Az utóbbi napokban az ember nem győzi kapkodni a fejét, amikor bizonyos események visszhangjait vagy a róluk szóló hírekkel kapcsolatos véleményeket olvassa. Például a magyarországi október 2-i népszavazás végeredményének értelmezése már-már a nagy Fermat-sejtés bizonyítását kísérő három évszázados pengeváltásokat juttatja az ember eszébe. Mivel a részvétel nem érte el az 50 % + 1 főt, a voksolás érvénytelen lett.

 

Persze, ha az Orbán-kormány nem kezdeményezte volna 2010 után a népszavazási törvény megváltoztatását, akkor a nemekre leadott több mint 3,3 millió szavazat eléggé egyértelművé tette volna a magyar társadalom álláspontját a migránsok kérdésében. Ha belegondolunk, az EU-csatlakozásról kiírt 2003-as népszavazáson kb. 300 ezerrel több személy vett részt, mint most (igaz, a részvétel ekkor sem érte el az 50 %-ot, csak 45,6 % volt), de akkoriban még a jegyzékbe felvett szavazók 25 %-nak a megfelelő válasza elegendő volt az eredményességhez és a csatlakozást néhány száz ezerrel kevesebb szavazattal hagyták jóvá a magyarok.

 

A sebeit nyalogató Orbán Viktor

 

 hirdetes_810x300  

A mostani népszavazás után kicsit a sebeit is nyalogató Orbán Viktor gyakran emlegette fel ezt a tényt (meg azt, hogy a FIDESZ-re 2014-ben egy millióval kevesebben szavaztak, tehát ez az eredmény a nemzeti egységet is tükrözi). De talán helyesebb lett volna, ha azt hangsúlyozta volna, hogy még egy 70 %-os részvétel mellett is egy ugyanilyen eredmény elegendő lett volna, ráadásul az érvényességet sem lehetett volna kétségbe vonni.

 

Az ellenzék, amely képtelen volt valamilyen épkézláb álláspontot képviselni a kvóta ügyben kiírt népszavazás előtt, most a kutyaszőrbe belegabalyodott bogáncsként kapaszkodik a népszavazás érvénytelenségébe és önámító gúnyolódással a távol maradt 57 százalékra hivatkozik. De ha belegondolunk, hogy Magyarországon az elmúlt 26 év során csak egyszer sikerült 73 százaléknál több embert az urnákhoz vinni (2002-ben az országgyűlési választások második fordulójában), sőt az utóbbi másfél évtizedben inkább a 60 % alatti részvétel a jellemző, akkor könnyen belátható, hogy a távolmaradtakat egyszerűen nem motiválta a feltett kérdés.

 

Elvégre két lehetséges válasz volt, és igennel is voksolhatott volna, aki akart. Persze nemcsak a szétforgácsolódott magyarországi ellenzék, hanem a külföldi sajtó egy része és az uniós vezérkar is ezt hangsúlyozta, miközben hol arról olvashattunk, hogy a kötelező kvótákról szó sincs (pl. Fodor Gábor, az alig néhány száz főt számláló magyarországi liberális párt vezetője nyilatkozta ezt lépten-nyomon), hol meg az európai szolidaritás szükséges voltát hangsúlyozták.

 

Csáky Pál szerencsétlen beszólása

 

Kissé szerencsétlen módon „beszólt” az MKP európai parlamenti képviselője, Csáky Pál is, amikor egy interjúban Orbán Viktor túlméretezett egójáról beszélt. Talán elfelejtette, hogy Szlovákiában 2014-ben még 14 %-ot sem érte el a részvétel az EU parlamentjébe történő szavazás során. Mellesleg mindez az Európai Parlament képviselőinek a legitimitását is megkérdőjelezhetné, az Európai Bizottságról már nem is szólva, amely ilyen szerény támogatottság mellett is az egész öreg kontinens sorsát alapvetően befolyásoló döntéseket fontolgat.

 

Eközben több ezer migráns vergődik Belgrádban és a balkáni útvonalakon, a líbiai partoknál pedig már százezrek várnak egy lélekvesztőre, hogy Európába jussanak, ugyanakkor a médiák különböző terrorcselekmények előkészületeiről vagy az utolsó pillanatban meghiúsított akciókról számolnak be. Persze Orbán Viktornak és csapatának mindeközben el kellene gondolkodnia arról is, hogy miért közömbös a magyar társadalom nagyobb fele a nemzet sorsát befolyásoló ügyek iránt, miként lehetne felrázni a többséget a tespedtségből.

 

A magyarországi ellenzéket eleve nem érdekli ez a kérdés, mert semmilyen elképzelése nincs a társadalom problémáinak megoldásáról, legfeljebb az Orbán-kormány megbuktatását tekinti feladatának. Hogy a 3,3 milliónál több „nem” szavazatot ellentételezze, most a Népszabadság felfüggesztését igyekszik tematizálni, azt sugallva, hogy a legjelentősebbnek tartott ellenzéki napilapot a kormány kényszerítette térdre.

 

Demokrácia-deficit Magyarországon?

 

Számos baloldali és liberális értelmiségi kemény szavakkal bírálta a kormányt és személy szerint Orbán Viktort is a kialakult helyzet kapcsán és már mozgósította a nemzetközi balliberális lapokat is, hogy a magyarországi sajtószabadságot sújtó kormánypolitikát ítélje el. Gyurcsány Ferenc ex kormányfő, a Demokratikus Koalíció elnöke hatásvadász módon bejelentette, hogy ő és képviselőtársai ettől fogva már nem vesznek részt a törvényhozás munkájában. Ennek a döntésnek az üzenetét nehéz lenne logikusan értelmezni, nyilván az általa előszeretettel hirdetett magyarországi „demokrácia-deficitet” szerette volna ezzel is bizonyítani, jóllehet tíz esztendeje, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján rendőrökkel verette szét a békésen indult megemlékezést.

 

Hogy a Népszabadság megjelentetését az osztrák laptulajdonos, a Mediaworks függesztette fel, azt sokan elhanyagolható tényként kezelik, mindenképpen a kormány mesterkedését szeretnék látni és láttatni. Akadtak, akik a gyors döntést összefüggésbe hozzák egy Rogán Antal minisztert leleplezni szándékozó cikk tervezett közreadásának a megakadályozásával, de sorolhatnánk számos egyéb véleményt is. Pedig ha logikusan gondolkodik az ember, akkor ez az ügy úgy kellett Orbánnak, mint egy ablakosnak a hanyatt esés.

 

Mellesleg az elmúlt években lapok szűntek meg vagy cseréltek laptulajdonost, és ezzel megváltozott a politikai irányultságuk is, de új lapok is indultak, szóval a magyarországi médiapiac folyamatosan mozgásban van. Hogy a Népszabadság körül mégis ekkora a „felzúdulás” (még felvidéki sajtómunkások is tiltakozásuknak adtak hangot, jóllehet a többségük talán soha nem olvasta a nyomtatott lapot, és az online változatát is kevesen), az csak egy újabb fejezete annak az Orbán-ellenes hisztériakeltésnek, amelyet a balliberális értelmiségiek már 2010 óta folytatnak Magyarországon, illetve külföldön. Nyilván lenne miért bírálni a jelenlegi magyar kormány bizonyos döntéseit és a kormánypárti politikusok viselt dolgait, de ehhez jóval több objektivitást kellene az újságíróknak tanúsítaniuk, félretéve a zsigeri Orbán-utálatot és a csőlátást.

 

A Népszabadság-ügy

 

A Népszabadságot 1957 elején az akkori magyar állampárt, az MSZMP hozta létre (illetve módosította az 1956-ig Szabad Népként megjelent napilap nevét), és ezt a Kádár-rendszert kiszolgáló újságot 1990-től szinte változatlan szerkesztői gárdával az utódpárt MSZP tekintette a sajátjának, míg aztán folyamatosan eladogatta a lapban birtokolt részesedésének jelentős részét. Azt még a most tiltakozók sem tagadják, hogy 2007 óta kb. 5 milliárd forint adósságot „termelt” a napilap, ezt a terhet – ha belegondolunk – már a legjobb szándékkal sem tudta a tulajdonos tovább cipelni. Arra a kérdésre, hogy miért éppen most határozott a lap megjelenésének a felfüggesztéséről, neki kellene válaszolnia, de több mint valószínű, hogy vagy kitérő választ ad, vagy elzárkózik ettől. Mindenestre ez az ügy is felveti a sajtóval és az újságírással kapcsolatos problémák megoldatlanságát.

 

A különböző tévécsatornák vitaműsoraiban és az interneten is sokféle véleménnyel szembesülhettünk, de ezek csak azt a néhány ezer értelmiségit izgatják, akik vagy maguk is a médiákban dolgoznak, vagy úgy vélik, hogy ők tudják a tuttit. A nemrégen közzétett példányszám-adatok azt mutatják, hogy a bulvárlapok vagy a Nők Lapja egy-két nagyságrenddel nagyobb példányszámot érnek el, mint az alig 10-30 ezer példányban megjelenő napilapok. Hol vannak már azok az idők, amikor pl. a Népszabadságból naponta 700 ezer példányt adtak el. Ennek a vitának sokkal inkább az írott sajtó kilátásairól kellene szólnia, mert úgy tűnik, hogy egy-két évtized múlva már nem lesz mit megszüntetni.

 

Mediaworks és a sajtószabadság

 

És ha már szóba kerültek a felvidéki sajtómunkások, talán inkább a saját egzisztenciájuk miatt aggódhatnának, mintsem a Népszabadság sorsa miatt. A rendszerváltás óta fél tucat országos terjesztésű lapunk múlt ki, de a talpon maradtak felett is ott függ Damoklész kardja. Közvetve a politikusok közömbössége is hozzájárult e lapok megszűnéséhez, hiszen a kisebbségi sajtó fennmaradását csakis az állami támogatás garantálhatja; sem a példányszám, sem a reklám nem biztosít elegendő bevételt a túléléshez. Ha egyetlen napilapunk kiadója hasonlóan döntene, mint a Mediaworks a Népszabadság esetében, vajon akkor is a sajtószabadságot fenyegető lépést kellene látni benne?

 

A politikusokat azonban – úgy tűnik – különösebben nem zavarja ez a helyzet, a MOST-HÍD párt pedig maga mögött tudhatja az Új Szót, sőt egyik-másik közszolgálati médiaszolgát is, miért is fájna neki, hogy a többi lap kimúlt. A párt elnökének minapi nagyképű reakciója az MKP párbeszédet kezdeményező javaslatára pedig a felvidéki magyarság egyre kiábrándítóbb jövőjét vetíti elénk.

 

HOMÉROSZ

 

Nyitókép: WeLoveBudapest.com

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!