Szerencsétlen Robert Langdont is kinyírták a liberálisok

Mindannyiunk kedvenc szimbológusa, Robert Langdon harvardi professzor karrierjének szörnyű véget vetett Dan Brown legutóbbi könyvében. Aki még nem olvasta, annak elmondom, hogy nem lövöm le a poént, spoilerektől nem kell tartani. Amiről most szó lesz, az napjaink sikersztorijainak másodlagos mondanivalója: az új és régi világrend közötti konfliktus.

Véleményem szerint Brown legjobb könyve az Angyalok és Démonok volt. Volt benne minden, ami a sikerhez kell: ármány, misztika, hit, vallás és tudomány, és még a legfőbb gonosz gondolkodásmódjával is egyet lehetett érteni. Így volt ez még az Infernonál is, ahol a túlnépesedést és annak negatív hatásait és a drasztikus „megoldást” állította szembe az író. A legutóbbi Langdon sztori azonban merőben eltér a többitől.

A könyv másodlagos mondanivalója ugyanis nagyon jól tükrözi mai világunk talán már igencsak szélsőséges liberalizmusát, vagy inkább szabatosságát. A központi üzenete ugyanis az, hogy a konzervatimizmusnak vesznie kell (a spanyol király és a püspök viszonyán keresztül), és az új istenség, az emberiség jövője pedig nem lehet más, mint a technológia, amely mindenre megoldást ad az egyszerű kényelmi igényektől az emberiség sorsáig.

Hirdetés(x)

Ráadásul a könyv végén (aki még nem olvasta, ezt a bekezdést kihagyhatja), Langdon ott áll kifulladva egy új világ kapujában, ahol rá már nincs szükség, és ha ezzel teljesen nem is ásták meg a karakter sírját, az újabb részbe csak elég nyakatekerten lehet majd teljes fényében visszahozni.

De nem csak Brown könyvét említhetjük példaként.

Az elég nagy kudarcként elkönyvelt Függetlenség Napja második része is a technológiának emel diadalívet, amely segít megoldani az emberiség problémáit. Ám a legnagyobb kihívást csak egy idegen még fejlettebb civilizációval koprodukcióban lehet túlélni – és ez a civilizáció történetesen digitálisra váltotta fel biológiai életformáját.

Aki azt hiszi, hogy ez egy utopisztikus sci-fi csupán, az téved. A nanotechnológia az elmúlt években olyan fejlődésen ment keresztül, hogy még a pesszimistábbak is úgy vélik, hogy 3-4 évtized múlva „nanoinjekcióval” fogják az emberek meghosszabbítani élettartamukat, legyőzni a betegségeket. És persze azt sem mulasztják el megemlíteni, hogy ez a technológia kizárólag a tehetőseknek áll majd rendelkezésére – itt is tennék egy filmes utalást, mégpedig a Matt Damon főszereplésével játszódó Elysiumra, amely épp ezt a problematikát boncolgatja.

Aztán itt van a napjaink mozijának egyik sikergyanús filmje, a Mission Impossible hatodik része, ahol Ethan Hunt a régi világrend védelmében száll szembe a gonosszal, aki – mi sem természetesebb – le akarja azt rombolni. Mert aki a jelenlegi rendszer életképességét vonja kétségbe – olvashatjuk a sorok között – az csak gonosz és őrült lehet, mint Hunt ellenpólusa, a szövetséges álarcába bújt ördög (nem lövöm le a poént, azt az előzetesek már megtették).

Ugyanez a másodlagos üzenet olvasható ki kedvenc trilógiámból, a Christian Bale főszereplésével készült Batmanből is. Az első részben a korrupt rendszerrel veszi fel a harcot hősünk, mert az ellenfél, az Árnyak Ligája a rendszer megdöntését csak hatalmas áldozatokkal képes véghezvinni. A második részben az emberi természet gátlástalanságát felszínre hozó Jokerrel kerül szembe Batman, ám az emberekből – ki tudja miért – előbújik a kisangyal, és nem robbantanak fel egy rabszállító hajót, hogy mentsék a saját életüket. Sőt, a rabok sem a civilekét. Ki-ki döntse el, milyen realitása van a forgatókönyvnek a való élethez viszonyítva. És persze, amit Joker tönkre tett (Harvey Dentből pszichopatát csinált), azt hősünk egy hazugsággal helyrehozta. A harmadik rész másodlagos üzenete ugyanaz: aki a rendszert akarja megváltoztatni, az csak pusztítani akarhat.

Hollywood mindig is az adott politikai mainstream szolgálatában állt, néha bújtatva, néha égbekiáltó nyíltsággal. Példaként említhetnénk, hogy a Deadpool első részét gyakran azzal a szenzációval reklámozták, hogy végre lett egy biszexuális szuperhős… szó se róla, a film nézhetőségén nem rontott, bár a második részben talán túlzásba vitték…

A roskadozó második világháború utáni világrend immunrendszere tehát működik, és szépen tetten érhető a tévéképernyőkön, a mozikban. A régi hősök pedig kihalnak, átalakulnak, szerepüket és jellemüket pedig az aktuálpolitikához alakítják, vagy a szép új világrend hírnökének zubbonyát húzzák rájuk. Vigyázzunk: a globális látványvilág, a globális pusztítás, és a halál közelében is poénkodó globális hősök tömege nem minden. Figyeljünk a sztorira, ahogy arra is, mit üzennek nekünk. Mert üzennek, akár észrevesszük aznap, akár nem…

Komjáthy Lóránt

Nyitókép: vulture.com