Kalita Gábor: Jól élnek ma a degeszre gazdagodott föld kufárok

Egy olyan öt és fél milliós lélekszámú, 49 ezer négyzetkilométeren elterülő  mini ország honatyáinak, mint Szlovákia, melynek közel háromnegyed részét hegyes-dombos területek képzik, a rendszerváltás után úgy kellett volna vigyázniuk a mindannyiunk kenyerét előteremtő földvagyonra, mint a szemük fényére.

Hogy az újra pozícióba került, zömükben volt elvtársak milyen szemét módon herdálták el a jó bonitású termőföldek jelentős részét, erre Ján Kuciak tényfeltáró újságíró adta meg az aktuális választ az életével fizetve érte.

Most érett be igazán kis hazánk földvagyona szétlopásának „gyümölcse”

   

Ha Szlovákia polgárai közül valakiket zsigerileg érintett az említett földvagyon szétherdálása, akkor azok közvetve, vagy közvetlenül bizony mi, nemzetiségiek vagyunk. Hiszen több mint egy évezreden keresztül tartotta szülőföldjén, s adott kenyeret a kezébe minden itt élő magyarnak, s nem magyarnak.

Új szelek jöttek, s felvidéki falvaink, városaink népei – a kegyetlenül „kacskaringós” új törvények, s lehetőségek hiánya révén – egyszer csak azt vették észre, kiüresedett a földvagyon. Saját községük, lakóhelyük körül a fejetlenség következtében hatalmas földterületek olyanok, sok esetben kft-ket alakító, „névtelen” idegenek kezébe kerültek, akiknek semmi közük nem volt az adott lakókörnyezethez, élettérhez.

Mindannyian tudjuk, mi is történt valójában

Emlékeztetőül néhány mondat erejével vázolnám azokat a szerencsétlen történéseket, amelyek „kifehérítették” nemzetiségi falvaink körül az ott élők felmenői által évszázadok óta művelt, megélhetést biztosító földterületeket.

Történt ugyanis annak idején, hogy a rendszerváltás után visszaszolgáltatták a korábban a kommunista rezsim által elkobzott termőterületeket a felmenőik utáni örökösöknek

S, hogy mennyire nem voltak okosan megteremtve sem a törvényi, sem az anyagi feltételei annak, hogy az emberek hasznosíthassák, vagy közeli gazdáknak, helyi gazdaszövetkezeteknek adják el vagy adják bérbe, mindez ma már sajnos közismert tény.

Nagy kár, ugyanis a Felvidék valóban kiváló, képzett, tapasztalt mezőgazdasági szakemberekkel rendelkezett, akik idősebb koruk ellenére is számos nagyszerű családi gazdálkodást, helyi gazdaszövetkezeteket tudtak volna beindítani. Megállítva ezzel a falvak elszegényedését, a fiatalok egy részének szülőföldön való maradását.

A kilencvenes években gazdálkodni kívánó emberek zöme kegyetlenül rossz helyzetbe került, hiszen nem teremtődtek meg a gazdálkodás feltételei, a kölcsönök – ha végképp hozzá jutottak a kérvényezők – hatalmas kamatokkal voltak terhelve, a terményfelvásárlás a spekulánsok kezébe került. Csakis a mezőgazdasági minisztérium, ennek helyi szervei körül sunnyogók kerültek jó pozícióba, kihasználva korábbi, „jó elvtársi” kapcsolataikat.

Az akkori Devín bank szétlopása is sok kormány, s minisztérium, pártok közeli kiváltságost juttatott olyan hatalmas „kölcsönökhöz,” amelyeket telek, s termőföld vásárlásába fektettek be, majd később ezeket hatalmas összegekért áruba bocsátották – sok esetben – külföldiek számára.

A gyakorlat azt igazolja, hogy azoknak a polgármester ismerőseimnek a legtalálóbbak a véleményeik, akik bátran kimondják: korábban a padlássöprő komiszárok, a kommunista párt legkegyetlenebb talpnyalói szedték el az emberektől a földeket. A változás után, kapcsolataik révén szintén a korábban a vörös vályú közelében tülekedők  „érdeme” az, hogy ma, a magyarok lakta falvaink környezetében „ki tudja, honnan jött,” ismeretlen „tulajok” a legjobb termők tulajdonosai.

Sáskák módjára lepték el tájainkat a mobiltelefonos strómanok

A fentiekben jellemzett kedvezőtlen helyzetet használták ki azok a kufár gondolkodású, kapzsi „életművészek,” akik életfilozófiájukat keményen arra építették: a szegénységen lehet a legtöbbet keresni.

A földkupecek, akiknek többsége – amint már ezt taglaltam, a kommunizmus feketegazdaságában meggazdagodott rendszerszolgák voltak, akik amolyan marionett bábuk – mozgatásával gyűjtöttek be hatalmas területű, első osztályú szántókat, ezeket fillérekért felvásárolva.

Korábban számos cikkben figyelmeztettem az illetékes képviselőinket, politikusainkat a földvesztés tragikus következményeire, s csupán egy ilyen értekezést kiragadva – „Strómanok lepték el a Kárpát-medencét” című írásomban is részletesen taglaltam az említett téma körüli, fekete színű történéseket.

Jól emlékszem azokra az időkre, amikor Mečiar megtagadta a kétnyelvű helységtáblák alkalmazását a magyarok lakta vidékeinken, s  kvázi jó néhány kört futtatott az ezt követelő politikusainkkal, amíg engedett az alkotmányba foglaltatott törvényhatározatnak.

A dörzsöltségéről elhíresült mufti figyelemelterelő stratégiája tökéletesen „bejött,” mármint neki és többnyire régi, vörös káderekből összetákolt csapatának, hiszen ez idő tájt került sor Felvidék déli részein is azokra a földlopásokra, amikor egyben lévő, vagy a volt állami gazdaságok hatalmas földterületeit osztott szét – ide számítva a nevesítetlen földterületeket is.

Hogy kiknek is?  Többnyire pártjutalomként azon ügybuzgó párttársai számára, akik a kávét főzték neki, s – képletesen szólva – tartották a hátát, no meg az esernyőt a feje fölött – „monszun” idején.

Számos nemzetiségi „közszereplő” is segítette a földtolvajlásokat

Sajnos, nemzetiségi politikusaink, az önkormányzatok helyi képviselői sem mérték fel jól – már a kormánypárti jelenlétük idején sem –  a később komoly problémákat okozó tékozlást, s nem léptek fel keményen a sorozatos igazságtalanságok ellen. A kataszteri hivatalokba bejáratos magyarjaink – egy-egy odavetett konc, földterület fejében – olyan falurészek melletti termőföldeket juttattak – helyi információik révén – idegen strómanok kezére, aki aztán politikai, banki befolyásaik révén már háztelkekként adták el – milliókat keresve ezen – főleg a nagyvárosok közeli, korábbi szántóföldeket.

Riportútjaim során korábban számos olyan korábbi gazdával beszélgettem, akik képzett mérnök emberek révén kénytelenek voltak felszámolni családi gazdaságaikat a mindannyiunk által jól ismert fejetlenségek, s hiányosságok, az elburjánzott klientelizmus, protekcionizmus miatt.

Ennek következményei ma már igencsak „látványosak.” Falvaink közösségei – főleg a keleti országrészeken – képtelenek voltak otthon tartani fiataljaik zömét, akik közül sokan külföldön jutottak munkához, s tartósan külhonban élnek.

A helyi munkalehetőségek hiánya, az üresen maradt házak, csődbe ment családi gazdaságok égbekiáltó mementói azoknak a bűnöknek, melyek a földcsalások következtében álltak elő.

Ma már nem egy, korábban magyarjaink lakta falu polgármesterének, polgárainak vannak álmatlan éjszakái amiatt, hogy folyamatosan, s  drasztikusan változik a nemzetiségi arány községükben. Vagyis, lehet a jövőben már csak a polgármesteri hivatal, vagy a hagyományőrzők házának emléktárgyai között szerepel majd a magyar szövegű helységtábla – a korábban szabadon rabló földkufárok, s ezek strómanjainak jóvoltából is.

Nagymihály, Eperjes, Tőketerebes vidékén megjelent a  N´drangheta

Ján Kuciak, tényfeltáró újságíró legutolsó, befejezetlen írásában – foglalkozott Olaszország egyik legbefolyásosabb maffia hálózatának, a N´drangheta szlovákiai jelenlétével, melynek tagjai a mezőgazdaság területén „vállalkoztak,” s „csápjaik” egészen a kormányhivatalig értek el.

Ma már köztudott, hogy az Antonio Vadala, s Diego Roda családjai köré csoportosult vállalkozások 2004 óta összesen 68 millió euró /!/ EU-s támogatásban részesültek. Diego Rodát például negyvennél több esetben idézte be a szlovákiai bíróság – adócsalás gyanúja miatt, s más számos – bűnügy miatt.

Nemcsak a becsületes szlovák, de a magyar ajkú gazdálkodóink álla is leeshetett a számok olvastán, hiszen semmi újat nem írok le az által, ha azt állítom: mennyire körülményes  ma is a megvesztegetést, klientelizmust elutasító mezőgazdászainknak jelentősebb összegű támogatásokhoz jutniuk.

De. Miért kerülhetett sor arra, hogy a pénzmosással, drogkereskedéssel, s más bűntényekkel is megvádolt olasz maffiózók letelepedhettek, s hatalmas földterületekhez juthattak kis hazánk olyan területein, ahol a megélhetésükkel, a mindennapi betevő előteremtésével küszködnek elkeseredett emberek tízezrei?

A válasz egyszerű:  a korábban többnyire vörös zászlót lengető, a változás után ismét a vályú mellett tipegő, pofátlan föld kufárék – strómanjaik által fillérekért begyűjtött – termőföldjeiket később jó pénzért – külföldieknek adták el, sok esetben az álcát szolgáló zsebszerződések révén.

Tehát nem a helyi gazdákat juttatta az állam okos, előre látó szervezés által földhöz, családi vállalkozások révén megélhetéshez, hanem – a fentiekben tárgyalt esetben – nemzetközi bűnöző bandák hálózatát.

Persze hasonló esetek egész sorát idézhetném. Léva környékbeli polgármester barátaim például nem egyszer emlegetik keserű mosolyok közepette azt az – ez esetben – igaz viccet, miszerint járásukban már lassan meg lehetne alakítani a dán királyság gyarmatát, hiszen – sok esetben zsebszerződések révén – hatalmas szántók vannak már dán tulajdonban.

De főleg Pozsony közelében történt, spekulánsok révén háztelkekké „varázsolt” mezőgazdasági területek körüli, kínos botrányok mellett keserűen „vigadhatott” a becsületes adófizető polgár azon, miként is jutottak politikusok, pártokhoz közeli táskahordozók „véletlenül” azokhoz a földterületekhez, amelyek a fővárosból kivezető bekötőutak alatt helyezkednek el. A fillérekért megvásárolt szántókért „véletlenül” hatalmas pénzeket kaszáltak, mert ugye a karakter – mindenek felett!

Zárszó helyett, hadd idézzem írásom címét: – Jól élnek ma a degeszre gazdagodott föld kufárok. Ján Kuciak, s menyasszonya – már nem él. Megölték őket.

Mindannyian őrizzük örök emléküket!

Kalita Gábor 

Nyitókép: agrarszektor.hu