Körforgás

A városi köztemető külső falánál a fák között omladozó kápolna húzódik meg, a helység legnagyobb lakótelepének szomszédságában. Egykori építői bizonyára az örök nyugodalom színhelyéül szánták valamelyik előkelő uraság számára, mára azonban a kápolna funkciót váltott, mindenképpen a társadalom ellenkező rétegét szolgálja puszta létezésével…

A romos, már a szép vasrácsos ajtószárnyaitól is „megszabadított” építményt minden év tavaszától birtokukba veszik a város hajléktalanjai. Jönnek-mennek az újabb és újabb csoportok, vagy magányos szédelgők, s itt tengetik életüket, amíg a rend őrei ki nem parancsolják őket. Nem kell a téma után egy lépést se tennem, mert akarva-akaratlanul elém tárul a kép lakásom északi fekvésű ablakából.

Így a folytonosságból adódóan könnyen megállapíthatom, hogy a hajléktalanok csoportjai csak az első pillantásra egyformák elkoszolódott ruházatuk, borostás arcuk miatt, természetük, életvitelük kapcsán azonban mind-mind mások. Persze a hangoskodás, verekedés, hőzöngés nem ritka dolog köreikben, ami igencsak megzavarja a lakótelepi emberek életét, különösen ha ez éjszaka vagy hajnaltájt történik. Ennek következményeként mindig akad egy-egy álmában megzavart ember, aki fogja a telefonját és hívja a rend őreit. Hozzáteszem, teljesen jogosan, hiszen ő kora reggel munkába igyekszik, szüksége van a pihenésre, hogy helyt tudjon állni.

   

Az előző nyáron 3–4 középkorú férfi volt a „szállásfoglaló”, akikre néhány napig nem lehetett panasz, de fokozatosan egyre nyüzsgőbbé vált az élet körülöttük. Megjelent három „cifra hölgy” is, és a megszaporodott társaság a szeméttárolóból asztalkával, karosszékkel, matracokkal igyekezett otthonossá tenni a helyet. Ez olyan jól sikerült, hogy egyre több „cifra hölgy” jelent meg társbérlőként, aztán folyt az éjszakába nyúló mulatozás, a dínom-dánom, miegyéb… Reggelre olcsó borosüvegek halmaza borította a kápolna külső falát és aki tehette, elkerülte a közvetlen környéket a levegőben terjengő ammóniaszag miatt. De az igazi botrány nem is emiatt robbant ki …

Június havában jártunk, még tartott a tanév, de az iskolás gyerekekben már ott feszült a kalandvágy, a közelgő szabadság mámora, és délutánonként csoportokba verődve csellengtek a lakótelep zeg-zugaiban. A sírboltozatot rejtő, s egyben élénk életjeleket mutató kápolna természetesen fölkeltette a kamaszok érdeklődését, és egyre gyakrabban odamerészkedtek a bejárat közelébe. Időnként a csöndes settenkedés hangos viháncolásba, a tinilányok éles sikongatásába csapott át …

– Oda nézzetek gyerekek, ezek itt b.sznak!  Fényes nappal itt b.sznak! – és visongtak, kurjongattak, dőltek a nevetéstől. Nos, hát ez a természethű bemutató elég alaposan „besegített” a gyerekek szexuális nevelésébe.

Persze ismét akadt egy (vagy több) panellakó, aki besokallt a történések hatására, hívta a rend őreit, és azok bizony azonnali hatállyal eltávolították a tivornyázó társaságot.

Aztán több hajléktalan váltotta itt egymást, ilyen is, olyan is, amíg be nem állt a tél, ekkor eltűntek a huzatos hideg helyről, de tavasszal ismét elkezdődött a masszív építmény birtokba vétele. Június közepén egy nagyon érdekes pár költözött a kápolnába, egy idős asszony és egy harminc felé járó nyurga fiatal férfi. Az öregasszony napjában cigarettavégeket, vasat szedegetett a kukából, a fiatal férfi ritkábban volt látható, s ha igen, többnyire egyensúlyát veszítve igyekezett a kápolna irányába.

Időnkét megjelent egy határozottan jól öltözött középkorú hölgy is, ami sehogy sem illett a képbe. Mindig csinos és ápolt volt, mégis bement emezekhez, s ettől olyan abszurd lett az egész. Szokatlan volt az is, hogy rendet tartottak maguk körül, igyekeztek otthonossá tenni a helyet, fehér, csipkés szélű  függöny került az ajtónyílásba, ruháikat a fák ágain szárították, az ágyneműt napos időben megszellőztették…

Így ismeretlenül is egészen megkedveltem őket, távoli barátaim lettek, mint a fák lombjai között fészkelő madarak, melyeket a reggeli szellőztetéskor szívesen  figyelgetek. Egészen elszomorodtam, amikor egyik délután a rend őrei kilakoltatták őket. – Bajba kerültek szegény szomszédjaim. – Az ápolt asszony és a fiatalember rendőri utasításra egy dupla matracot cipelt a szeméttároló irányába éppen akkor, amikor a városból hazafelé tartottam…. Teljesen kiürítették a kápolnát. Csak bámultam feléjük.

– Hiába. Mit lehet tenni ? A rendelet, az rendelet …

Amint az egyenruhások elvonultak, az öregasszony visszabotorkált a kukához és kimentett onnan egy zacskó cigarettacsikket, aztán visszaült az üres kápolna oldalához és rágyújtott. Megszólítottam.  – Hol fog most lakni?  – Nem tudom – válaszolta – de valahol muszáj lenni ezen a keserves földön, ha egyszer még itt van az ember …

A fiatal nyurga férfi egy szempillantás alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az elegáns asszony viszont ottmaradt és kétségbeesetten tekintett befelé a kiürített kápolnába. Nem hagyott nyugodni ez a fura, ellentmondásos kép, oda mentem hát hozzá és megszólítottam.

– Ne vegye zokon, hogy megkérdezem, valamilyen segítő szervezet tagjaként törődik ezekkel a hajléktalanokkal ?

– Dehogy, ő a fiam. Az én drága kicsi fiam. Ő húzta itt meg magát. Most nem tudom mi lesz – válaszolta az asszony kétségbeesetten. – Én is erre a sorsra jutottam volna, ha vissza nem fogad a korábbi párom. A gyereknek nincs munkája, én is elvesztettem az állásomat … nehéz helyzetbe kerültünk … Könnyű az embert megszólni, ítélkezni, de senki sem tudja, milyen megpróbáltatásokon mentünk keresztül … Fel kellett adnom az albérletet … De akárhogy is alakult, ő akkor is a fiam … Most csak így tudtam segíteni… enni hordtam neki, tiszta ruhát, ügyeltem a rendre.

– És a néni ? – mutatok az öregasszonyra.

– Csupán társultak egymás mellé… így  egyikük sem volt egyedül…

– Nem próbálkoztak a hajléktalanszállón?

–  Hajléktalanszállón? Dehogynem – válaszolta az asszony – de maga azt hiszi, hogy az olyan egyszerű? Nincs hely, egyébként  is kérvényezni kell.  Nem lehet oda csak úgy besétálni… Akár évekbe is telhet, amikorra ott szálláshoz jut az ember…

Közben járókelők jöttek-mentek, figyelték az eseményeket, s az egyik kutyasétáltató felém szólt:

– Az Angela Merkel. Az építhetne számukra néhány hajléktalanszállót. Úgyis nagyon szívén viseli a földönfutók sorsát. De nekünk csak elnéz a fejünk felett. Oda, távolabbra. Pedig nyomorúság itt is van bőven… Aztán még tőlünk várna segítséget. Persze szívesen segít az ember másoknak is, ha már a saját portáján rendet teremtett… De itt ?…

Az alkalmi utcai szónok továbblépett, én még kérdezgetném az asszonyt. – Mi lesz most? Hol éjszakáznak? – de csak megvonta a vállát .

– Jövő héten remélem már találok munkát – mondja végül – megígérték… aztán majd csak lesz valahogy…

Tovább nem faggathatom, mert látom, befelé nyeli a könnyeit. Végtelenül meghatott ez az anyai gondoskodás. Segíteni szeretnék, mint minden szárnyaszegett szürke verébnek is, közben fogalmam sincs hogyan… jó szónál nem futja többre. Elköszönök. Egy keserves sóhaj csupán a viszonzása.

Másnap reggel egy hatalmas rózsaszín tollpaplant látok a kápolna ajtajában. – Lám csak! Milyen leleményesek! – villan fel bennem, és igazán örülök. Rendelet ide vagy oda, önmaguknak kellett a helyzetet megoldani.  Így tudták csupán.

– Hiába. Mit lehet tenni? A szükség, az nagy úr…

Aztán eltelik néhány csöndes nap, és eltűnik a rózsaszín tollpaplan. Üresen tátong a kápolna ajtaja… Úgy bámulom, olyan érzésekkel, mint ősszel az üresen hagyott fecskefészket… Nem tudom merrefelé visz az útjuk, csak reménykedem, hogy lesz elég erejük a rájuk váró megpróbáltatásokhoz …

Csönd honol. Egy időre visszanyerte eredeti funkcióját a holt lelkek birodalma.

Buday Mária