Nyitókép: pravda.sk
Az élet apró rezdülései nem egyszer olyan kacifántos, egyben tanulságos történetecskéket raknak le elébünk, melyek valóban elgondolkodtatóak. Sőt. Papírra rögzítésük – szinte kötelező.
Nagyszombat napján, Pozsonyban a Safárik téri villamosmegállónál ácsorgok abban a reményben, hogy hamarosan megérkezik a metropólis legújabb technikai csodája, a gömbölydedre, s szépre sikeredett „piroska”, amelyik majd a belvárosból ügyesen átgurul velünk, utasokkal az Öreghídon a Duna másik partjára, vagyis Ligetfalu irányába.
Közben arra leszek figyelmes, hogy a peronon várakozók hada felé egy húsz év körüli, szőke fiatalember közeledik. Jól érzékelhetően mozgássérült, járása egyenetlen, térdének sérült hajlata amolyan imbolygó mozgást eredményez, a másik lába térdben, részben megmerevedve.
Félre nézek, nem akarom őt tekintetemmel zavarni. Ezt teszi egy mellettem álló, nagymama korú, mosolygós, ráncos arcú asszonyka is, akinek arcára van írva a jóság, a megértés, s az, hogy sok mindent átélt már az életben, melynek folyamán rosszból is akadt bőven.
Nem így tett egy előttünk álló házaspár. Látásból ismerem őket, műtermem közelében, a Grössling utcában laknak, úgy látszik, bevásárolni indultak a Duna túloldalán található városrész valamelyik plázájába.
A házaspárról már az első pillantás után is leolvasható a rátartiság, a felülrendeltség, a kiválasztottak gőgjének letagadhatatlan szinonímája.
Ők voltak azok, akik éles, merev tekintettel bámulták a megállóhoz közeledő fiút, akik szinte tetőtől talpig „szkennelték” őt szemtelenül, már-már a pofátlanság jeleit magukon viselő mimikával, néha-néha egymásra néző, arcbiggyesztő gesztusokkal.
Róka természetű embereknél, akár kétes jellemű, megélhetési politikusoknál is észlelhetünk ilyesmit, amikor amolyan gúnymosollyal az arcukon, kezüket a szájuk elé tartva „súgnak” a mellettük álló egyén fülébe úgy, hogy közben szemüket a sárga földig lemondott személy felé forgatják.
Kedves olvasóm persze bizonyára arra kíváncsi, hogy miként viselte ezt a gyarló lelki támadást hősünk, a mozgássérült fiatalember. Előre bocsátom, profi módon, fantasztikusan, amolyan sokat tapasztalt, nagybetűs EMBER módjára.
Kiegyensúlyozott mosoly az arcán, semmiféle fiús zavartság, hiszen emberileg óriási teljesítményt produkált. Járt. Mankó, segítség nélkül.
A fiú a házaspár mögött, a nagymama és én mellettem állt meg, így láthattuk: a Grössling utcaiak hátra is fordultak, még egyszer végig mérték alkalmi áldozatukat. Már-már úgy nézett ki, mintha éppen a szemmel verés praktikáit gyakorolnák.
Közben megérkezett a piros villamos, az ismerős házaspár szabályos könyökharcot vívott, hogy üllőhelyhez jusson.
A sérült fiú, a szintén nehezen mozgó nagymama felé fordult, s egy gesztussal jelezte, szálljon fel ő előbb a villamosra.
Én a fiú mögött maradtam, ha esetleg gondjai lennének a felszállással, segíthetek. Ám kellemesen csalódtam. Hősünk erős, lehet korábban kerekesszékben edződött karjaival szabályosan beemelte magát a villamosba, s az ajtónál található oszlopnál állt meg.
Később a villamos, amikor egy elektromos cikkeket árusító nagyáruház előtt megállt, sokan célba értünk.
Előttem a fiú szállt ki, most már óvatosan, lassan, oldalra fordulva, térdben nem csukló lábát helyezte elsőként az aszfaltra.
A kissé hosszan tartó kiszállási procedúra révén a Grössling utcai hölgy, hátamba nyomva hatalmas válltáskáját, azt jelezte, hogy „előkelőségék” is ki akarnak szállni, majd hangosan rám szólt: – Kiszállunk… Mondom neki, én is, de előtte nézzen az orra elé. Több mint valószínű, hogy megsértődhetett, mert mérges morgó hangokat engedett ki hollófekete hajával „keretezett” lilára rúzsozott, szűk ajkai között, mert olyan sas orral, amelyet a „kedves” viselt, korántsem érdemes viccelődni.
Az én utam is arra vezetett, amerre a szimpatikus, bicegő fiú haladt, akit már vártak. A srác egy negyvenöt év körüli hölgy nyakába borult, s csak ennyit mondott: – Anyu, megcsináltam. Egyedül voltam, sétáltam a belvárosban, még csak a mankómat sem használtam. Ajándékot is vettem neked.
Az anya fiát arcon csókolta, s a szív szavával szólt hozzá: – Mindig tudtam, drága fiam, hogy erős vagy, s van tartásod.
Majd egymásba karolva, boldogan ballagtak a lakótelep egyik lakótömbje felé.
Amit sajnálok, az az, hogy ezt az apró életepizódot már nem látta, nem hallotta a gőgtől duzzadó Grössling utcai házaspár. Ugyanis, vén korukra sokat tanulhattak volna jó modorból, tartásból, s emberségből.
Kalita Gábor
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
