Állampolgárságom története

Negyven éve születtem a konszolidált Csehszlovákiában, a kommunizmus egyik enyhébb válfaját magáénak valló országban. A trianoni diktátum következményeként, felvidéki magyarként. Csehszlovák lettem, holott sem az egyik, sem a másik nemzethez nem volt közöm.

Iskolás éveimben, majd serdülőként többször szembetaláltam magam ezzel. Utazásaim során, ha egy idegen megkérdezte, honnét is érkeztem, valahogy nem jött a nyelvemre kibökni azt, hogy Csehszlovákiából. Korábbi tapasztalataimból kiindulva tudtam, hogy a nyugati ember számára a versailles-i „béke” és Magyarország szétszabdalása, majd ennek folyományaként a csaknem 5 millió magyar mostoha élete semmit nem mond, viszont csípőből rám sütik, hogy én csehszlovák vagyok.

Az igazságérzetemből és egyéb nemzeti habitusomból kiindulva sosem tudtam elkönyvelni azt, hogy engem másnak gondolnak, mint ami vagyok. Így alapból mindig azt feleltem, hogy Magyarországról érkeztem és magyar vagyok; történelmi kiselőadásoktól megmentve magam. Az 1993-as szétválás után viszont szlovák lettem. Szerintük. Papíron biztosan. De sosem tudtam ezzel azonosulni.

   

Az én édesanyám kisfiamként szólított mikor magához ölelt. Benedek apó és Illyés Gyula meséin aludtam el. Későbbi olvasmányélményeim alapjait is a magyar irodalom remekei alkották. Óév búcsúztatáskor nálunk éjfélkor mindig a magyar himnusz szólt, gyerekként sosem értettem a szüleim szeme sarkában megcsillanó könnycseppet. „Balsors akit régen tép” – most már tudom, érzem, hogy mire is gondolt Kölcsey.

Teltek-múltak az évek. Több mint egy évtizedes franciaországi tartózkodásom alatt már másképpen éltem meg mindezt. Már nem sajnáltam az időt arra, hogy újdonsült ismerőseimnek elmondjam, mit is jelent számunkra a Kárpát-haza, miért, mennyien élünk is ott, Felvidéken.

Akartam, vágytam rá, hogy más is értse, nem egy papír, egy hivatalnok pecsétje adja meg az identitásunkat. A nevelés, az eleink, a hagyományaink ismerete, és nem utolsó sorban a magyar nyelv használata az, ami meghatároz bennünket.

Ezek után pusztán elvi kérdésből és a lelki békém megnyugvása érdekében folyamodtam az egyszerűsített honosítás intézményéhez. Anno sem a csehszlovák, sem a szlovák állampolgárságot nem kértem, kaptam, velem született furcsa teher volt, amit az évek alatt cipelnem kellett. Nem éreztem magaménak az alkotmány első szavait „Mi a szlovák nemzet..”. Magyar vagyok. Magyarnak születtem. Ez nem kiváltság, nem mások felett regnáló állapot, hanem tény. Viszont drága kincs, amivel kufárkodni nem szabad.

Felemelő pillanat volt a fiam kezét fogni és az esküt átszellemülten megélni. Majd felcsendült Erkel csodálatos dallamvilága. Ekkor szétáradt bennem egy végtelen nyugalom, megtértem az enyéimhez. 40 év után a világ dolgai rendeződni látszanak.

„Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar” így szól a szózat de nekünk felvidékieknek a szülőföld iránt is van felelősségünk. A jövőnk a mi kezünkben van. Következetes munkával, gyermekvállalással megtarthatjuk azzá, ami mindig is volt. Ahogy az fogadalmam végét zártam, Isten engem úgy segéljen!

Dian Csaba

Képek: A szerző felvételei

Nyitókép: archív