Kalita Gábor: Janicsárok és „nikkelbolhák”korszakát éljük?

A janicsárok történetét mindannyian jól ismerjük. Törökök által, magyar honból elrabolt gyerekek története, akik török környezetben való nevelkedésük révén, törökebbé váltak a töröknél. Vagyis, magyar gyűlölőkké nevelődtek a zsigereikben is magyargyűlölő törököknél. Később, kardjaikkal magyar fejeket vágtak halomra, nagyobb kéjjel, örömmel-és élvezettel, mint ezt a zsoldban álló törökök tették.

Nikkelbolhából, nemzetiségi média-frontjainkon is akad annyi, mint a DDT-hintőpor divatja előtti időtérben

Ennek történetét röviden körül írom: a nikkelbolha érzékszerve – fémérzékelés szempontjából – kimondottan fejlett. Ugyanis szempillantásnyi gyorsasággal megérzi – máskülönben  emberileg, szellemileg, már régen érzéktelenített mivolta – hol több a nikkel. Azonnal ugrik, hiszen tudja, nikkel páncélja még fényesebbé, még nikkelezettebbé válhat, így a bolha ugrás – nikkel agya számára – szinte nélkülözhetetlen, elengedhetetlen, s abszolút természetes.

   

A nikkelbolha története, a publicista számára szinte tálcán kínálja – mondjuk a honi újságírás frontján – ennek emberi történetté való átformálását.

Annak idején, a hetvenes nyolcvanas években, aktív szerkesztő-riporter koromban szinte természetes volt az, hogy az „anyalap” mellett más szerkesztőségekbe is úgymond bedolgoztunk. Vagyis nem „átpattantunk,” hanem – ismétlem – bedolgoztunk.

A lapok vezetése ez ellen nem is igen tiltakozott. Inkább a „pártunk és kormányunk” ifi kommunistái, a pártcsoportvezetők, vagy a  beszervezett „sugi-bugik” irigyelték, ítélték meg természetesen „pártalapon,”  vagy esetenként a „szocializmus elárulásaként” könyvelték el a tehetséges, nem párttag zsurnaliszta mellékesen megkeresett néhány száz koronáját, amit a családalapító, kezdő újságíró esetleg megkeresett – lakás berendezésre, baba ágyra, bébi-tápszerre, írógépre – más médiáknál.

Korántsem sírom vissza az átkosnak ezt az időszakát, de kalákában működött ez, hasonlóképen, mint annak idején községeinkben, városainkban a fészekrakás, vagyis a házépítés. S még csak össze sem vitatkoztak a szerkesztőségek emiatt a „birodalomárulás” miatt, s nem is csalogatták el a szerkesztőket a „konkurenciától” – ha kellett, ha nem.

Ma már nincs kaláka, a janicsár és a nikkelbolha a menő

Nemzetiségi médiáink esetében is – legyen szó nyomtatott, elektronikus, vagy „éter” médiákról, ma már a helyzet a fent idézettekkel ellentéttel, száznyolcvan fokos elfordulást diagnosztikál.

Hogy miként is, milyen „csuda” hatására, ma már szinte minden média egység a saját maga által kiásott lövészárkában való, stabil elhelyezkedésre rendezkedett be, innen, onnan összeszedett legénységgel, háttér munícióval ellátva.

A leírt helyzetben aztán szerephez jut a fentiekben említett nikkelbolha is. Ha ugyanis ez a fém-lény fémagyával, és fémradarjával megérzi, hogy a másik lövészárokban több zsír leledzik a zsíros kenyéren, vagyis több a nikkel az önfényezésre, akkor hamarjában dugába veszik az „anyalap,”  portál iránti hűség szajkózása. S, szabad fordításban Murphy törvénye szerint: – a nikkel bolha, azért nikkelbolha, hogy ha kell, „pattanjon.”  Értsd, a mi esetünkben egy másik lövészárokba, vagyis szerkesztőségbe.

Véleményem szerint általában ez nem éppen a lövészárkok vezetőinek a „spanyolviasz” találmánya, ez valahol – bizony – más bokor alatt született. Ha a honi politika, vagy politikus jut a kedves olvasóm eszébe, nem is olyan biztos, hogy túlontúl eltávolodott a valóságtól.

Ne gyártsunk ellenséget a sajátjainkból

A gondom ezzel az, hogy hasonló elvek alapján „működő” lövészárkok, a mi esetünkben több esetben tíz éve is működő portálok, médiák, szerkesztőségek tagjaiból miért kell hatlövetű ellenséget fabrikálni, vagy miért ennek katonáit „elcsalogatni” csak azért, mert a jelképes lövészárok nagyobb támogatáshoz jutott? Nem hiszem, hogy az akár határon túli – sokszor rosszul, alantas módon tájékoztatott – anyaországi  támogatók azt kívánnák, hogy új médiák – hetilap, portál – bő keblű támogatásával viszályokat okozzanak a mi esetünkben az évek hosszú sora óta működő nemzetiségi, a hagyományos nemzeti értékeket őrző, az etnikai pártunk érdekeit védő portálok, médiák között, s az újságírók táborában.

Így aztán ne is csodálkozzon senki, ha beindul a szimbólumként  körülírt nikkelbolha esete:

– Az előző lövészárokban ténykedő nikkelbolha, átpattanva a másik lövészárokba – rendszerint a sárga földig lemondja – sokszor megélhetési kényszerből – az eredeti lövészárkában leledzőket, hiszen ezt kívánják meg tőle az újonnan megválasztott „tábori” rend.

Saját példámat említve: annak idején, a kilencvenes évek elején, akkor, amikor sorra hullottak el a magyar lapok, meggyőződésből, jóformán saját forrásokból társaimmal saját havi lapokat indítottunk, komoly anyagi háttér, honorárium alap nélkül. Az akkori lapszerkesztés feledhetetlen érzés volt, hiszen már nem az ŠtB helyi, szerkesztőségi figuráinak a  nagyítója alatt végeztük munkánkat, hanem szabad álmaink szerint.

Azóta tartom magam szabad alkotónak, oda írok, ahol szívesen elfogadják az írásaimat, kurátorként ott állítom ki társaim, s a saját festményeimet, ahol ez nekünk, nekem megfelel. Ahol viszont nem reflektálnak – például – közírói ténykedésemre, értekezéseimre, cikkeimre, azok, az általam tisztelt, nemrég elhunyt publicista, műsorvezető, a Szabad Európa Rádió volt szerkesztője, Lovas István kedvenc csasztuskájával élve – csókolják meg a nagymamájuk… homlokát.

S, itt kezdődik el – nem kívánom, de igaz lehet – vagyis a korábbi történések gyakorlatából is ismert „pártakarat” szerinti „publicista elszippantási” módszer.  Ez – az etnikai párt esetében is – a politikai, társadalmi széthúzás, majd a lassú, de keserves megsemmisülés útjára vezetheti nemzetiségünket.

Ha ugyanis továbbra is ellenségnek nézzük, vagy ki tudja kik által – pártsovinizmus révén? – ellenségnek  nevezzük meg azt a portált, zsurnalisztát, aki hosszú évek során nem holmiféle vörös „pártmaradványoknak,” ál-liberális lapoknak, portáloknak dolgozott ingyen, bérmentve, hanem sokszor önerőből összeállt, évek óta működő, nemzeti jellegű médiát hozott létre, s ma is működtet, s rosszmájúan – nem a mi kecskénk alapon – ezek megszűnését kívánjuk, akkor a mindannyiunk számára megálmodott öt százalék feletti álomból lehet, nem marad három és fél százaléknyi sem.

Akkor majd igazán  „lesz mód” gazdagon támogatott nemzetiségi  párt-médiát, portált, hetilapot működtetni, s bőkezűen jutalmazni, alkalmazni  – boldog-boldogtalant.

Kalita Gábor