Van-e a NATO-nak még létjogosultsága? A kérdés jó, de a válasz nem fog tetszeni

A szerdán és csütörtökön zajló NATO-csúcs volt a szövetség 69 éves fennállásának legfeszültségteljesebb találkozója. Csütörtökön már olyan hírek is felreppentek, hogy ha az európaiak nem növelik védelmi kiadásaikat, Amerika kilép a NATO-ból, ami nyilván annak felbomlását is jelentené.

Jogos a kérdés tehát, hogy van-e a NATO-nak létjogosultsága. Mindez már a Szovjetunió szétesése óta újra és újra felmerült a döntéshozók fejében. Hogy miért tartották meg mégis? Mert a NATO nem egyszerűen egy oroszellenes szövetség, nem is csupán a tagállamok egymással szembeni védelmi kötelezettsége, hanem egy egyensúlyi helyzet biztosítéka.

Olvasóink közül néhányan a NATO-csúccsal kapcsolatos írásainkra reagálva azt írták, fel kéne oszlatni, mert nem áll szándékunkban háborúzni. Mint mondtam, a felvetés jogos, de az, hogy mi nem akarunk háborúzni, nem jelenti azt, hogy mások nem kényszerítenek rá. A geopolitikát ugyanis nem a választási lehetőség szabja meg, hanem azok a kényszerítő tényezők, amelyek a hatalmak döntéseit befolyásolják.

   

Szemünk előtt formálódik a világtörténelem: NATO-csúcs és eldurvult kereskedelmi háború

Az oroszok dilemmája

Oroszország számára kulcskérdés saját területének védelme, ezért nem adta fel Ukrajnát és a Krímet. Számára kulcsfontosságú az Észak-európai-síkság is, vagyis a német és lengyel alföld, amely gyakorlatilag Franciaországtól Németországon és Lengyelországon át akadálymentes sík vidéket képez egészen Szentpétervárig.

Ezen az útvonalon tört be oroszföldre Napóleon és Hitler. Így az orosz biztonságpolitika egyik sarkalatos célja ennek védelme. Ezt pedig ütközőzónákkal szokás megoldani. Ilyen orosz érdek- és ütközőzóna Fehéroroszország, és ilyen (volt) Ukrajna is. A Szovjetunió a második világégést követően Berlinig jutott, így lényegében teljesen biztonságban érezhette hátországát.

A másik kulcsfontosságú terület a Kárpát-medence és Ukrajna. Az előbbi már nem orosz érdekszféra, az utóbbi félig-meddig az, egy állóháború miatt. Véget lehetne vetni ennek a háborúnak? Valószínűleg igen. De orosz szempontból ez azt jelentené, hogy egy Nyugat-barát (ne adj’ Isten, NATO-tag) Ukrajnában amerikai haderő állomásozhatna, veszélyes közelségbe kerülve az egykori Sztálingrádhoz, a mai Volgográdhoz, amely stratégiai fontosságú Oroszország déli határainak védelméhez – nem véletlen zajlottak ott a második világháború legvéresebb csatái.

Ebből a szempontból naivitás lenne azt gondolni, hogy Oroszország nem foglalná vissza Közép-Európát, ha tehetné.

Amerika dilemmája

Persze, Amerika sem a szabadság dicső jövőképe miatt foglalta el a második világháborúban Európa nyugati felét. Az ő érdeke az, hogy ne jöhessen létre olyan egységes hatalom, amely egész Eurázsiát uralni tudná. Mert az veszélyeztetné dominanciáját, sőt, akár le is győzhetné.

Ezek azok a kényszerek, amelyekből összeállt az az egyensúlyi állapot, amit Trump amerikai elnök most igyekszik felborítani. Legalábbis látszólag. És ennek az egyensúlynak az őrzője a NATO. Hozzá kell tenni, hogy az USA sokszor használta arra a NATO-t, hogy gyengítse európai szövetségeseit (szebben fogalmazva: lekösse anyagi forrásaik egy részét). Ha azonban Trump komolyan gondolja, hogy Amerika feladná a NATO-t, biztosan van B-terve.

Nyugat-Európa önmagában nem jelent problémát az amerikai stratégáknak. Németország, Franciaország és a többi nyugati uniós tagállam elöregszik. Ha pedig esetleg mégsem, akkor a migrációból adódó nemzeti-vallási feszültségek fogják őket korlátozni a cselekvésben (nyersebben fogalmazva: ezeket lehet kihasználni a kormányok destabilizálására).

Alternatíva? 

A fő cél marad az, ami eddig: éket verni Németország és Oroszország közé. Ehhez pedig abszolút megfelelne Amerika szempontjából egy Lengyelország vezette közép-európai tömb, amelynek országai már koránt sem olyan megosztottak, mint korábban. Ez lenne az Intermarium. Ha van Intermarium, már nem feltétlenül van szükség NATO-ra.

Ez viszont az aktuális egyensúly felborításával jár, és mint minden változás, ez is áldozatokat követelhet. Akár emberéletek százait, ezreit követelő háborúk útján. De mint George Friedman professzor mondta egyik budapesti előadásán, az emberi történelmet nem az elmúlt húsz év békéje jellemzi. Épp hogy a békeidő volt az anomália, mert az emberi természetnek alapvető része a háború.

Komjáthy Lóránt

Nyitókép: kiyevpost.com