Milyen törvény? Rabszolga? Csak kerülnétek öregapám keze alá!

Nyitókép: szabadmagyarszo.com

Kezdjük néhány ténnyel:

1. Szlovákiában a Dzurinda-kormány ideje óta olyan törvény van érvényben, mint amilyen ellen ma Kis-Magyarországon tüntetnek. Lát valaki bármilyen rabszolgaságra hasonlító jelenséget nálunk? Senkinek semmi sérelme nem esett, egyetlen dolog, ami látható, hogy Szlovákia beelőzte Kis-Magyarországot a GDP bővülése területén. Csehországban is ilyen törvény van érvényben, nem is beszélve sok tőlünk fejlettebb nyugati országról.

A kérdésem csupán annyi, hogy ha egy ország utol akarja érni gazdasági fejlődés tekintetében a nyugatot, akkor ahelyett, hogy többet dolgozna, az hogyan fog sikerülni? Kevesebb munkával?! Aki utol akar érni valakit, annak gyorsabban kell futnia…

   

2. Dél-Koreában 2004-ig szombaton is dolgoztak, tehát hat napos munkahét volt érvényben. Most ellenőriztem le a budapesti nagykövetségükön. Egyet ugyanis tudatosítottak: Ha utol akarják érni a japán gazdaság teljesítményét, akkor nem elég ugyanannyit dolgozniuk, hanem többet kell. A céljuk lassan teljesül. S nem is beszéltünk még a túlórákról.

Lustának tartják a magyar munkaerőt

Mikor megérkeztek ide a rendszerváltás után a dél-koreai vállalatok, nem fért a fejükbe, hogy olyan országokban, ahol utol akarják érni a Nyugatot, hogyan dolgozhatnak csak heti öt napot?! Csodálkozik valaki azon, hogy a távol-keletiek lustának tartják a magyar, s általában a közép-európai munkaerőt?

Felvidéki magyar újságíró szokta idézni azt az esetet, hogy a 90-es években a pozsonyi Csemadok-székházban beszélgetés volt a budapesti japán kereskedelmi attaséval. A beszélgetés valahogy a munkaerő minőségére terelődött. A beszélgetés egy pontján a japán a következőt mondta: A magyar és a japán, valamikor egy nép volt (ez egyébként nem igaz, a japán nyelv altáji, a magyar uráli) Szibériában. Akik dolgozni akartak, azok elmentek keletre, a többiek nyugatra. Ebben lényegében benne van minden, diplomatikusan megfogalmazva, amit japánok a magyar munkaerőről gondolnak. Európában egyedül a németeket tartják igyekvő, iparkodó népnek, s hol vagyunk mi attól?

Jelen sorok írója agrármérnök, s mint ilyen, sokat túlórázott, s túlóráztatott. Nagyon-nagyon sokat. Főiskola és katonaság után részlegvezető agronómusként kezdtem, saját magam írtam a traktoristák (magyarországiaknak: traktoros) munkalapjait. Rengeteg túlórával jár ez az ágazat, a mostani tüntetők el sem tudják képzelni, mennyivel. Lényegében szinte sosem mentünk haza  normális időben, míg az aznapra betervezett munka el nem volt végezve. Úgy, ahogy ez Japánban is szokás, s ott, aki először indul haza, az bocsánatot kér a többiektől.

Amikor még munkanap volt a szombat

Lényegében minden szombaton dolgoztunk, szezonban vasárnap is, legalább délig. Az aratás három hete alatt pedig minden napestig. A traktoristák persze a szocialista viszonyok között jól kerestek, de nekünk, vezetőknek a fix fizetésünkkel annyi járt, mint télen. Esős napok persze voltak, de akkor sem lehetett otthon sok mindent csinálni, ezért az elméletileg járó pótszabadságok szinte mind bent maradtak, s hó végén ki lettek fizetve.

Mivel elég régi gyerek vagyok, még emlékszem arra, mikor nálunk is rendes munkanap volt a szombat. Utána az ún. szabad szombatokra, az emberek plusz munka után néztek, szőlőkkel lettek betelepítve a még szabad háztáji parcellák, hisz senki nem volt hozzászokva a szombati lazsáláshoz. Az a munkakultusz, amit korábbi időkből hoztunk magunkkal, s Kelet-Ázsiában még mindig ismert, még természetes volt. Ma már nyugaton sincs sok belőle…

A mai kis-magyarországi tüntetések nagyon rossz hírét fogják kelteni az országnak. A külföldi tőke sokkal jobban meg fog gondolni minden beruházást, s az a gazdasági fellendülés, amit az Orbán-kormányok hoztak össze, komoly veszélybe kerül!

Lusta, munkakerülő nép képe

Az persze nyilvánvaló, hogy az ÖNKÉNTES túlórakeret-növelés csak egy ürügy a kormány támadására, a lakosság szociális-demagóg felzaklatása nagyon rossz következményekkel jár majd. Egy lusta, munkakerülő nép képét fogja külföldre vetíteni, amit nagyon nehéz lesz visszacsinálni.

Könnyen lehet, hogy a kormányzat népszavazás kiírására szorul a kérdésben, s kíváncsian várhatjuk a végeredményt. Hogy a lakosság hány százaléka kívánja megtiltani a többieknek az önkéntes pluszmunka-vállalást… Persze előtte egy közvélemény-kutatást is szívesen látnánk!

A kedvencem az a szakszervezeti érvelés, amivel megválaszolják azt a tényt, hogy a túlóra-keret növekedése önkéntességi alapon megy. Azt mondják, hogy aki ebben nem akar részt venni, azt majd hátrány éri a munkahelyen! Hát talán bizony nem azért vannak ők, a szakszervezetek, hogy ezt megakadályozzák? Azt látjuk a szakszervezeteket figyelve, hogy nagy előszeretettel harcolnak a kormányokkal, mert ott kisebb az ellenállás… Pedig nem erre lettek kitalálva, hanem arra, hogy a „kapitalistákkal“ harcoljanak a munkahelyeken a dolgozók érdekében. No, ez utóbbinak nyomát is alig látni.

Régóta szúrja a szememet az ún. „Tripartita“, azaz a háromoldalú egyeztető tárgyalások, ahol a szakszervezetek úgy lépnek fel, mintha ők képviselnék a népet, a kormánnyal szemben. Pedig az igazság az, hogy a népet a kormány képviseli, a szakik csupán csoportérdekeket. Ezzel egy nagyon rossz irányba lett eltérítve a szakszervezetek érdekvédő munkája: a munkahelyi érdekvédelemtől a kormányellenzékiség felé, amihez pedig nincs demokratikus jogosítványuk.

Könözsi László