Ma sem veszik észre, hogy idejük lejárt

Kalita Gábor

Az oknyomozó újságíró, Ján Kuciak, s menyasszonyának halála mind az idősebbekben, mind a fiatalokban gondolatok halmazát sűrítette össze. Sok esetben olyan kiismerhetetlen, képzeletbeli szénakazal formájában, ahol mindannyian keressük a tűt, de – korábbi keserű tapasztalatainkra alapozva – eleve sejtjük, hogy képtelenek leszünk megtalálni.

A hiba a mi készülékünkben van?

    

Persze, az említett tű nagyon is megtalálható volt – főleg a kilencvenes évek elején.

De ez a tű nem maradt tétlen, szúrós, mivolta révén tovább szúrt. Közben „közösségi” szénakazlunk,  közel harminc év alatt akkorára gyarapodott, hogy az alattomos bűnt, vagyis a jól elrejtőzött, kártevő  tűt –  alig találjuk, vagy már kétségbeesésünkben nem is keressük?

Az évekig rejtőzködő taposó akna most robbant

Írásom képzeletbeli „tűje” – Szolzsenyicin szavaival élve – fokozatosan szemtelenebb lett, közben „gyarapodott,” s  taposó aknává nőtte ki magát, ami idővel felrobban.

Alattomosan, megbújva, rókaarcát a homokba rejtve, amikor egy huszonéves EMBERKE, aki nem volt hajlandó a kényelmes besimulás, „a semmit nem hallok, nem látok” receptje szerint élni, félelmét elfojtó bátorságával bolyongott az általa vélt felismerés – olykor nagyon is felismerhetetlen – terepén.

Ján Kuciak vigyázba állította a világot

Bizony, bizony, a keresett igazság olyannyira előkerült, hogy nemcsak kis hazánk népét állította vigyázba, hanem egész Európa, sőt, az egész világ becsületes életet élő néptömegeit is.

A Ján Kuciak, oknyomozó újságíró által feltárt visszásságokkal értekezésemben nem kívánok foglalkozni, hiszen mind a részrehajlás nélküli hírközlő szervek, mind a Körkép portál részleteiben tájékoztatott, s korrekt módon tájékoztat mindannyiunkat. Mind a feltárt eseményekről, mind a halálesetek kivizsgálási folyamatairól, mind a feltárt ügyek nemzetközi, bűnügyi összefüggéseiről.

A mindannyiunkat, s minket, a vallásunkat korábban sem elhagyó, nyelvünket, nemzeti kultúránkat őrző nemzetiségieket is közvetlenül érintő, közel harminc éves történések „vörös disznóságaira” kívánom felhívni  néhány példa erejével a figyelmet. Ezek a nem kívánatos történések elkerülhetők lehettek volna abban az esetben, ha az elszámoltatás által nem kerülnek pozícióba a ma már jól ismert, csakis a saját vöröseikkel szövetkező, kapzsi figurák, a politika által levédett oligarchák, akik az új rendszerben is arra tették fel korábbi lapjaikat: ismét nekünk jár minden.

Bizony, számos igazságtalanság elkerülhető lehetett volna, s a fiatal Ján Kuciak, s menyasszonya sem vesztette volna életét.

Volt kommunista káderek – magas posztokon

Ha ma, korábbi vörös káderek felé publicista barátaimmal olyan kérdést intézünk, hogy – mit szóltak volna ahhoz, ha a rendszerváltás, vagyis 89 után olyan piszkos módszerekkel állítják őket félre, mind ezt ők tették a rendszer „ellenségeivel,” sokszor úgy tesznek, mintha a kérdést nem is értenék, s valami olyasmit nyögnek ki magukból, hogy keresztény embereknél a megbocsátás dominál. No comment.

Persze, ha mondjuk egy keresztény papi elöljáró már képtelen nézni a hatalom arroganciáját, a szemtelenséget, harácsolást, s embereket taposó tülekedést, amit az említett, ma álcaként különféle zászlók mögé bújt, korábbi vörösök műveltek, s művelnek ma is, s felemeli hangját, akkor az álliberalizmus mögé bújva azonnal tódul részükről szócsöveikbe az ajvék, miszerint – az egyház ne politizáljon.

De hogy ők, – egy bűnös, százmillió áldozatot „produkáló” kegyetlen rendszer csicskásaiként – elnézést a kifejezésért – tegnap is, ma is mindenbe belepofáztak, s belepofáznak, s ott sündörögnek nemcsak a hazai, de az EU-s vályúk körül is, ez – persze csakis az ő részükről – rendben van. Ennek „eredményét,”  vagyis az ország vagyonának fejetlen privatizációját, szétlopását ma is mindannyian a bőrünkön érezzük, s ennek következményeit ez ideig, mindannyian nyögjük.

Ma már – akár Kuciak publicisztikai tényfeltárásai alapján is – mindannyian tisztán látjuk, hogy a korábbi vörös éra szekértolói – elszámoltatás híján – hol is találták meg gondtalan boldogulásukat. Ennek kapcsán a korábbi évtizedekben számos cikket írtam, legutóbb Amit elhallgattunk, vagy a Jó ma volt kommunistának és besúgónak lenni  című írásaimban bontottam ki véleményemet – részletesebben.

Továbbra is a vályú közelében

„Szeretett” kommunista kádereink természetesen a vályú közelében tülekedtek, s a kilencvenes évek közepétől, amikor Mečiar teljhatalmú ura lett az országnak, úgy jöttek elő pártközponti káderestül, ügynököstül, besúgóstul együtt, mint a talajvíz. Többségükben ma is csakis volt elvtársaikkal összefogva kívánják bizonyítani, hogy ők a „spanyolviasz feltalálói.”

Ezekben az években számos volt kommunista államvédelmi ügynök, „szpolupracovnyík” mosdatta magát patyolat tisztára éppen azon volt elvtársai, 89 után is poszton maradt belügyi hivatalnokok révén, akik annak idején „szintén zenészek” voltak – beleértve a Lexa-klán, a rendszerváltás utáni segítő kész tagjait.

Persze mindannyian tudjuk, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűntettekben utazó, legfelsőbb kommunista pártvezetés tagjai – Miloš Jakeš, Peter Colotka stb. -ma is élik szabad, gazdag nyugdíjjal  honorált, gondnélküli életüket. Hiszen a ma hatalmon lévő kormánykoalíció meg sem kísérli számon kérni ezeket a 68-ban a szovjeteket is országunkba hívó volt pártfunkcionáriusokat. miért is, hiszen közülük, s pártfőiskolákon „tanuló” leszármazottjaik közül számos volt elvtárs ma is  vezető posztokon regnál a parlamentben, a kormányban, a köztestületekben, a közigazgatásban.

Sőt, még a Brezsnyev-féle  „pártelvtársi” forró dróton sem szólnak nekik oda, ha ezek a volt csúcs káderek kereskedelmi televíziók által sugárzott fogadásokon sztárolják, illegetik-billegtetik magukat a néma – ne szólj szám, nem fáj fejem – többség, s a sajátjaik előtt.

S hogy ma is hány, volt kommunista pártlapokban dolgozó, sok esetben ügynökként tevékenykedő volt kommunista újságíró segíti elhallgatni az említett személyek, s az átkos bűneit, s ezek közül a vörös tollforgatók közül hányan okoskodnak nap mint nap a sajtóban, rádióban, s ők próbálnak mindannyiunkat kioktatni a politikai, társadalmi történésekről,  ez már valóban vérlázító, s a pofátlanság teteje.

Kommunista ideológusból – eminenciás

Példák százait sorolhatnám, persze a mindig is párton kívüli, zsurnaliszta, politológus, képzőművész barátaimmal rendszeres kvaterka partijaink alkalmával mindig is Peter Weiss esetén vigadunk a legjobbat. Amikor az éppen regnáló „politikai hatalmasok”  eminenciást kreálnak a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága Marx-Lenin ideológiai osztálya vezetőjéből.

Pozsonyi újságíró barátaimmal a mai napig sem tudjuk feledni azt az „élményt,” amikor Weiss elvtárs az SZLKP Központi Bizottságának épületéből sötétkék, kétsoros, ezüstgombos zakót viselve, s a belváros felé haladva olyan, ég felé tartott orral „nézett le” a mellette elhaladó emberekre, mintha azok néma, szürke színű gyurmafigurák lennének, s akik előtt éppen a KIRÁLY halad el.

Ismétlem, egy kommunista „ideológusból” kreáltak konzuli előkelőséget, aki hajdanán egy kimondottan bűnös rezsim amolyan kis „Goebelse” volt.

A ma is nagykövetként működő „eminenciás urunk” nemrég ugye Szlovákia magyarországi nagyköveteként funkcionált. Felmerül a kérdés: egy demokratikus rendszerben  jobb „káder” nem akadt erre az eminens posztra?

Hogy a magyar párt, a parlamentben ülő  nemzetiségi képviselők miért nem szólaltak fel kemény nyilatkozatokban az említett ügyben, ez a mai napig tabuként lebeg előttünk, nem ma termett publicisták, közszereplők előtt. Talán ez is jelzésértékkel szolgál  –  gondolhatnánk.

Vörös bárók, az „itt a piros, hol a piros” játék közben

A napokban épp egy Pozsonyban tartózkodó, volt kassai újságíró kollégával beszélgettünk, aki a hetvenes évektől a kétezres évek derekáig riport utak keretén belül – úgymond –  keresztbe-kasul cirkálta Kelet-Szlovákiát. Habár részleteiben taglalt egy-egy fura történést, ez alkalommal csupán néhány mondatban foglalnám össze beszélgetésünk lényegét.

Megemlítette, hogy az említett vidéken a kilencvenes évek után egy amolyan oligarcha világ kezdett kialakulni. Az emberek elszegényedtek, a felszámolt, készakarva leépített, majd akár külföldi mamutcégeknek eladott ipari létesítményekben dolgozók az utcán találták magukat. Az elmaradott vidékeken mindenki úgy boldogult, ahogyan tudott. Sokan külföldre utaztak, munkát keresve. Felmenőiktől öröklött földjeiket – szó szerint – fillérekért adták el csak azért, hogy egy ideig létezni tudjanak. Ez az állapot a mai napig fennáll, ennek mementójaként szolgálnak azok az ezer számra üresen hagyott házak, melyek korábbi lakói külföldön dolgoznak.

Ezt a szerencsétlen folyamatot használták ki azok a „vörös bárók,” akik volt pártfunkcionáriusokként, gyárigazgatókként, szövetkezeti pártelnökökként, kihasználva korábbi pártkapcsolataikat, kezdték uralni a vidéket. Épületeket, üzemeket kaptak pártjutalomért, vagy vásároltak fel bagóért. Hatalmas szántóterületeket „raktak össze” a korábban munkanélküli, csupán mobiltelefonnal rendelkező strómanok segítségével, éhbérért dolgozó, volt földműveseket dolgoztattak, s dolgoztatnak – más munkalehetőség híján –  mezőgazdasági üzemeikben.

Kétes tevékenységű „külföldiek” a porondon

Idővel megjelentek a külföldi földvásárlók, akik később rákapcsolódva az állami szervekre, európai uniós  támogatásokhoz jutottak.Tehát az oligarchák révén nem a falvak lakóinak teremtődött meg széles körben a vállalkozás, a gazdálkodás, egyben az otthon boldogulás lehetősége, hanem elsősorban a „vörös bárók” – ahogyan őket keleten is nevezik – szűk enklávéja számára.

Ezeket, s hasonló történéseket tárt fel Ján Kuciak, melynek ma már nemzetközi szálai is napvilágra kerültek. Szlovákia földkincseinek megszerzésére a jelek szerint a nemzetközi maffia hálózat is „beszállt,” kihasználva az európai uniós támogatásokat, majd a haszon külföldre való kivitelét  – lehet az állami „felsőbb körök” segítségével is. Ennek feltárása, bizonyítása, folyamatban van. Csak remélhetjük, hogy ezeknek a kétes ügyleteknek a sorozata nem landol majd ismét a szőnyeg alatt, amint számos esetben korábban, s nem fizetnek érte életükkel  az igazságot keresők.

Zárszóként, röviden: kis hazánkban a ma is teljes díszben regnáló vörös káderek elszámoltatásának az elmaradása mára meghozta érett, tökéletesre sikeredett „gyümölcsét.”

Kalita Gábor   

Nyitókép: hiveminer.com