Szerte a Kárpát-medencében az 1956-os eseményekre emlékeznek. Erdélyben, Székelyudvarhelyen nemzeti trikolórba öltöztették a várost. Egy olyan országban tették mindezt ahol a kisebbségi jogok olyan csorbát szenvednek nap mint nap, hogy azzal már nehezen lehet szelni az augusztusi magyarok kenyerét. Mégis.
A székelység magyarságtudatból – sokszor a természetükből fakadó konokságuk révén- ismét élen jár a példamutatásban. Ha a prefektus eltávolít egy zászlót, ők százat tesznek a helyébe.
Felvidéki sajátosság, hogy a többségi nemzet érzékenysége számunkra mindig előbbre való, mint önmagunk kifejezése. Nemzeti jelképeink évtizedek óta tartó mellőzése ünnepeink, megemlékezéseink vagy éppen intézeteink homlokzatán már génjeinkbe rögződött. Néhány elszigetelt eset kivételével elsunnyogjuk, szégyelljük azok használatát.
Pár éve az újév üdvözléseképpen egy magyar zászlót tettem az erkélyemre. Pár nap múlva annak rendje és módja szerint a magyar szomszédok között bekapcsolt a vészjelzés. „Minek ez kedves szomszéd, nem kéne másokat provokálni“ – szóltak. Persze ennek köszönhetően még két hétig lobogott a januári hűvös ipolysági szélben. Vajon megszólják ezek az emberek azt is, aki vallásossága révén egy keresztet hord a nyakában? Figyelmeztetik-e azt, aki kedvenc focicsapatának mezében jár kel a városban? Miért csak az fáj, ha valaki magyar és netán erre még büszke is?
Szlovákia idén lett száz éves. Emberöltőben számolva ez már matuzsálemi kor. Egy ország mércéjével mérve még csak gyerekcipőben jár. Ám mégis, egy évszázad elég volt arra, hogy a területekkel karöltve örökölt magyarsággal mostohán bánva számunk megfeleződött.
A második világháború utáni intézkedések, amelyek a magyarság jogait voltak hivatottak megnyirbálni, mára egy lelketlen, származására közömbös tömeget nevelt ki. Mély tisztelet az egyre kevesebb kivételnek. Magyarország százmilliókat öl nemzetpolitikai intézkedésekbe. Sokszor ablakon kihányt forintok ezek. Főleg, ha a Felvidék szemszögéből nézzük azt.
Képviseletünk az utolsó lámpaoszlopig is elmenő koszorúzásai, gulyásfőző versenyei már nem mentik meg a közösségünket. Lehet, erdélyi körutakat kéne szervezni, amelyen minden magyarnak egyszer részt kellene venni. A természeti szépségek felfedezésén kívül tanulni mehetnénk oda. Hazaszeretet, nemzeti jelképeink becsülését, a ránk hagyott örökség továbbadását. Nem szeretném természetesen idealizálni az állapotot. Már ott is került homokszem a gépezetbe. Mégis a székely testvéreink azok, akikről bátran példát vehetnénk.
Meg kell tanulni végre, hogy az alibizéssel, a mellébeszéléssel csak tovább gyorsítjuk az asszimilációs folyamatot. Már nincs hová és merre hátrálnunk. Nem egy politikai párt fog megmenteni minket. Ha saját magunk nem tesszük meg a minimumot mindazért, ami még minket magyarrá tesz, más nem lépi meg helyettünk.
Az 1956-os hősök példamutató tettei lehetnek azok, amibe kapaszkodhatunk. Ifjak és öregek életüket adták azért, amiben hittek. A szabadságba vetett hit, ami a barikádokra szólította őket egy olyan túlerővel szemben, ami ellen esélyük sem volt. Meg kell vívni a mindennapi küzdelmeink nekünk is. Bár az a kor már letűnt és most úgymond minden sokkal könnyebb. Mégsem fogytunk olyan mértékben a vészterhes időkben,mint most a „boldog” demokráciában. Egy jog csak akkor ér valamit, ha azt gyakoroljuk is. Merjünk magyarnak maradni, élni és létezni. Másképp’ ez nem lehet.
Dian Csaba
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.