeztem egy jól célzott rúgással valamelyik gödrökbe rúgni, és ha elsőre nem sikerült, visszamentem, újra céloztam golfozósan, de nem bottal ütöttem, hanem rúgtam. Szüleim sokszor bottal ütötték a nyomomat!
Hiányoztak a régi játszótársak!
Aztán megszokva és hamar megunva a gyerekszobámat, egyre jobban kezdtek hiányozni a főtéri barátok és játszótársak, a bandázások, a Mihály bástya és a Vásártér grundjai, a régi ház udvara. Néha visszabicikliztem, de az már nem volt az igazi, kezdtek elfelejteni a haverok, úgy éreztem, kényelmetlenek nekik a látogatásaim, és anyám se adta ki már a földszinti lakás ablakából a hagymás zsíros kenyeret, vagy a lekváros vajasat, bármilyen sóvárogva is néztem az udvarra néző régi ablakunkra, ahonnan idegenek könyököltek ki.
Személyes élmény a Varsói szerződéssel!
Hatvannyolc augusztusában egyéb dolog is történt, amit gyerekfejjel nehezen tudtam még felfogni. Meglepetésre az egyik nap hajnalában szüleim jó korán kiugrasztottak az ágyból, pedig még szünidő volt, pénzt, táskát és egy túlélős listát (liszt, só, zsír, krumpli, cukor stb.) nyomtak a kezembe, és beállítottak egy élelmiszerüzlet előtt kígyózó hosszú sorba. Az üzlet még ki se nyitott, senki se tudta, ki nyit-e egyáltalán. Szüleim ugyanígy felszerelkezve másik két élelmiszerbolt elé sorakoztak be.
Még dolgoztak bennük a háborús és háború utáni emlékek, meg 1956-ról is hallottak a rádióból, tudták, mi a teendő megszálláskor, ha megjelennek a tankok, páncélkocsik az utcákon, milyen alapvető élelmiszereket kell bespájzolni a túléléshez. A biciklimet meg elzárták a pincébe… De mindez nekem izgalmas volt, tankot addig még csak moziban láttam, ezek pedig mentek is nagy robajjal, konvojban Érsekújvár utcáin meg a környéken.
Házunk előtt megállt egy tank!
Az egyik tank hűtlenül elhagyva konvoját este a házunk elé kanyarodott! Az erkélyről majd leesve lestem a történéseket, ahogy a tank tetején lévő kisajtón kibújt egy magyar egyenruhás katonatiszt, felkiáltott a felettünk lakó szomszédoknak, hogy felmehet-e, nem lesz-e belőle bántódásuk? Családlátogatás tankkal! Később kiderült, hogy egy rokon katonatiszt volt, 47-ben kitelepített. Most pedig jött vissza harckocsin kicsit körülnézni szülővárosában…
A szomszéd lányokkal pillanatok alatt ott lógtunk a harckocsi tetején, éreztük a páncél melegét! Aztán néha kiloptam a biciklimet is, és unokabátyámmal megkerestük a határba kivonuló magyar csapatokat, kérdezősködtek is a magyar kiskatonák, akik közül sokan azt se tudták, hol vannak, útlevél és vámnyilatkozat (colné prhlásenie) nélkül jöttek át a határon! Mondtuk, Csehszlovákiában. De akkor honnan a fenéből tudtok ti magyarul!? – kérdezték tőlünk a szocialista internacionalizmus agymosottjai.
Hát ez történt 1968 augusztusában: mi elköltöztünk, a Varsó Szerződés meg beköltözött egy időre. Később a magyar katonák kivonultak, a szovjetek meg bevonultak…nem rövid időre!
Száraz Dénes
Nyitókép: Gyén János (hvg.hu)
Megosztás:
Címkék: 1968 Bapka temető bombázás csehszlovákia Érsekújvár Főoldal grund Hatvannyolc augusztusa katona magyar iskola Mihály bástya panelház Sugár utca Száraz Dénes tank Vásártér Világháború
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.