A nyugdíjkorhatár-plafon margójára: nem csak populista húzás, de kegyetlen is

Nyitókép forrása: aarp.org

Rögtön az elején szögezzük le, hogy minden nyugdíjasnak jár a tisztességes élethez szükséges életjáradék. Ezt senki sem vitatja, és nem is vitathatja. Pont.

Más kérdés azonban, hogy mire mennek a nyugdíj előtt álló generációk Robert Fico és a Smer nyugdíjkorhatár-plafonjával, amelyet 64 évben határoztak meg, és ami gyakorlatilag még jó hét évig nem mutatja meg magát a gyakorlatban.

Haszna még nincs, de költségei már a közeljövőben is lesznek. Apropó, költségek: az egész dolog ötven év távlatában 140 milliárd euróba kerül majd, amit vagy az állami szféra takarékosságával (erre esély nincs) vagy adóemelésekkel (valószínű) fognak finanszírozni.

   

A kérdés az, hogy ezt a tetemes összeget vajon miért nem közvetlenül az egyébként nevetségesen alacsony nyugdíjak emelésére fordítja a kormány. Mennyivel másképp hangzana a dolog, ha arról lenne szó, hogy a nyugdíjkorhatár ugyan tovább emelkedik, de nem fordulhat elő az, hogy 40-45 évnyi ledolgozott év után valaki 400 euróból (vagy kevesebből) kénytelen megélni nyugdíjasként.

A válasz remekül mutatja a szlovák szocialista politika zsenialitását és kegyetlenségét. Azzal, hogy befagyasztották a nyugdíjkorhatárt, szinte biztos, hogy folyamatosan téma lesz az elöregedő társadalom miatti nyugdíjrendszer fenntarthatósága, a nyugdíjak csökkentése (még ha lesznek is adóemelések).  Ez remek hír a kizárólag idősekre építő Smer számára, keresletet teremtett önmagára.

Szinte már látom az óriásplakátokat, „Amíg mi kormányon leszünk, nem csökkennek a nyugdíjak”. A saját szavazóbázisukat meggyőzték, Szlovákiában majdnem 1,1 millió nyugdíjas él, persze nem mindegyikük szavaz a Smerre, de elsősorban ők a választói.

Másik oldalról megközelítve a dolgot: ha a nyugdíjak emelésére fordítják az államkasszába befolyó összegeket, abból a Smernek nincs haszna. Egyszerűbben fogalmazva: ugyan mi szükség lenne a szocialista pártra, ha már mindenkit kiemeltek a nyomorból? Nem lehetne kampányolni a karácsonyi nyugdíjkiegészítésekkel, az ingyen vonattal, stb.

Problémát generálnak, hogy megoldásként tűnhessenek fel, mint a messiás-komplexusos orvos. Politikai marketing szempontból a Smer elképesztő leleményességről tett tanúbizonyságot. Nem lesz ugyanis olyan fenntartható, a fiatalabb, dolgozó generációkkal is törődő jobboldali kormánykoalíció, aki ne bukna bele a plafon eltörlésébe, ha oda kerülne a dolog. Akárhogy is alakul, ők csak nyerhetnek rajta.

Fontos elmondani, hogy a szlovák kormányzatnak nincs népesedési politikája, pedig Szlovákia a németek után a második legsúlyosabb demográfiai válságával néz majd szembe Európában. Nem úgy Magyarországon, ahol az Orbán-kormány tudatos, gyermekekre, családokra épülő népesedési politikát folytat. Nem a következő két parlamenti választásokig gondolkodnak csak, hanem tovább, és miközben fenntarthatóvá teszik a nyugdíjrendszert, segítik a fiatalokat a gyermekvállalásban – hogy legyen, aki dolgozzon, értéket teremtsen, adót fizessen és eltartsa az idősebb generációkat.

A szlovák szociáldemokráciának nem áll érdekében megoldani a problémákat, mert akkor megszűnik rá az igény. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy generációs harc is kialakulhat.

A végére két költői kérdés: vajon hányan lennénk hajlandóak több járulékot befizetni, ha tudnánk, hogy szüleinkhez, nagyszüleinkhez, vagy nyugdíjas ismerősünkhöz kerülne az összeg? És hányan lennénk hajlandók még ennél is több adót elviselni, ha tudnánk, látnánk és tapasztalnánk, hogy az a oktatásügybe, az egészségügybe vándorol, nem pedig nyerészkedők feneketlen zsebébe?

Komjáthy Lóránt